Oldal kiválasztása

December 7.

dec 10, 2019 | 0 hozzászólás

Mentovics Éva: Mikulás anyó karácsonya Senki sem kívánhatott volna szebb telet, mint amilyenben részük lehetett abban az esztendőben. A kis település olyan volt, mintha csak egy mesebeli, téli képeslap elevenedett volna meg. Hósipkás háztetői, az egyébként is hangulatos, kanyargós, zegzugos utcácskái, hófehér dunna alatt pihenő parkja, a kisváros mellett magasló domb megnyugtató látványa, az oldalában […]

Mentovics Éva: Mikulás anyó karácsonya

Senki sem kívánhatott volna szebb telet, mint amilyenben részük lehetett abban az esztendőben. A kis település olyan volt, mintha csak egy mesebeli, téli képeslap elevenedett volna meg. Hósipkás háztetői, az egyébként is hangulatos, kanyargós, zegzugos utcácskái, hófehér dunna alatt pihenő parkja, a kisváros mellett magasló domb megnyugtató látványa, az oldalában őrködő hatalmas, hópehelysubát öltő fenyőfákkal, igazi, békebeli decemberi látványt nyújtott. Akármerre is pillantottunk, látható és érezhető volt az a jóleső, izgalommal teli várakozás, amit az adventi időszak varázsa hordozott magában.
A gyerekek, szobáikba zárkózva készítették titkos ajándékaikat, a szülők még egy utolsó lendülettel nyakukba vették a várost, elidőztek a játékboltban, a kisáruházban, a sarki zöldségesnél, hogy lehetőségeikhez mérten beszerezzék a még hiányzó dolgokat. Nappal is szép volt, ám estére még inkább szemet gyönyörködtetővé vált az utcai kandeláberek látványa, melyek fényénél megcsillanva járták táncukat a könnyed libbenéssel aláhulló hópelyhek. Ilyenkor a házak is új életre keltek. Nem volt ez alól kivétel az a többszintes, régi bérház sem, amely egy kis zsákutca végében magaslott.

