Oldal kiválasztása

December 1.

dec 2, 2017 | 0 hozzászólás

Arthur Conan Doyle – Sherlock Holmes kalandjai A kék karbunkulus   Karácsony második napjának reggelén azzal a szándékkal kerestem fel barátomat, hogy az ünnep alkalmából átadjam neki jókívánságaimat. A pamlagon hevert mályvaszínű háziköntösében, a pipatartó karnyújtásnyira a jobb oldalán, a keze ügyében pedig egy halom, egymásra hajigált reggeli lap, amelyeket nyilván azon frissiben tanulmányozott át. A […]

Arthur Conan Doyle – Sherlock Holmes kalandjai

A kék karbunkulus

 

Karácsony második napjának reggelén azzal a szándékkal kerestem fel barátomat, hogy az ünnep alkalmából átadjam neki jókívánságaimat. A pamlagon hevert mályvaszínű háziköntösében, a pipatartó karnyújtásnyira a jobb oldalán, a keze ügyében pedig egy halom, egymásra hajigált reggeli lap, amelyeket nyilván azon frissiben tanulmányozott át. A heverő mellett egy szék állt, támlájának egyik csücskén egy igencsak viseltes és gyanús küllemű, szakadt nemezkalap szomorkodott. A szék ülőkéjén fekvő csíptető és nagyítólencse arról tanúskodott, hogy a kalapot szándékosan helyezte el Holmes a szék támláján a fent említett módon, hogy minél jobban szemügyre vehesse.

– Látom, elfoglalt – törtem meg a csendet -, a világért sem akarnám zavarni.

– Egy csöppet sem zavar, sőt, boldoggá tesz, barátom, hogy megoszthatom magával a legfrissebb felfedezéseimet. A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.

Elhelyezkedtem az egyik karosszékben, és a kandalló barátságosan ropogó tüzénél melengettem a kezem. Kemény fagyra ébredtünk ugyanis aznap reggel, és az ablakokat vastagon belepték a jégvirágok.

– Gondolom, ártatlan külseje ellenére vérfagyasztó titkokat rejt – mutattam a kalap felé -, no de jő Sherlock Holmes, és akkor jaj a bűnözőknek, mert lesz nagy bánat és fogaknak csikorgatása!

– Ugyan, ugyan – nevetett Holmes -, maga túloz, barátom. Szó sincs bűntényről, mindössze arról, hogy bizarr dolgok történhetnek ott, ahol négymillió ember lökdösődik pár négyzetmérföldnyi területen. Ebben a sűrű embertömegben minden előfordulhat, meglepő és különös véletlenek, amelyek azonban még nem merítik ki a bűntény fogalmát. Volt már ilyenben tapasztalatunk, nemdebár?

– Olyannyira – feleltem -, hogy az általam lejegyzett utóbbi hat ügy közül háromban nyoma sem volt törvénybe ütköző bűncselekménynek.

– Ahogy mondja. Nyilván az Irene Adler-féle ügyre céloz; de ott volt Mary Sutherland kisasszony különös esete is vagy éppenséggel a ferde szájú férfi históriája. Nos, semmi kétség, ez az ártatlan kis kaland is ugyanebbe a csoportba sorolható. Ugye ismeri Petersont, a túloldalon lakó küldöncöt?

– Ismerem.

– Ő ejtette el ezt a ritka zsákmányt.

– Tehát övé a kalap?

– Dehogy, dehogy! Csak ő találta meg! A tulajdonosa ismeretlen. Könyörgök, Watson, ne úgy tekintsen a leletre, mint egy kiszolgált fejfödőre. Vegye úgy, hogy ez szellemi csemege, megfejtésre váró rejtvény! De mindenekelőtt hadd mondjam el, hogyan került ide. Karácsony napjának reggelén érkezett hozzám egy jókora hízott liba társaságában, amely azóta már kétségkívül ropogósra sült Petersonék tűzhelyének sütőjében. Lássuk tehát a száraz tényeket. Karácsony napjára virradóra, úgy hajnali négy óra tájt Peterson, akiről köztudott, hogy talpig becsületes és egyenes férfiú, éppen hazafelé tartott egy kis vidám, baráti muriról. A Tottenham Court Roadon bandukolt, amikor a távoli gázlámpa fényénél egy magas alakot pillantott meg, aki a mozgásából ítélve nem állt egészen biztosan a lábán. Egy nagy fehér libát cipelt a vállán átvetve. Amint az ismeretlen elért a Goodge Street sarkára, a sötétből néhány utcai vagány ugrott elő. Dulakodni kezdtek. Az egyik bandatag leverte a libás férfi fejéről a kalapot, mire az felemelte a sétapálcáját, hogy azzal védje magát. Vadul forgatni kezdte a feje fölött, és közben egy óvatlan mozdulattal betörte a mögötte lévő kirakatüveget. Peterson futni kezdett a kis csoport felé, hogy az ismeretlent megvédelmezze támadóitól, de a férfi, meglátva, hogy egy egyenruhás alak rohan feléje, a betört kirakatüveg fölötti rémületében a földre ejtette a libáját, nyakába szedte a lábát, és egy pillanat alatt eltűnt a környező kis utcák valamelyikében. Ahogy Petersont meglátták, a vagányok is eliramodtak. Így a mi emberünk győztesként hagyta el a csatateret egy viharvert kalap és egy gáncstalan előéletű hízott karácsonyi liba társaságában.

– Amelyeket minden bizonnyal visszaszolgáltatott jog szerinti tulajdonosának.

– Szeretve tisztelt barátom, hiszen épp itt a bökkenő! Való igaz, hogy a szárnyas bal lábához erősített kártyán az állt: „Mrs. Henry Baker részére,” és az is igaz, hogy a H. B. monogram tisztán olvasható a kalap bélésén. Mivel azonban több ezer Baker lakik a városban, akik közül nagy valószínűséggel több száz a Henry névre hallgat, bizony nem könnyű feladat visszaszolgáltatni e tárgyakat jogos tulajdonosuknak.

– No és mit tett Peterson?

– Feltételezve, hogy engem még az efféle dolgok is érdekelnek, karácsony reggelén áthozta hozzám a kalapot és a libát. A libát egészen ma reggelig itt tartottam, amikor is azonban, a fagyos idő ellenére, bizonyos jelek arra mutattak, hogy nincs más hátra, haladéktalanul el kell fogyasztani. A becsületes megtaláló tehát hazavitte a jól fejlett madarat, hadd teljesedjék be rajta mostoha végzete. A karácsonyi vacsorájától imigyen megfosztott úr kalapját pedig továbbra is én őrzöm.

– A tulajdonos nem tett közzé hirdetést?

– Nem.

– De hát akkor miből tudja azonosítani a kilétét?

– Csak abból, amit kikövetkeztetek.

– Miből, a kalapjából?

– Ahogy mondja.

– Ugyan, Holmes, maga tréfál! Mi érdekeset tudhatna meg ebből a kiérdemesült tökfödőből?

– Tessék, itt a nagyítóm. A módszereimet már ismeri. Próbálja meg kikövetkeztetni, miféle ember lehet, aki ezt a kalapot a fején viselte.

