Oldal kiválasztása

December 4.

dec 4, 2017 | 0 hozzászólás

„Nem tudom honnan talált rám ez a történet; gyanakszom, hogy a levegő szellemei bízták rám. Egyben bizonyos vagyok: nincs a világon olyan könyv, amelyben fellelhető lenne, és az ősi Kelet legendái között is hiába keresnénk. Mégsem mondhatom azt, hogy ez a történet az enyém. Ajándékba kaptam, és voltak pillanatok, amikor abban is bizonyos voltam, ki […]

„Nem tudom honnan talált rám ez a történet; gyanakszom, hogy a levegő szellemei bízták rám. Egyben bizonyos vagyok: nincs a világon olyan könyv, amelyben fellelhető lenne, és az ősi Kelet legendái között is hiába keresnénk. Mégsem mondhatom azt, hogy ez a történet az enyém. Ajándékba kaptam, és voltak pillanatok, amikor abban is bizonyos voltam, ki az Ajándékozó…”

 

 

Henry van Dyke- A negyedik bölcs

 

 

Artabánnak hívták. Ekbatán városában élt, a perzsa hegyek közt, Orontész hegyéhez közel, midőn Augustus cézár uralkodott Rómában és Heródes Jeruzsálemben. Egy szeptemberi éjjelen Artabán házában gyűlt össze a Kilenc Perzsa Mágus, Abdusz, Tigranész, Abgarusz és a többiek. Mindannyian a nemesek drága selyemöltözetét viselték, mellükön Zarathusztra jelével: a szárnyas arany napkoronggal. Szertartással áldoztak Aura-Mazdaónak, Istennek.

 

– Minden tanulmány legmagasabbika a csillagok tudása – mondta Artabán -, melyen keresztül megnyilatkozott számomra, és még három mágus, Gáspár, Menyhért és Boldizsár számára, hogy elérkezett az újszülött Király ideje! Három testrévem Babilon templomában figyeli az eget, én pedig emitt. Ha a Csillag újra felragyog, tíz napot várnak rám, majd együtt indulunk Jeruzsálembe, hogy láthassuk a Megjövendöltet, ki Izrael királya lészen. Eladtam házamat és minden vagyonomat, az árából pedig három drágakövet vettem: egy zafírt, egy rubint  és egy igazgyöngyöt, hogy a királyhoz vigyem. Kérlek benneteket, gyertek velem!

Artabán társai hűvösen néztek maguk elé. Nagy sokára Tigranész így szólt:

– Artabán, ez hiábavaló ábránd. Aki nyomába ered, árnyakat követ csupán. Isten veled!

Egy másik így beszélt:

– Egy új feleség alszik a házamban. Nem mehetek veled én sem. Isten veled!

De Abgarusz, a legidősebb, aki legjobban szerette Artabánt, így szólt:

– Fiam, azoknak, akik csodálatos dolgokat látnak, gyakran kell egyedül utazniok. Én már túl öreg vagyok ehhez az úthoz, de szívem veled tart. Menj békével!

Ebben a pillanatban egy ragyogó fehér csillag fénylett fel mellettük. Artabán tudta: ez a jel.

A zafír.

Nyugat iránt, felföldeken vágtatott Artabán, legsebesebb lova, Vaszda hátán. Gyorsan kellett haladnia, hogy találkozhasson a Mágusokkal. Maga mögött hagyta Bagisztán városát, hol vízesések hullanak alá a sziklákról. Átkelt a Tigris-folyón Szeleúkia hatalmas városánál, melyet Nagy Sándor épített. A tizedik napon, napnyugtakor Babilon falaihoz ért. Háromórányira volt még a templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma-ligetben Vaszda veszélyt szimatolt. Artabán egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Döntés előtt állt Artabán. Ha segít a férfinek, nem ér oda a találkozóhelyre, és a három mágus nélküle indul el. De ha most továbbmegy, a férfi meghal. „Uram, vezess engem a szent úton!”, imádkozott.