Volt, aki a lakása ajtaja köré kanyarított fényfüzérrel, az udvarban ünnepivé varázsolt fenyőfával, megint mások az ablakukba helyezett mécsesekkel tették még meghittebbé ezt a szép időszakot, jelezve ezzel is, hogy nem csak a lelkükben készülnek a várva várt ünnepre.
Talán csak egyetlen lakó volt kivétel. Az ő ablaka ilyenkor, de az év többi napján is sötétségbe burkolózott. A láthatóan súlyos, vaskos sötétítőfüggöny oldalán megjelenő fénycsíkból lehetett csak sejteni, hogy azért mégis tartózkodik valaki a lakásban. Bár régóta itt lakott, senki sem tudott róla semmit. Illetve valamit mégis… A nevét. Azt is csak amiatt, mert az ajtaján, a levélbedobó nyílás fölött volt olvasható, hogy özv. Fenyvesi Miklósné.
Ha valahol szóba került, voltak, akik habókos öregasszonyként, megint mások egyenesen boszorkaként emlegették. Akadt, aki meg is erősítette, mondván ez utóbbinak egészen biztos, hogy van alapja, hiszen fekete ruhán kívül még semmi más színű öltözék nem volt rajta. Olyan is volt, aki látni vélte egyszer, amikor a postásnak ajtót nyitott, hogy egy koromfekete macska ült a foteljában. A közvetlen szomszédja pedig azt mesélte, hogy esténként, ahogy elmegy a lakása előtt, szinte mindig valami imádkozás féle suttogás szűrődik ki az ajtaján. Valaki meg is jegyezte, hogy olyankor biztos varázsigéket mormol.
Ritkán lehet találkozni vele. Előfordult, hogy kora reggel látták, amint egy egész ölnyi virággal a karján távozott otthonról, és csak késő este ért haza. Mindenkinek köszönt ugyan, de sietősen ment is tovább, senkivel nem állt meg beszélgetni.
– Szerintem meg azért nem látjuk nappal, mert a boszorkányoknak is pihenni kell valamikor. Éjjel, amikor már mindenki alszik, felpattan a seprűjére, és elrepül valami boszorkányszeánszra – mondta Julcsi vihogva, mikor a gangos társasház udvarán, a többi utcabeli gyerekkel épp egy hatalmas hógolyót görgetett, ami majd a hóember pocakja lesz.
– Ne légy rosszindulatú! – szólt rá Anna – Gyakran jár hozzá a postás. Csomagokat hoz és visz el tőle, talán valami otthon végezhető munkából keresi a megélhetésre valót, azért lehet olyan ritkán látni.
– Szerintem meg azokban hozzák neki a boszorkánykellékeket, varázsszereket; varangyport, denevérhájat, varjúköpetet, meg ilyesmi – mondta Karcsi, komolyságot erőltetve magára.
– Isteni szerencse, hogy senkit sem változtatott békává eddig! – kiáltotta egy kisfiú.
– Hát te azt honnan tudod? Halmosi Petit már három napja nem láttuk. Az is lehet, hogy egy befőttes üveg alján brekeg valahol – suttogta vészjósló hangon Márti.
– Megnyugtatok mindenkit, hogy Peti jól van. Nagymamájához utazott el, falura – mondta mosolyogva egy anyuka, aki egy régi, zománcos fazekat hozott a gyerekeknek.
– Tessék, itt egy cilinder. Ilyen hidegben még a hóemberek fejére is kell valami.
A gyerekek megköszönték a piros fazekat, ami azonnal fel is került Hófej úr kobakjára, ugyanis így nevezték el a hóembert. Épp egy régi sálat tekertek a nyaka köré, amikor Peti és a mamája belépett a ház kapuján.
– Nézzétek csak, ki jön ott!? – bökött Anna a kisfiú felé – Nahát, úgy látom, nincs semmi békaformája!
A többiek jót kacagtak, majd vidáman ugrálták körül Petit, akinek sejtelme sem volt arról, miért is olyan nagy hír az, hogy nincs semmi békaformája, mindenesetre örült, hogy ilyen szeretettel fogadják, aztán kézen fogta a mamáját, és izgatottan vonszolta maga után, végig, a gangos folyosó vége felé. A nagyi, aki alig tudott lépést tartani a kisfiúval, egyszer csak megtorpant.
– Várj csak, Petikém! Korábban ezt észre se vettem – mutatott az egyik ajtón lévő névtáblára – Csak nem Mikulás anyó lakik itt?
– Hogy te milyen jókat tudsz mondani, nagyi! Még hogy Mikulás anyó? – kacagott Peti, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, és vacsora után megkérte a mamáját, mondja el, mire is gondolt.
– Tudod, Petikém, ez nem túl szívderítő történet, de elmesélem neked – mondta, majd egy mély sóhajt követően hozzákezdett…
Nagyon rég történt, de soha nem halványul el az emléke. A falu, ahol éltem, kis település volt, sok szegény emberrel. A városból költözött hozzánk egy kedves tanító néni, akit ott, a jóságos Erzsikeként emlegettek. Olyan lelkesen, mosolyogva és odaadóan oktatott bennünket, hogy már az első napon a szívébe zárta minden diák. Ünnepek előtt színdarabokat tanultunk meg vele, amit mindig nagy sikerrel adtunk elő a falu lakossága előtt. Azon túl, hogy ő készítette hozzá a díszlet, segített nekünk jelmezt varrni, minden próbán meglepett bennünket valamivel. Hol süteményt sütött nekünk, hol egy nagy tál gyümölcsöt hozott, máskor saját készítésű könyvjelzőt kaptunk tőle.
Akkoriban furcsa dolog történt a faluban, amire eleinte senki sem tudott magyarázattal szolgálni. Mikulás nap reggelén minden gyerek talált egy gondosan átkötött kis csomagot kint, az ablakában, amely illatozó mézeskalácsokat rejtett. Ezen túl is így volt minden évben, mígnem egy korán ébredő gyermek észrevette, hogy Erzsike néni áll az ablaka előtt, karján egy nagy kosár, amelyből kivesz, majd a párkányra helyez egy csomagocskát. Ekkor nevezték el Mikulás anyónak. Azt ugyan sajnálta, hogy kiderült a titok, ám az csöppet sem zavarta, hogy Mikulás anyóként emlegették. A mézeskaláccsal teli csomagocskák pedig a következő években is ugyanúgy eljutottak minden kisgyermekes család ablakába.
Mikulás anyó időközben két kisgyermek édesanyja lett. Azon a télen Mariska 4, Zolika 5 éves volt. Életvidám, okos, tündéri gyermekek voltak, akiket a férjével együtt nagy szeretetben, boldogságban neveltek. Gyönyörű telünk volt akkor, épp olyan szép, mint most. Az édesapjuk kézen fogta a két gyereket és elmentek a pékségbe, hogy beszerezzék a kenyeret a következő napokra.