A kezembe vettem ezt a kalapra emlékeztető valamit, és meglehetősen bánatos képpel forgatni kezdtem. Egy egészen közönséges fekete fejfedő volt a szokásos kerek karimával; afféle keménykalap, de mondhatom, a legelnyűttebbek közül való. A bélés valaha piros selyem lehetett, amely sokat veszített a színéből az idők folyamán. A gyártó neve nem volt benne, csak, ahogy már Holmes megállapította, a H. B. monogram volt odafirkantva az egyik oldalon.

A karimáját átlyukasztották egy helyen a kalapgumi tartója számára, de csak a tartó volt meg, a gumi már leszakadt. Mindent egybevetve a kalap rongyos volt, istentelenül poros, és több folt éktelenkedett rajta, habár úgy tűnt, a gazdája tett némi kísérletet arra, hogy eltüntesse a kifakult részeket, mert fekete tintával bedörzsölte őket.

– Én nem látok rajta semmi különöset – mondtam, és visszaadtam Holmesnak a kalapot.

– Dehogynem lát, Watson, lát maga mindent. Csakhogy a látottakból nem hajlandó levonni a következtetéseket. Ahhoz maga túl bátortalan.

– Akkor hát, könyörgök, árulja el, mire következtet ebből a kalapból?

Holmes fölkapta a leletet, és hosszan, elmélyülten nézte, a tőle megszokott elemző tekintettel.

– Lehet, hogy túl kevés, amit sugall, s némely következtetésem csak halvány és bizonytalanul körvonalazott. Ugyanakkor van néhány, amely csekély jóindulattal is legalább valószínűnek ítélhető. Az például, hogy a gazdája nagy tudású és művelt férfiú, már puszta ránézésre megállapítható. Az utóbbi három évet leszámítva meglehetős jómódban élt, de a jó szerencse elhagyta, és most rossz napokat lát. Előrelátó, gondos ember, habár ez a tulajdonsága is megkopott mostanában, és a jelleme sajnos hanyatló tendenciát mutat. Ez a morális regresszió, amely romló anyagi helyzettel párosul, azt sejteti, hogy valamely káros szenvedély rabja lett. Feltehetően az ital kerítette hatalmába. Ezzel magyarázható az a nyilvánvaló tény is, hogy a felesége elhidegült tőle.

– Na de Holmes!

– Mindazonáltal még most sem hiányzik belőle némi tartás és méltóság – folytatta Holmes, ügyet sem vetve tiltakozásomra. – Íróasztalnál dolgozik, visszavonultan él, a fizikai erőnléte csapnivaló; középkorú, a haja erősen őszül, csak pár napja, hogy frissen vágatta; nem otthon, hanem borbélynál, ahol mésztejjel dörzsölték be a fejbőrét. Ezek a legkézenfekvőbb tények, amelyeket így első ránézésre megállapíthatunk. Ja, igen, még az is nyilvánvaló, hogy az otthonában nem gázlámpával világítanak.

– Nahát, Holmes, ez a legjobb móka, amit valaha is hallottam.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, hogyan jutottam ezekre a következtetésekre?

– Hát jó. Belátom, hogy ostoba vagyok, és töredelmesen beismerem, hogy nem tudom követni magát, barátom. Példának okáért, honnan veszi azt, hogy ez a fickó művelt ember?

Válaszképpen Holmes a fejébe csapta a tökfödőt. Az lecsúszott a homlokán, és megállapodott az orra nyergén.

– Ez csupán űrmérték kérdése – mondta. – Ekkora koponyában kell már, hogy legyen valami!

– Na és a romló anyagi helyzet?

– Ez a szélen felhajtott lapos karima három éve volt divatban. A lehető legkitűnőbb minőség volt akkoriban. Nézze csak meg a finom ripszszalagot és a puha piros selyembélést! Ha valaki három éve megengedhetett magának egy ilyen drága kalapot, de azóta is ugyanazt hordja, az, barátom, biztosan lecsúszott ember.

– Igen. Ez így világos, valóban. Na de az előrelátás? Meg a morális regresszió?

Sherlock Holmes felnevetett.

– Vegyük az előrelátást! – mondta, és ujját a kalapgumitartó kis fémkarikájára helyezte. – Ilyeneket csak rendelésre tesznek a kalapra. Ismeretlen barátunknak van ilyen, tehát megrendelte, ami bizonyos mértékű előrelátásra vall, mivel külön erőfeszítést tett azért, hogy megóvja magát és kalapját a szél váratlan támadásától. A gumi azonban, mint látjuk, időközben leszakadt, és barátunk ezt már nem pótolta új kalapgumival, ami, ha csak közvetve is, mégis azt mutatja, hogy morális tartása csökken. Másfelől viszont megkísérelte, hogy a nemezre ejtett foltokat a lehetőségekhez mérten eltüntesse, ezért pacsmagolta be fekete tintával. Ez annak a jele, hogy még nem veszett ki belőle teljesen az önbecsülés.

– Meg kell vallanom, az érvelése meggyőzően hangzik.

– A további részletek, miszerint az úr középkorú, a haja erősen őszül, nemrég nyiratkozott, és mésztejjel dörzsöli be a fejbőrét, egyértelműen igazolódnak, ha kicsit közelebbről megvizsgálja a bélést. A nagyító alatt számtalan lenyírt kis hajszálvég látható, nyilvánvalóan a borbély ollójáról kerültek oda. Mindegyik ragad kissé, és a mésztej illata érződik rajtuk. A por pedig, figyelje csak meg alaposan, nem az utca nyers, szürke pora, hanem inkább az a puha, bolyhos barna por, amely a lakások falain belül gyűlik össze; ami azt mutatja, hogy a kalap javarészt a lakásban lóg egy fogason. A bélésen felfedezhető nedvesség bizonyítja, hogy e ruhadarab viselője sokat verejtékezik, ami annak a biztos jele, hogy a szervezete erősen legyengült.

– Na de a felesége… Azt honnan veszi, hogy a felesége elhidegült tőle?

– Ezt a kalapot, barátom, hetek óta nem kefélték ki. Az a szerencsétlen férfiember, és ezt jól vésse a fejébe, kedves Watson, akit a felesége kienged az utcára olyan kalapban, amelyre többhetes por rakódott, joggal feltételezheti, hogy hitvese iránta táplált szeretete már nem a régi.

– Az is lehet, hogy agglegény.

– Csakhogy azt a libát azért vitte haza, hogy kibékítse vele a feleségét. Gondoljon a cédulára a liba bal lábán!

– Magának mindenre van válasza. De álljunk meg egy pillanatra! Azt ugyan miből okoskodta ki, hogy a gáz nincs bevezetve a lakásukba?

– Egy vagy két aprócska viaszfolt a véletlen műve is lehet akár. No de itt öt van, barátom, pontosan öt! Nincs kétség tehát afelől, hogy az illető egyén gyakran kerül kapcsolatba a viasszal; feltehetőleg esténként úgy baktat fel a lépcsőn, hogy az egyik kezében a kalapját szorongatja, a másikban pedig egy csöpögő gyertyát. Mert azzal ugyebár maga is egyetért, hogy a világítógáz ritkán hagy ilyen foltokat… Nos, meg van elégedve?

