Ugyan senki nem halt meg, de akkor is találónak találom. Szem látta, szív szerette. Mintha egy pillanatra találkozhatnál életed szerelmével, de rögtön el is váltok. Épp csak  megláttuk, üdvözöltük egymást, máris elváltak útjaink. 

Hosszas reggeli készülődés után, ami nem részemről történt, mert a későn kelők közt én vagyok a korán kelő, elindultunk a Felföldre, Loch Lomond-ot meghódítani, de azt hiszem fordítva történt.

Ezt a napot vártam a legjobban! Nem azért, mert a születésnapom, hanem az uticél miatt. Az északi vad tájak miatt. Egy hegyek közt álló tavacskára számítottam, amit egy vár figyel a magasból. Hát, nem igazán ilyen helyre érkeztünk. De csak annyit tudok mondani róla, hogy ÚRISTEN, EZ ANNYIRA GYÖNYÖRŰ, HOGY NEM LEHET ELMODNANI. 

Akik ismertek, nyílván azt gondoljátok, hogy elfogult vagyok. Egy percig se gondoljátok! Ha látnátok ti is rögtön szerelmesek lennétek ebbe az egész mindenségbe.

Tényleg nem tudom leírni szavakkal, hogy milyen volt, még a képek is kevesek hozzá. Igazából semmit nem adnak vissza az igaziból. Semmit! Csak nézed és nem jutsz szóhoz, azt se tudod hova nézz hogy ne maradj le semmiről!  Itt kell legyetek, hogy lássátok, tudjátok, érezzétek, értsétek!

És tudjátok mit?! Teljesen lelkibetegen hagytam ott Skóciát. Abban a tudatban, hogy ilyet többet nem látok és bármi jön ezután az úton, az tuti nem lesz olyan.

Aztán este megérkeztünk a Tóvidékre. 

Itt volt az egyetlen fizetett szállásunk. Egy angol B&B, vagyis ágy és reggeli szállás. Gyakorlatilag a semmi közepén egy kastély a tó partján. 

Este sikerült összeszednem magam a „boldog szakítás” után, reggel pedig ismét újraterveztünk. Ugyanis igazi ízelítőt kaptunk az angol időjárásból. Persze mit nekünk egy kis eső?! A legviccesebb és eddig legkalandosabb napunk kerekedett belőle, annak ellenére, hogy nem terveztünk csinálni semmit.

A közeli kisvárosba sétáltunk néhány órát, amit nem úsztunk meg szárazon. Aztán a szép kilátás reményében a kis utakat választottuk a hazaútra. 

Váratlan események sora következett. A szakadó esőben muszáj voltunk megállni egy 99%-os emelkedőn, hogy sétáljunk egy kicsit és készítsünk pár képet.

Aztán elindultunk hegynek fel. Azt gondolná az ember, hogy ma szerpentin, akkor hagynak széles utakat. Hát nem! Minél élesebb és meredekebb, annál keskenyebb. És még a skótokra mondják, hogy skótok! A tetőről nincs más út, csak le. Na persze! Aztán a szembe szomszéd hegyre kellett felkapaszkodnunk. Szó szerint, ugyanis kisautónk nem bírta a súlyt. Csomagok ki, batyut a hátra és irány a  csúcs! Elég nagy szenvedés volt, szembe széllel, szakadó esőben, szinte négykézláb. 

Végülis a jókedvért és kilátásért megérte. Ám be kell vallanom, továbbra sem értem a mazochista hegymászókat.

Végül miután eszméletlen tájakon utaztunk át, megérkeztünk ahhoz a látvány, amit képeslapokon látni. Ugyan a szél olyan erős volt, hogy bele tudtunk ülni, a madarak is csak vitorlázni tudtak, nem repülni, de minden perce megérte.

Fáradtan, vizesen értünk a szállásra. Pedig semmit nem akartunk csinálni. 

Így sikerült a fájdalmas búcsút is kellemessé tenni.