A haldoklóhoz lépett. Az övéből orvosságot vett elő, párat cseppentett az öreg két ajka közé. Hosszú órák elteltével a férfi ereje visszatért.

– Ki vagy? Miért adtad vissza az életem? – kérdezte az öreg.

– Artabán vagyok Ekbatán városából, Jeruzsálembe tartok, hogy megkeressem a zsidók királyát. De most már késő, testvéreim már elindultak.

Az öreg szelíden Artabánra mosolyodott:

– Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda!

Artabán a templomhoz lovagolt, hátha üzenetet talál a három mágustól. Egy kőhalom alatt megpillantott egy darab pergament:

Éjfélig vártunk, már nem várhatunk tovább. Elindulunk, hogy megtaláljuk a királyt. Kövess bennünket a sivatagon át!

Artabán a babiloni piacra ment, eladta a zafírt, hogy vehessen egy karavánt. Egyenesen Betlehembe indult.

A rubin.

Artabán magasan ült a tevén, elhagyta Damaszkusz kertjeit, a Jordán völgyét, a Galileai tavat, de ekkor homokvihar tört ki a sivatagban, és a karavánnak egy hétig vesztegelnie kellett. Később ért Betlehembe Artabán, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábaihoz fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát. József és Mária ugyanazon este Egyiptomba indultak a csecsemővel, titokban.

Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a királynak adhassa. Egy alacsony kőházból egy asszonyt hallott énekelni csendesen. Belépett. A házban egy anya ringatta gyermekét álomba. Megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket napkeletről, mire az asszony azt felelte, hogy bizony már jó pár napja, hogy a faluban jártak, és amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek. Hirtelen vad lárma szűrődött be az utcáról:

– Heródes katonái meggyilkolják a gyermekeket!

Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohangáltak az utcán. Megpillantották a szálfa termetű férfit az ajtóban, s megtorpantak a meglepetéstől.

– Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, s hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak. A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott:

– Tovább! Itt nincs gyerek!

Az igazgyöngy.

Artabán Egyiptomban folytatta útját, a kis családot kereste Betlehemből, majd továbbment, s Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat:

– Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak.

Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat s a véneket. Nem talált senkit, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket.

Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. Zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett.

– Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől.

– A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, s egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya.

Mélyen érintették ezek a szavak Artabán öreg szívét! Lehet, hogy ő volna, aki harminchárom évvel ezelőtt Betlehemben született? Lassú léptekkel követte a tömeget, s épp kiért a városból, amikor katonákat látott, akik egy szakadt ruhájú fiatal lányt vonszoltak. A lány megpillantotta Artabánt, és a lábaihoz vetette magát.

– Látom a szárnyas arany napkorongot a melleden. Apám is Zarathusztra követője volt, meghalt, engem pedig rabszolgának visznek az adósságai ellenében. Segíts rajtam!

Artabán elővette az igazgyöngyöt, amely még sosem volt ily fénylő, mint most, s megváltotta vele a lány szabadságát. Az ég ekkor elsötétült, megrázkódott a föld, a házak falai megremegtek. Artabán a lánnyal együtt a városfal tövébe kucorgott. Nem félt, mitől is félt volna? A keresőútnak vége, utolsó kincsét is elajándékozta.

A föld még egyszer megremegett, s a megrepedezett falból egy súlyos kő hullott alá, az öreg Artabán homlokára. Levegő után kapkodva borult a fiatal lány ölébe. Ekkor egy csendes, bársonyos hang csendült fel az alkonyatban. Artabán beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak:

– Ha láttam volna nélkülözésed, ó Uram, éhséged s szomjad csillapítottam volna. Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom.

Elhallgatott. A hang, csendes és szelíd, újra szólt: ezúttal a szavak tisztán kivehetőek voltak:

„Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!”

A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.

A negyedik bölcs megtalálta királyát.

 

 

Ez is érdekelhet

December 25.

Johan Frisel: Az üzenet A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott: -Ragaszkodom a jó...

December 24.

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története – Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az...

December 23.

Garay András: Karácsonyi történet Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá...

Hozzászólások

0 Beszélgetés

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This