– Megint tökéletesen meggyőzött – mondtam nevetve. – De épp az imént mondta, hogy bűntényt nem követtek el, és nem is esett baja senkinek, egyedül csak az a szerencsétlen liba kallódott el. Akkor meg minek szentel annyi figyelmet a kalapnak?

Sherlock Holmes épp válaszolni készült, amikor felpattant az ajtó, és Peterson, a küldönc az izgalomtól lángvörös arccal berontott a szobába. A megdöbbenéstől alig tudott szólni.

– A liba, Mr. Holmes! A liba, uram! – hebegte.

– Hogy? Mi van már megint azzal a madárral, jóember, talán életre kelt, és kiröpült az ablakon? – kérdezte Holmes, és megpenderült a díványon, hogy alaposabban szemügyre vehesse a küldönc izgatott ábrázatát.

– Nézze csak meg, uram! Nézze, mit talált a feleségem a bögyében! – Azzal kinyújtotta a kezét, és nyitott tenyerének a közepén megcsillant egy szikrázó fényű kék kő; nem lehetett nagyobb egy babszemnél, de olyan tiszta volt és oly tündöklő, mint az eleven tűz.

Sherlock Holmes halkan füttyentett, majd felült.

– Jupiterre mondom, Peterson! Ez aztán a mesébe illő kincs! Tudja maga egyáltalán, mit tart a kezében?

– Gyémánt lehet ez, uram. De hogy drágakő, az bizonyos! Úgy vágja az üveget, mint kés a vajat.

– Sokkal több ez, mint egy közönséges gyémánt. Ez a gyémántok királya!

– Csak nem Morcar grófnő kék karbunkulusa? – kiáltottam fel.

– De bizony az. A Times minden áldott nap leközölte a róla szóló felhívást; abban pontosan leírták a nagyságát és formáját. Egyedülálló darab a világon. Még az értékét is csak találgatni lehet, egy azonban biztos, hogy az az ezer font, amely a becsületes megtaláló markát üti majd, tán még a huszadrésze sincs a piaci értékének.

– Még hogy ezer font?! Te magasságos Úristen! – A küldönc a székre roskadt, és kifejezéstelen tekintettel bámult hol rám, hol a barátomra.

– Ennyi a kitűzött jutalom, sőt, jó okom van azt hinni, hogy mivel bizonyos gyengéd érzelmi szálak fűzik a grófnőt ehhez a drágakőhöz, akár a fél vagyonát is rááldozná, csak hogy visszakapja a kék karbunkulusát.

– Ha emlékezetem nem csal, a Cosmopolitan-szállóból tűnt el – jegyeztem meg.

– Jól emlékszik. Egész pontosan öt nappal ezelőtt, december huszonkettedikén. Egy vízvezeték-szerelőt, John Hornert vádolják a lopással, azt állítják, ő tüntette el a követ a lady ékszeres ládikájából. A közvetett bizonyítékok alapján az ügyet az Esküdtszék elé terjesztették. Ha jól emlékszem, van is itt valami beszámoló az ügyről – mondta Holmes, és turkálni kezdett az újságok között, bele-belepillantva egyikbe-másikba. Végül az egyiket kisimította, félbehajtotta, és felolvasta a következő bekezdést:

„Ékszerrablás a Cosmopolitan-szállóban.

Bíróság elé állították John Horner huszonhat éves vízvezeték-szerelőt. A vád: folyó év december huszonkettedikén eltulajdonította Morcar grófnő ékszeres ládikájából a felbecsülhetetlen értéket képviselő kék karbunkulust. James Ryder, a szálloda szobafőnöke tanúvallomásával támasztotta alá, hogy Horner az említett napon a szállodában járt, s ő személyesen vezette be Morcar grófnő lakosztályának öltözőszobájába, hogy ott a kályha rostélyának egyik meglazult rácsát megforrassza. Ryder ott is maradt Hornerral a szobában egy kis ideig, de azután elszólította a kötelessége. Amikor visszatért, meglepve látta, hogy Horner eltűnt, a szekretert felfeszítették, és a kis szattyánbőr ládika, amelyben a grófnő – ahogy ez később kitudódott – a kedvenc ékszereit tartotta, üresen feküdt a fésülködőasztalon. Ryder azonnal riasztotta a rendőrséget, és Hornert még aznap este elfogták. A drágakövet azonban sem nála, sem a szálláshelyén nem találták meg. Catherine Cusack, a grófnő szobalánya kijelentette, hogy tisztán hallotta Ryder kétségbeesett kiáltását, amikor az a rablást felfedezte. A kiáltásra ő is a szobába futott, ahol az előbbi tanú által leírt gyászos állapotokat találta. Bradstreet felügyelő a Különleges Ügyek Osztályáról tanúsította, hogy amikor Hornert letartóztatta, az őrjöngve ki akarta tépni magát a karjai közül, mindegyre tiltakozott a vád ellen, és ártatlanságát bizonygatta. A vádlott ellen már folytattak korábban eljárást rablás bűntette miatt, de a bíróság megtagadta, hogy a két ügyet összevonva tárgyalja, így az esetet az Esküdtszékhez továbbítják. Horner az egész tárgyalás alatt rendkívül zaklatottan viselkedett, a határozat kihirdetése közben elájult, így ki kellett vinni a teremből.”

– Hm. Hát röviden ennyit a bírósági tárgyalásról – mondta Holmes, és az újságot félresöpörte. – A mi dolgunk most nem kevesebb, mint hogy felderítsük az eseményeket, amelyek egy kifosztott ékszerládikától elvezetnek egy Tottenham Court Road-i illetőségű liba begyéig. Látja, kedves Watsonom, előbbi fejtegetéseink a kalpagról most merőben új megvilágításba kerültek. Jelentőségük megnőtt, és most már maga sem állíthatja, barátom, hogy ártatlan játékról lenne szó csupán. A drágakő itt van; ez a kő a libából származik, a liba pedig Mr. Henry Bakertől; attól az úrtól, akinek rémséges kalapja és még számos más jellemzője van, melyekkel már épp eleget untattam magát. Most tehát minden erőnkkel azon kell legyünk, hogy ezt az urat felleljük, és megtudakoljuk tőle, vajon mi szerepe van ebben a nem mindennapi történetben. Először a legegyszerűbb eszközhöz kell folyamodnunk, ez pedig a következő: felhívást teszünk minden esti lapba, kivétel nélkül. Amennyiben ez csődöt mond, más módszerhez kell folyamodnunk.

– Hogy szóljon a felhívás?

– Adjon, kérem, ceruzát meg egy darab papírt. Nos, tehát: „Jelentkezzék, aki a Goodge Street sarkán elhagyott egy hízott libát meg egy fekete nemezkalapot H. B. monogrammal. Mindkettő átvehető ma este hat-harminckor a Baker Street 221/B alatt.” Rövid és velős, nem igaz?

– Az. De biztos, hogy elolvassa?