December huszonnegyedike lévén Mikulás anyó már végzett az ünnepi teendőkkel. Minden ragyogott a tisztaságtól, elkészültek az ételek, és fahéjas-vaníliás mézeskalácsillat járta be a házat. Amint a gyerekek kiléptek az ajtón, édesanyjuk hozzálátott az előkészületekhez. Igyekeznie kellett, mert a megbeszéltek szerint egy óra múlva érkeznek haza. Mekkora lesz a boldogság, ha megpillantják a Jézuska által felállított karácsonyfát! Úgy sürgött-forgott, szinte szárnyakat kapott, hiszen előre örült, hogy láthatja a gyermekei arcán a boldogságot, hallhatja angyali kacajukat.
Eltelt egy óra, majd eltelt másfél… A várakozás csöndjét az ajtó felől hallatszó kopogtatás hangja törte meg. Az ajtó előtt két rendőr állt, ők hozták a szomorú hírt. Férje és a két gyermek hazafelé tartott, amikor egy fenyőrönköket szállító teherautó irányíthatatlanná válva felhajtott a járdára. Sajnos egyikük életét sem sikerült megmenteni. A hír hallatán Mikulás anyó összeomlott. Sokáig kezelték a kórházban, ahova rendszeresen járt hozzá látogatóba a falu apraja-nagyja, ám a szomorú eset óta teljesen magába roskadt, meg sem szólalt. Egy napon, amikor elengedték a kórházból, hazament összecsomagolt és elutazott. Képtelen volt ott élni, ahova a fájdalmas emlékek kötötték. Azóta senki se tud róla semmit sem, csak azt látják, hogy a szerettei sírján mindig friss virág van.
Peti megkönnyezte a hallottakat. Másnap már korán útnak indult, sorra járta a barátait. Futótűzként terjedt a hír. Rövid időn belül már kis csoportokba verődve mesélték egymásnak gyerekek és felnőttek Mikulás anyó szomorú történetét.
Petiék nagyon szégyellték magukat, amiért boszorkaként emlegették, és mindenféle gonosz dolog fordult meg a fantáziájukban vele kapcsolatban, ezért úgy gondolták, hogy valamit tenniük kell. Különböző ötletek, elképzelések követték egymást, majd rövid tanácskozás után megszületett a terv, amelynek a kivitelezéséhez a beavatott felnőttek is örömmel csatlakoztak, majd kiosztották egymás között a feladatokat. Egy környékbeli gyermek sem várta annyira a karácsonyi ajándékát, mint azt, hogy milyen sikerrel zárul a tervük megvalósítása.
Reggel Peti halk léptekkel osont a bérház körfolyosóján, Mikulás anyó ablakpárkányára helyezett egy kis csomagot, majd finoman megzörgette az ablakot és odasietett a többiekhez, akik a folyosó egyik sarkában megbújva várták a fejleményeket. Látták, amint Mikulás anyó elhúzta a sötétítőfüggönyt, óvatosan kikémlelt, majd tekintete megpihent az ablakpárkányon. Kis idő elteltével kinyílt az ablak, vézna kezével megfogta, beemelte a csomagot, bezárta az ablakot, majd visszaigazította a függönyt.
A gyerekek másnap izgatottan várták a postást, akit már a kapualjban megállítottak. Néhány perc múltán a postás mosolyogva vett át mindegyiküktől egy-egy képeslapot, majd bekopogott Mikulás anyóhoz, akinek az arcára láthatóan kiült a csodálkozás, amikor átvette őket.
Petiék a következő napon újabb meglepetéssel készültek. Úgy gondolták, hogy a dobozban található finom házi sütemény, mézeskalács megkóstolása, a sok saját készítésű képeslap megtekintése, a neki szóló kedves sorok elolvasása után talán lehet némi esélyük… A három főből álló „küldöttség” összeszedte minden bátorságát, és bekopogott Mikulás anyó ajtaján, ami rövid várakozást követően kinyílt, a gyerekek pedig kissé megszeppenten, de annál nagyobb szeretettel hívták meg őt másnapra, az iskolában tartandó ünnepi előadásukra. Mikulás anyó elérzékenyülten pillantott rájuk, gyengéden megsimította mindegyik kisgyerek kobakját, és szelíd tekintettel, finoman bólintott. Hosszú évtizedek óta ekkor húzódott először mosolyra a szája, és alig észrevehetően, de talán a szeme sarkában is megjelent egy parányi csillogás.
Másnap a gyerekek és a szülők társaságában indult el az iskolához, ahol meghatottan nézte végig az előadást, ezt követően pedig Petiék szeretetteljes invitálására bement hozzájuk egy délutáni teázásra.
Mikulás anyót karácsonykor és az ünnepek elmúltával sem hagyták magára a szomszédjai. Bár ő eleinte kissé félszeg volt, de idővel már szinte várta ezeket a találkozásokat. Állandóan szomorú tekintete lassacskán megváltozott, és örömmel tapasztalták, hogy néha már apró mosoly is bujkál a szája szegletén. Később, mikor már jobban feloldódott, egyre nagyobb élvezettel töltötte idejét a gyerekek társaságában. Sokat mesélt nekik, ők pedig elkerekedett szemekkel hallgatták az általa kitalált történeteket. Egy idő után Mikulás anyó lett „mindenki nagymamája”. Amikor a szülőknek sürgős dolga akadt, szívesen vigyázott a gyerekekre, ők pedig hálából elkísérték sétálni a parkba, vagy elintézték helyette a bevásárlást. Egy napon, mikor éppen nála gyűltek össze egy kártyapartira, a játék végén hátradőlt a foteljában és így szólt:
– Tudjátok, pár hónappal korábban, karácsony előtt, reggel tájban karácsonyi angyalokkal álmodtam, a lelkemet pedig valami régen tapasztalt, jóleső melegség járta át. Úgy éreztem, hogy valami csoda van készülőben. Ez a csoda pedig a jó szíveteknek köszönhetően megérkezett és ma is tart. Köszönöm nektek!

Forrás: operencia.com

Ez is érdekelhet

December 25.

Johan Frisel: Az üzenet A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott: -Ragaszkodom a jó...

December 24.

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története – Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az...

December 23.

Garay András: Karácsonyi történet Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá...

Hozzászólások

0 Beszélgetés

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This