Heinrich Böll: Állandó Karácsony

(részlet)

…Franz mesélte, hogy az egész családon beteges feszültség lett úrrá, mikor végre, február 12-én újra ott állt előttük a hiánytalanul földíszített karácsonyfa. Meggyújtották a gyertyákat, behúzták a függönyöket, elővezették a nagynénikét a betegszobából s az egybegyűltek köréből csak fölcsukló sírást és vihogást lehetett hallani. Nagynéném arckifejezése már a gyertyafényre megenyhült, s amikor aztán a meleg a kellő fokra emelkedett, és az üvegfickók eszeveszetten kalapálni kezdtek, az angyal pedig azt susogta: „béke, béke” – arcán gyönyörű mosoly áradt el, s akkor az egész család rákezdett az Ó Tannenbaumra. Hogy a kép teljes legyen, meghívták a plébánost is, aki különben is mindig ott töltötte Franz bácsiéknál a karácsonyestét; ő is nevetett, ő is megkönnyebbült, ő is velük énekelt.

Amire semmiféle teszt, semmiféle mélylélektani szakvélemény, rejtett traumák semmiféle tudós nyomozása nem volt képes: nagybátyám érző szíve megtalálta a helyes utat. Az aranyszívű ember karácsonyfa-terápiája megmentette a helyzetet.

Nagynéném megnyugodott, szinte meggyógyult, legalábbis akkor azt reméltük; elénekeltek néhány dalt, elfogyasztottak néhány tál süteményt, aztán elfáradtak, visszavonultak, és csodák csodája: Milla néni elaludt minden nyugtatószer nélkül. A két ápoló nővért elbocsátották, az orvosok vállukat vonogatták, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Nagynénikém újra evet, újra ivott, újra szelíd és szeretetreméltó volt. De másnap, mikor sötétedni kezdett, és bácsikám felesége társaságában újságot olvasva ült a fa alatt, Milla néni egyszer csak megérintette a karját, és így szólt:

Azt hiszem, ideje, hogy behívjuk a gyerekeket a gyertyagyújtáshoz.

Nagybátyám, mint később bevallotta, megijedt, de azért fölállt, hogy sietve összehívja gyerekeit és unokáit, s átküldjön a plébánosért. Ez rövidesen meg is jelent, kissé zaklatottan és csodálkozva; s akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, kalapáltatták a törpéket, suttogtatták az angyalt, énekeltek, süteményt ettek – és mintha mi sem történt volna.