– Legyen nyugodt, minden esti lapot át fog böngészni. Ne feledje, barátom, őt nagy veszteség érte. Nyilván oly nagy volt a rémülete, amikor akaratán kívül betörte a kirakatüveget, hogy csak a menekülésre gondolt. Később azonban már bánta, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett, és veszni hagyta a karácsonyi libáját. Tessék, Peterson, ugorjon el ezzel a hirdetőirodába, és tétesse be az esti lapokba!

– Melyekbe, uram?

– Legyen a Globe, a Star, Pall Mall, James’s, Evening News, Standard, Echo és amelyik még az eszébe jut.

– Meglesz, uram. Na és a drágakő?

– Ja, igen, az egyelőre nálam marad. Köszönöm, Peterson, elmehet. Vagy várjon csak! Vegyen egy hízott libát visszafelé jövet, és hozza be ide hozzám. Kárpótolnunk kell a kedves Baker urat, ha már az ő libája mások gyomrába vándorolt.

Miután a küldönc távozott, Holmes a fény felé tartotta a csillogó drágakövet.

– Csinos kis darab – mondta. – Nézze csak, hogy villódzik, micsoda tüze van! És hányan kárhoztak már el miatta! Minden igazán értékes drágakő a Sátán portékája. A régebbi ékszerek köveinek minden egyes kristálylapjához véres emlék tapad. Ez a kő még nincs húszéves. Dél-Kínában, az Amoj folyó partján bukkantak rá, és arról nevezetes, hogy a karbunkulusok minden tulajdonságát magán viseli, kivéve azt, hogy nem rubinvörös, hanem kék. Fiatal kora ellenére már elég gyászos múltja van. Két brutális gyilkosság, egy vitriolos támadás, egy öngyilkosság és számos rablás – mindez e negyven szemernyi szénkristály miatt. Ki gondolná, hogy ez a szemrevaló kis csecsebecse a bűnnek és erőszaknak szálláscsinálója? Most elzárom a páncélszekrényembe, aztán majd írok pár sort a grófnőnek, melyben közlöm, hogy nálunk van a karbunkulus.

– Gondolja, hogy ez a Horner valóban ártatlan?

– Azt nem tudhatom.

– Akkor esetleg annak a másiknak, Henry Bakernek lehet valami köze a dologhoz?

– Szerintem sokkal valószínűbb az a feltételezés, hogy Henry Baker is tökéletesen ártatlan, és sejtelme sem volt, hogy a nála lévő liba többet ér, mintha a csőrétől a talpáig színaranyból lenne. Ezt különben be is bizonyíthatom magának, mégpedig nagyon egyszerűen. Nem kell más, csak hogy ismeretlen ismerősünk jelentkezzék a hirdetésre.

– És addig? Addig semmit sem tehetnénk?

– Semmit.

– Ebben az esetben én meglátogatom a betegeimet. De este visszajövök abban az időpontban, melyet a felhívásban megjelölt. Szeretnék jelen lenni ennek a zavaros ügynek a kibogozásánál.

– Örömmel látom. Hétkor vacsorázom, mint tudja. Erdei szalonka lesz ma, úgy hiszem. Erről jut eszembe! Okulva a közelmúlt különös eseményeiből, talán nem haszontalan megkérnem Mrs. Hudsont, hogy vizsgálja meg a madár begyét…

Kicsit hosszabban időztem egyik betegemnél, így az óra már elütötte a fél hetet, amikor ismét a Baker Streetre értem. Ahogy a ház felé közeledtem, egy magas férfit pillantottam meg kockás skót sapkában, állig gombolt kabátban. Az utcán állt és várakozott a bejárati ajtó fölötti legyezőablakon át kiszűrődő fényben. Épp akkor nyílt ki az ajtó, amikor odaértem, így együtt vezettek be minket Holmes szobájába.

– Mr. Henry Baker, nemde? – kérdezte Holmes, és a karosszékéből fölemelkedve azzal a szívélyes és derűs jóindulattal üdvözölte a vendéget, amelyre egyedül csak ő képes. – Parancsoljon, Mr. Baker, húzódjék a tűz mellé. Csípős hideg van ma este, és ha nem tévedek, az ön vérkeringése inkább a nyári időjáráshoz szokott. Foglaljon helyet. Kedves Watson, mennyire örülök, épp jókor érkezett! Ez itt az ön kalapja, Mr. Baker?

– Igen, uram, az enyém. Semmi kétség!

Magas férfi volt; arányos testalkat, busa fej, nyílt tekintet, intelligenciát sugárzó arc. Az állát dús, őszesbarna, hegyesre fésült szakáll keretezte. Az orcáján és az orrán látható enyhe pír, no meg a keze remegése alátámasztotta Holmes feltételezését, ami az illető úr káros szenvedélyét illeti. Színehagyott fekete szalonkabátja nyakig begombolva, gallérja feltűrve, sovány csuklója csupaszon lógott ki a kabát ujjából. Ingujjnak, kézelőnek nyoma sem látszott. Lassan, szaggatottan beszélt, gondosan megválogatva a szavakat. Egészében véve tiszteletre méltó ember benyomását keltette, akitől azonban az utóbbi időben elpártolt a jó szerencse.

– Már néhány napja letétben vannak nálunk ezek a dolgok – mondta Holmes. – Arra vártunk ugyanis, hogy esetleg felhívást tesz közzé a lapokban, a pontos címével. Még most sem értem, vajon miért nem tette meg?

Látogatónk kissé szégyenlősen elmosolyodott. – Tudják, uraim, mostanában kissé össze kell húznom magamat, nem áll otthon számolatlanul a pénz. Biztosra vettem, hogy az útonállók, akik megtámadtak, magukkal vitték a libám, még a kalapom is. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is megtaláljam őket, így meg sem kíséreltem; nem akartam fölösleges kiadásokba verni magam.

– Ez teljességgel érthető. Ami különben a libát illeti, azt kénytelenek voltunk elfogyasztani.

– Azt mondja, megették? – Látogatónk ültében félig felemelkedett az izgalomtól.

– Igen, de higgye el, kevés öröme telne benne, ha nem így teszünk. Szereztünk azonban önnek egy másikat, ott van a komódon. Súlyra épp akkora, mint az öné volt, és hibátlan, friss áru. Úgy vélem, az eredeti célnak ez is megfelel.

– Ó, hogyne, hát persze! – felelte Mr. Baker megkönnyebbült sóhajjal.

– Természetesen megőriztük az ön néhai szárnyasának a tollait, lábát, begyét és más efféléket. Úgyhogy, ha netán igényt tart rájuk…

Mr. Baker szívből felnevetett: – Habár megőrizhetném e tárgyakat emlékeztetőül egy különös éjszakára – mondta -, de ezen kívül igazán nem tudom, mihez kezdhetnék egy hajdani kedves ismerős szétszórt földi maradványaival. Ön rendkívül figyelmes, uram, de engedelmével én inkább friss barátságot kötnék. Mégpedig azzal az ígéretes példánnyal, amely a komódon nyugszik.

Sherlock Holmes gyors pillantást vetett rám, és vállát könnyedén megrándította.

– Parancsoljon tehát, itt a kalapja és a libája – mondta. – Hadd fárasszam azonban még egy kéréssel, ugye, megengedi? Boldoggá tenne, ha elárulná, hol tett szert arra a másik libára. Tudja, én afféle műkedvelő ornitológus vagyok, és ilyen szép szárnyast már régen láttam. Ezért érdekelne, hogyan került az ön birtokába az a jószág.

– Készséggel elárulom, uram – szólt Mr. Baker, aki közben felállt, és újonnan szerzett tulajdonát a hóna alá vette. – Néhány munkatársammal egyetemben én is gyakori vendég vagyok a British Museum melletti Alpha kocsmában. Napközben be-benézünk oda, hiszen értik az urak. Ebben az esztendőben a mi szeretett házigazdánk, név szerint Mr. Windigate, Libaklubot alapított. A klub tagjai heti pár penny ellenében karácsonyra egy szép hízott libát kapnak. Mély hálával tartozom önöknek, uraim, amiért ennyit fáradoztak. Ez a kis skót sapka ugyanis sem a koromhoz, sem az évszakhoz nem illik.

Azzal ünnepélyes arccal, szertartásosan biccentett mindkettőnknek, és kivonult a szobából.

– Ennyit tehát Mr. Bakerről – mondta Holmes, miután becsukta mögötte az ajtót. – Teljesen bizonyos, hogy a világon semmit sem tud az egész ügyről. Éhes, Watsonom?

– Nem különösebben.

– Akkor azt javaslom, hogy az estebédet halasszuk ezúttal éjszakára, és kövessük a nyomot, amíg még friss.

– Indulhatunk.

Ugyancsak harapós volt az idő, úgyhogy felöltőnket állig gomboltuk, és meleg sálakba burkolóztunk. A felhőtlen égen hideg fénnyel szikráztak a csillagok, és a járókelők lehelete megannyi kis füstfelhőként csapódott ki a levegőben. Lépéseink hangja visszhangzott a falakon, ahogy végigmasíroztunk az orvosnegyeden, a Wimpole Streeten, a Harley Streeten, majd a Wigmore Streeten keresztül ki egészen az Oxford Streetig. Mindössze negyedórába telt, és máris ott voltunk Bloomsburyben, az Alpha csapszéknél. Kedélyes kiskocsma ez a Holborn felé vezető utcák egyikének a sarkán. Holmes belökte az ajtót, és két pohár sört rendelt a barázdált arcú, fehér kötényes kocsmárostól.

– Ha a söre is olyan, mint a libái, akkor biztos nem fogunk csalódni – mondta.

– A libáim? – nézett nagyot a kocsmáros.

– Bizony, azok. Tudja, trafikáltunk kicsit Mr. Bakerrel, aki a maguk Libaklubjának a tagja.

– Ó, így már értem. Csakhogy azok nem az én libáim voltak, édes uram.

– Valóban nem? Akkor kiéi?

– Hát az úgy volt, hogy vettem belőlük két tucatot, kinn a Covent Garden piacon.

– Vagy úgy! Ismerek ott néhány kereskedőt. Szabad az árus nevét?

– Breckinridge a becsületes neve.

– Őt éppen nem ismerem. Most pedig ürítem poharam a maga és háza népe egészségére. Minden jót és jó éjszakát!

– Nos, ami Mr. Breckinridge-et illeti – folytatta Holmes, miközben kabátját gombolgatva kilépett a fagyos utcai levegőre -, ne feledje, Watson, bármilyen ártalmatlannak tűnik is ez a libaügy, ha nem járunk a végére, egy ártatlan embert legalább hétévi fegyházbüntetés sújthat miatta. Az is előfordulhat persze, hogy vizsgálódásunk majd csak megerősíti a bűnösségét, nem tudhatjuk még. Az azonban bizonyos, hogy egész sor részletnek kell utánanéznünk, ami a rendőrség figyelmét furcsa mód elkerülte. Az ölünkbe pottyant egy bűnügy, Watson, nem adhatjuk fel a harcot, bármily zord is lesz a vég! Jobbra át, barátom, arccal a piac felé! Díszlépés, indulj!

Átvágtunk a Holbornon, végigmentünk az Endell Streeten, és a sok kis kacskaringós, sötét utcán át kijutottunk a Covent Garden mögötti piacra. Az egyik legnagyobb stand fölött ott díszelgett Breckinridge neve. A tulajdonos – egy meglehetősen közönséges külsejű férfi, akinek durva arcvonásait a formára nyírt pofaszakáll még csak jobban kiemelte – éppen az inasának segített feltenni a zsalukat és becsukni a bódét.

– Jó estét kívánok. Cudar hideg van, igaz? – köszönt rá Holmes. Az árus bólintott és fürkésző pillantást vetett a barátomra.

– Látom, eladta az összes libáját – folytatta Holmes, és rámutatott az üres márványpultra.

– Holnap akár ötszázat is vehet, ha akar.

– Az nekem már késő.

– Akkor menjen át ahhoz a standhoz, ahol a gázlámpa ég. Nekik még biztos van néhány.

– De nekem önt ajánlották, személyesen.

– Ugyan kicsoda?

– Az Alpha csapszék tulajdonosa.

– Aha, emlékszem. Vagy két tucatot adtam el neki.

– Ráadásul a legjobb minőségű szárnyasok közül. Megtudhatnám, honnan szerezte be őket?

Legnagyobb meglepetésemre, ez az ártatlan kérdés iszonyú dühbe gurította az árust. Az állát felszegte, kezét csípőre vágta, és emelt hangon követelte:

– Na, ki vele, mit akar tőlem az uraság! Bökje ki gyorsan, mert nincs sok időm!

– Már megmondtam az előbb. Tudni szeretném, honnan valók azok a libák, amelyeket az Alphának szállított.

– Én viszont nem szeretném, ha maga azt tudná, megértette?

– Hát hogyne. Végtére is nem olyan fontos. Azt azért mégsem értem, miért kell ennyire felpaprikázódni egy ilyen kis semmiség miatt.

– Még hogy nem érti? Pedig maga se érezne másként, ha annyit zaklatnák, mint engemet. Én felvásárlom jó pénzért a szép, friss árut, eladom, aztán végeztem is, a többi már nem az én gondom. Most meg folyton csak azt hallom: „Hol vannak a libák?”, meg „Kinek adta el a libákat?”, meg „Mennyi pénzt akar értük?”. Az ember gyereke azt hinné, hogy nem is akadt más liba a környéken, akkora hűhót csapnak körülöttük.

– Biztosíthatom, hogy nekem semmi közöm azokhoz, akik önt a kérdéseikkel ostromolják – jegyezte meg Holmes, s a szája szögletén mosoly bujkált. – Csak annyi történt, hogy elvesztettem egy fogadást. De változatlanul fenntartom a véleményemet, lévén, hogy szárnyasügyben szakértő vagyok, és egy ötöst teszek rá, hogy azt a libát, amit én ettem, vidéken hizlalták.

– Hát akkor búcsút mondhat az ötösének, mert ezek itt mind városi libák voltak – csapott le rá az árus.

– Az teljességgel lehetetlen!

– Én már csak tudom.

– Csakhogy én nem hiszek önnek.

– Velem akar vitatkozni az úr? Hiszen én kölyökkorom óta libákkal foglalkozom. Az összes liba, amit az Alphának küldtem, városi nevelés. Ez úgy igaz, mint ahogy itt állok!

– Ezt sose fogja elhitetni velem.

– Akar fogadni rá?

– Bár ez olyan, mintha kihúznám a zsebéből a pénzt, mivel biztos vagyok az igazamban, ha ilyen konok, nem bánom, teszek rá egy aranyat. De csakis azért, hogy jól megleckéztessem!

Az árus gúnyosan elvigyorodott.

– Hozd ide a könyveket, Billy fiam! – mondta.

A fiú már ugrott is, és egy vékony kis füzetet meg egy nagy, zsíros fedelű, piszkos könyvet hozott oda. Mindkettőt letette a márványlapra, a bódé plafonjáról lelógó lámpa fényébe.

– Na, maga nagyokos! – mondta az árus. – Azt mondtam ugyan, hogy eladtam az összes libámat, de mindjárt megmutatom, hogy egy jókora példány még van itt a bódéban… Lássa ezt a kis füzetet itt?

– Látom.

– Ebbe van azoknak a neve, akiktől én vásárolok. Lássa már? Nahát. Ezen az oldalon vannak a vidéki szállítóim. Azok a számok, amiket a nevük mellett lát, azt mutatják, hol vannak bejegyezve a főkönyvbe. Namármost. Lássa ottan a másik oldalt, ami piros tintával van írva? Hát azok meg a városi tenyésztők. Nézze csak meg a harmadik nevet, aztán olvassa fel szépen nekem!

– Mrs. Oakshott, Brixton Road 117; a száma 249-es – olvasta fennhangon Holmes.

– Ahogy mondani méltóztatik. Na, most keresse meg azt a számot a főkönyvben. Üsse csak fel, hamar.

Holmes megkereste a számot a főkönyvben.

– Itt az áll: Mrs. Oakshott, Brixton Road 117, szárnyas- és tojástermelő.

– Az utolsó szállítmánya?

– December huszonkettedikén huszonnégy darab liba hét shilling hat pennyért.

– Helyes. Na látja. És mi áll alatta?

– Eladva Mr. Windigate-nek az Alpha csapszékbe tizenkét shillingért.

– Ehhez meg mit szól, még most is olyan nagy a szája?

Sherlock Holmes savanyú képpel előhúzott egy aranyat a zsebéből, levágta a pultra, majd olyan mély megvetéssel fordult el az árustól, hogy az szavakkal le sem írható. Pár lépéssel arrébb megállt egy lámpaoszlop alatt, és a rá oly jellemző hangtalan nevetésre fakadt.

– Aki így nyíratja az oldalszakállát, és akinek akkora az önérzete, hogy majd szétveti a mellényét, azt mindig rá lehet venni egy fogadásra. Állítom, hogy ha leteszek elé száz fontot, nem adott volna ilyen pontos és kimerítő információt, mint így, hogy azt hitte, jól megverhet a fogadásban. Nos, kedves Watson, úgy érzem, kalandos nyomozásunk a végéhez közeledik. Most egyetlen dolgot kell eldöntenünk: még ma este meglátogassuk-e ezt a bizonyos Mrs. Oakshottot, vagy halasszuk ezt az élvezetet inkább holnapra! Nyilvánvalóan kiderült abból, amit ez a bárdolatlan fickó mondott, hogy rajtunk kívül mások is érdeklődnek az ügy iránt, ezért én azt javaslom…

Holmes nem fejezhette be a mondatot, mert hirtelen hangos lárma és veszekedés hangja ütötte meg a fülünket, mely épp abból a bódéból szűrődött ki, ahonnan egy perce távoztunk. Amikor megfordultunk, egy patkányképű kis embert pillantottunk meg a lámpa sárga fényében. Breckinridge, az árus ott állt a bódé ajtajában, és vadul rázta öklét az előtte görnyedő alak felé.

– Elegem volt magából meg a libáiból, hallja-e? – ordította. – Az ördög tenné már el magukat mind valahová! Ha nem hagy nekem békét az ostoba fecsegésével, hát én biz’ isten magára uszítom a kutyám! Ha Mrs. Oakshott idejön személyesen, neki majd válaszolok, de magának mi dolga ezzel? Talán magától vettem én azokat a libákat?!

– Nem, de értse meg, az egyik akkor is az enyém volt! – siránkozott a kis ember.

– Akkor menjen Mrs. Oakshotthoz, és kérdezze meg őtet!

– De hiszen ő küldött ide magához.

– Akkor menj a kaporszakállú úristenhez, te csibész, de én már torkig vagyok veled! Na, takarodj innen, de rögtön!

Dühösen előrelépett ütésre emelt kézzel, mire a kis vézna alak eltűnt a sötétben.

– Ha nem tévedek, a Brixton Roadra már nem is kell elmennünk – suttogta Holmes. – Jöjjön, barátom, derítsük ki, ki is lehet ez a fickó!

A kivilágított bódék körül nyüzsgő embertömegen átvergődve Holmes gyorsan beérte áldozatát, és megkocogtatta a vállát. Az hátrapenderült, és a gázlámpa fényénél tisztán láttam, hogy minden csepp vér egy pillanat alatt kifut az arcából.

– Ki maga? És mit akar tőlem? – kérdezte reszkető hangon.

– Bocsásson meg, uram – mondta Holmes nyájasan. – Véletlenül tanúja voltam a kereskedővel folytatott vitájának. Talán én segítségére lehetek ebben az ügyben.

– Miért? Ki maga? Hogyan tudhatna maga bármit is erről az egészről?

– Sherlock Holmes a becses nevem. Az én dolgom az, hogy mindent tudjak, amit mások nem tudnak.

– De erről biztosan semmit nem tud.

– Botor beszéd. Tökéletesen ismerem az ügyet. Ön, uram, arra kíváncsi, hogy hová kerültek azok a libák, amelyeket Mrs. Oakshott a Brixton Roadról eladott az itt árusító Mr. Breckinridge-nek, aki pedig továbbadta őket Mr. Windigate-nek, az Alpha csapszék tulajdonosának, akitől pedig a libák a klub tagjaihoz kerültek, melynek Mr. Henry Baker is tagja.

– Nem is tudja, milyen régóta keresem önt, uram! – kiáltott fel a kis ember, és reszkető kezét Holmes felé nyújtotta. – El nem mondhatom, mennyire fontos nekem ez a dolog.

Sherlock Holmes intett egy kocsinak, amely épp mellettünk haladt el.

– Akkor azt javaslom, folytassuk inkább fűtött szobában a beszélgetést. Ez a piactér oly huzatos és barátságtalan. Ugye nem találja sértőnek, kedves újdonsült ismerősünk, ha megkérdem a nevét?

A férfi habozott egy pillanatig.

– John Robinson a nevem – felelte, és sanda pillantást vetett Holmesra.

– Nem, nem, kedvesem! A valódi nevét kérném! Inkognitóban mindig oly feszélyezett a társalgás.

Az ismeretlen halottsápadt arca hirtelen lángba borult.

– Hát jó. A valódi nevem James Ryder.

– Pontosan. James Ryder, szobafőnök a Cosmopolitan-szállóban! Kérem, szálljon be a kocsiba és hamarosan választ fog kapni mindenre, amit tudni kíván.

A vézna kis ember csak pislogott. Hol egyikünkre, hol a másikra nézett félig rémült, félig reménykedő tekintettel, mint aki még nem tudja pontosan, hogy váratlan szerencse vagy a biztos bukás vár-e rá. Végül beszállt a kocsiba, és fél óra múlva már ismét a Baker Street-i ház nappali szobájában voltunk. Utunk során egy szót sem szóltunk egymáshoz, de új ismerősünk ziháló lélegzete és sűrű kéztördelése sokat elárult a benne dúló viharról.

– Lám, már itt is vagyunk! – kiáltott fel Holmes vidáman, amint becsukta mögöttünk az ajtót. – Milyen kedélyes látvány ilyen zord időben a barátságosan ropogó kandallótűz! Ön, úgy látom, fázik, Mr. Ryder! Üljön ide, ebbe a fonott székbe! Engedelmével papucsot húzok, mielőtt tisztáznánk ezt a kis ügyet. Nos, tehát? Ön ugyebár arra kíváncsi, hogy mi történt a libákkal?

– Igen, uram.

– Vagy, egész pontosan, mi történt azzal a libával? Mert önt egy bizonyos szárnyas érdekli, ha nem tévedek. Fehér színű, a farkán fekete csíkkal.

Ryder megremegett az izgalomtól.

– Ó, uram – kiáltott fel. – Ön talán tudja, hova került?

– Ide, hozzánk.

– Ide?

– Igen, és mondhatom, barátom, rendkívüli példánya volt a fajtájának. Nem csodálom, hogy önt is ennyire izgatja a holléte. Tojt egy szép tojást is, azután, hogy kimúlt. A legcsinosabb, legcsillogóbb kis kék tojást, amelyet valaha is láttam. Ott őrzöm azóta is a házi múzeumomban.

Látogatónk rogyadozva fölemelkedett, és jobb kezével a kabátját gyűrögette. Holmes kinyitotta a páncélszekrényt, és kivette belőle a kék karbunkulust. A magasba tartotta. A drágakő úgy szikrázott, mint egy csillag, hűvös, vakítóan villódzó fénnyel. Ryder elkínzott arccal nézte. Úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen: kiragadja Holmes kezéből, vagy eljátssza, hogy most látja először?

– A játszmának vége, Ryder! – szólalt meg Holmes csöndesen. – Szedje össze magát, ember, még a tűzbe zuhan! Segítse vissza a székbe, Watson! Minek akar az ilyen nyomorult kis féreg bűntényt elkövetni? Adjon neki egy korty konyakot! Így, ni! Most már emberibb színe van. Nyamvadt kis alak, annyit mondhatok.

Ryder egy pillanatra megingott, majdnem elzuhant, de a konyak magához térítette, és egy kis színt csempészett az arcára. Halálra rémült tekintettel bámult vádlójára.

– Szinte minden részletet ismerünk, Ryder, és a bizonyítékok is a kezünkben vannak, úgyhogy nem szükséges sokat beszélnie. De még az a kevés is hasznunkra válhat, hogy az ügyben teljesen világosan lássunk. Morcar grófnőtől hallott erről a kék drágakőről, Ryder?

– Nekem Catherine Cusack beszélt róla – felelte Ryder az izgalomtól rekedt hangon.

– Értem. A grófnő szobalánya. A könnyű és gyors meggazdagodás lehetősége kísértésbe ejtette, Ryder: ez már magánál sokkal különb emberekkel is előfordult. De maga nem válogatott túlságosan az eszközökben. Ha érdekli a véleményem, Ryder, én magát egy nyavalyás, undorító kis gazembernek tartom. A kocsmai pletykákból megtudta, hogy Hornernek már volt ügye a rendőrséggel, és úgy gondolta – nem is helytelenül -, hogy a gyanú majd rögtön ráterelődik. Mit csinált hát a tisztelt úr? Elintézte, hogy legyen egy kis munka a lady szobájában. Cusack, a bűntársa persze segédkezet nyújtott ebben is. Azután úgy rendezte, hogy Horner legyen, aki a javítást végzi. Majd amikor ő elment, felfeszítette az ékszeres ládikát, riasztotta a rendőrséget és rács mögé juttatta ezt a szerencsétlent. Azután pedig…

Ryder hirtelen a szőnyegre vetette magát, és átkulcsolta Holmes térdét.

– Az isten szent szerelmére, kegyelmezzen nekem! – sikoltotta. – Gondoljon az apámra! Vagy szegény édesanyámra! Megszakadna a szívük. Soha nem tettem ilyet ezelőtt, és többé nem is teszek, esküszöm mindenre, ami szent! Esküszöm! Csak ne vitessen a bíróság elé! Könyörögve kérem, csak azt ne!

– Üljön vissza a székébe! – csattant fel Holmes sztentori hangon. – Most bezzeg térden csúszik előttem, de nemrég gondolkodás nélkül a börtönbe küldött volna egy szerencsétlen ártatlan embert!

– Eltűnök innen, uram! Elhagyom az országot. Akkor megszüntetik ellene az eljárást.

– Hm. Erre majd még visszatérünk. De most halljam a történet további részleteit. Hogyan került a gyémánt a libába, és hogy került a liba a piacra? Figyelmeztetem, Ryder, ha nem mond igazat, meghal!

Ryder végighúzta a nyelvét kicserepesedett ajkán.

– Elmondok mindent, uram. Pontosan úgy, ahogy történt. Amikor Hornert letartóztatták, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha eltüntetem a drágakövet, amilyen gyorsan csak bírom. Azt ugyanis nem lehetett tudni, mikor támad a rendőröknek kedve, hogy esetleg az én szobámat és ruháimat is átkutassák. A szállóban sehol sem lett volna biztonságban a karbunkulus. Ezért úgy tettem, mintha valami megbízatásom lenne a városban, de aztán a nővérem háza felé vettem az utam. Egy Oakshott nevű emberhez ment férjhez, kinn laknak a Brixton Roadon. Libát hizlalnak és a piacra szállítják. Bárki jött szembe az úton, én abban rendőrt vagy detektívet láttam, és bár szeles, hideg este volt, patakokban csurgott rólam a veríték, mire a Brixton Roadra értem. A nővérem kérdezte is, hogy mi bajom, merthogy olyan sápadt vagyok, de én azt mondtam neki, ez csak azért van, mert nagyon megviselt az ékszerrablás körüli hercehurca benn a szállóban. Azután hátramentem az udvarba, hogy elszívjak egy pipa dohányt, és átgondoljam, mihez is kezdjek. Van egy barátom, Maudsleynak hívják a fickót, az rossz útra tért. Nemrég töltötte ki a büntetését Pentonville-ben. Emlékszem, egyszer elmagyarázta nekem, hogy is megy ez a tolvajoknál; hogyan szoktak megszabadulni a rablott holmitól. Tudtam, hogy rá számíthatok, nem csapna be, merthogy tudok róla egyet-mást. Elhatároztam hát, hogy elmegyek hozzá Kilburnbe, merthogy ott lakik, és elmondok neki mindent. Ő biztos tudja a módját, hogyan tudnék pénzt csinálni ebből a drágakőből. De hogyan jutok el odáig? Kivert a hideg, ha csak eszembe jutott, mit álltam ki a szállótól a nővérem házáig. Bármelyik percben megállíthatnak, átkutathatják a zsebeimet, és akkor megtalálják a követ. A falhoz dőlve álldogáltam ott, és néztem a libákat, ahogy sziszegve, gágogva totyogtak a lábam körül, amikor támadt egy ötletem. Úgy éreztem, ezzel még a legagyafúrtabb detektívet is megtéveszthetem.

A nővérem még korábban azt mondta, hogy karácsonyi ajándékba elvihetem a legszebb libájukat, a nővérem pedig mindig állja a szavát. Az volt a tervem, hogy még aznap elviszem a karácsonyi libámat, és majd abban elrejtve viszem el Kilburnbe a cimborámhoz a drágakövet. Kiválasztottam egyet, a legszemrevalóbbat. Szép, nagydarab liba volt, tiszta fehér, a farkán fekete csíkkal. A hátsó udvarban van egy kis csűr, oda húzódtam be vele. Kifeszítettem a csőrét, és lenyomtam a torkán a követ, amilyen mélyen csak bírtam. A liba nyelt egy nagyot, és én éreztem, ahogy a kő lecsúszik a gigáján keresztül a bögyébe. De a liba ellenkezett ám nagyon, verdesett a szárnyával, mindenáron igyekezett kiszabadulni a kezem közül. A zajra kijött a nővérem is, hogy megnézze, mi történt. Amint felé fordultam, az a dög kiugrott a kezemből, és sűrű szárnycsapkodás közepette már el is tűnt a többi közt.

„Hát te mit művelsz azzal a libával, Jamie?” – kérdezte a nővérem.

„Nem azt mondtad, hogy az egyik az enyém lehet karácsonyra? Csak azt néztem, melyik a legkövérebb” – dadogtam.

„Ó, hát a tiédet már rég kiválasztottuk. Még nevet is adtunk neki: Jamie libája, így hívtuk. Az a nagy fehér az, amott a túloldalon. Huszonhat van belőlük összesen, ebből egy a tied, egy a mienk, a többi meg megy a piacra.”

„Igazán köszönöm, Maggie, de ha te nem bánod, én inkább azt vinném el, amelyik az előbb a kezemben volt.”

„A másik legalább három fonttal súlyosabb” – mondta Maggie -, „és direkt neked hizlaltuk, mindig az kapta a legtöbb kosztot.”

„Nem baj, én akkor is azt vinném el, mégpedig most azonnal” – feleltem.

„Hát jó, tégy, ahogy akarsz” – mondta Maggie egy kicsit sértődötten. – „Melyiket akarod akkor?”

„Azt a szép fehéret, amelyiknek fekete csík van a farkán. Ott van, éppen középen.”

„No, ha annyira megtetszett, vágd le, és már viheted is.”

Úgy tettem, ahogy a nővérem mondta, Mr. Holmes. El is vittem a libát Kilburnbe. Elmondtam a cimborámnak mindent, töviről hegyire, mert hát ő olyan fajta, aki előtt az ilyesmit nem kell eltitkolni. Úgy nevetett, hogy majd megszakadt bele, aztán fogott egy kést, és felbontotta a libát. És akkor megfagyott az ereimben a vér. A drágakőnek ugyanis nyoma sem volt. Tudtam, hogy valami borzasztó hibát követtem el. Otthagytam a libát, visszarohantam a nővéremhez, és azonnal a hátsó udvarba siettem. De ott már nem volt egyetlenegy liba sem.

„Hova lettek ezek innen, Maggie?” – kiáltottam.

„Hová, hová, hát elvitte őket a kereskedő, Breckinridge a Covent Garden-i piacról.”

„Mondd, volt még egy libád, amelyiknek fekete csík volt a farkán? Tudod, olyan, amilyet én vittem magammal.”

„Volt bizony, Jamie, kettőnek volt olyan csíkos a farka. Én se tudtam megkülönböztetni őket.”

Így persze már mindent értettem, és futottam, ahogy csak a lábam bírta, ki a piacra, ehhez a bizonyos Breckinridge-hez. De mire odaértem, addigra ő már eladta az egész rakományt és nem volt hajlandó elárulni, hogy kinek, bárhogy könyörögtem neki. De már ezt maguk is hallották, a saját fülükkel. Akármit ígértem neki, hajthatatlan maradt. A nővérem azt hiszi; megháborodtam. Az igazat megvallva, szinte én magam is úgy érzem. És most, most én is megbélyegzett ember lettem, anélkül hogy csak egy pillanatra is részem lett volna a gazdagságban, amelyért pedig eladtam a lelkemet. Az Isten irgalmazzon szegény fejemnek!

Görcsös zokogásban tört ki, elgyötört arcát a kezébe temette.

Egy darabig csönd volt a szobában, csak a férfi ziháló lélegzete és Holmes ujjainak ütemes dobolása hallatszott. Aztán a barátom hirtelen felpattant, és kitárta az ajtót.

– Tűnjön el! – mondta fojtott hangon.

– Hogyan? Ó, uram, az ég áldja meg ezért!

– Egy szót se többet. Tűnjön el!

A férfi kirohant. Még hallani lehetett, ahogy a lépcsőn lefelé botorkál. Majd becsapódott az ajtó, és az utca kövezetén kopogtak egyre távolodó léptei.

– Végtére is, kedves Watsonom – mondta Holmes, és az agyagpipájáért nyúlt -, milyen meggondolásból kellene nekem támogatnom a rendőrség tökéletlen módszereit? Persze, ha Horner veszélyben volna, az más megvilágításba helyezné az ügyet. De ez a nyomorult már nem fog vallani ellene, és így a vádat elejtik. Tudom, így bűntárs lettem magam is, de ez volt az egyetlen út, hogy megmentsek egy lelket. Ez a fickó többet nem téved a tilosba. Ahhoz túlságosan nagy megrázkódtatást élt át. Ha most börtönbe kerül, akkor biztosan bűnöző lesz belőle. És különben is; karácsony van, a szeretet és megbocsátás ünnepe. A véletlen egy páratlan és bizarr esetet sodort az utunkba. A megnyugtató befejezés egyben jutalom is fáradozásunkért. És most, ha lenne oly jó, Watsonom, ugyan csöngessen már Mrs. Hudsonnak. Hadd vegye kezdetét az újabb nyomozás, melynek ezúttal is egy szárnyas lesz a tárgya!

 

Ez is érdekelhet

December 25.

Johan Frisel: Az üzenet A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott: -Ragaszkodom a jó...

December 24.

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története – Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az...

December 23.

Garay András: Karácsonyi történet Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá...

Hozzászólások

0 Beszélgetés

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This