Oldal kiválasztása

December 9.

dec 10, 2019 | 0 hozzászólás

Csoóri Sándor: Az elveszett Karácsony Maholnap újra karácsony. Istenem, hányadik is már, ne bolygassuk – sokadik. Nem mondhatom, hogy külön-külön mindegyikre emlékszem, de a fényeikre, a hangulataikra igen. Különösen gyermekkorom karácsonyaira, amelyeket még otthon, Zámolyon éltem át, tizennégy éves koromig. Pedig se betlehemi pásztor, se betlehemi király, se napkeleti bölcs nem voltam soha, sőt tollsöprű […]

Csoóri Sándor: Az elveszett Karácsony

Maholnap újra karácsony. Istenem, hányadik is már, ne bolygassuk – sokadik.

Nem mondhatom, hogy külön-külön mindegyikre emlékszem, de a fényeikre, a hangulataikra igen.

Különösen gyermekkorom karácsonyaira, amelyeket még otthon, Zámolyon éltem át, tizennégy éves koromig. Pedig se betlehemi pásztor, se betlehemi király, se napkeleti bölcs nem voltam soha, sőt tollsöprű szárnyakkal fölszerelt angyalka se. Nálunk, reformátusoknál, már kopárabb volt a hagyomány, legalábbis az, ami az ünnep külsőségeit illeti, de az áhítat, a csoda jelenléte tökéletes volt bennünk is.

Karácsonykor olyasmi történt velünk, ami az év bármelyik másik napján elképzelhetetlen lett volna. A vacsora után apánk levette az öreg gerendáról a Bibliát, s fölolvasta nekünk Jézus születésének a történetét. Akár egy parasztpüspök.

És, mint aki igazán jól értesült istenszolga, istenhívő, aprólékosan beszámolt az istállóban lezajlott szülésről, a jászolról, a szalmáról, az állatokról s a csillag nyomát követő bölcsekről, akiket a fondorlatos Heródes küldött. Heródes, aki megrémült attól a hírtől, hogy a zsidók királya megszületett. A bölcsek viselkedéséből is rossz végzetet sejtett meg, s hogy ez be ne következzék, a király minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környékén.

Hat-hét éves koromban már elég sok első világháborús történetet hallottam apámtól és felnőtt férfi rokonaiktól, de olyasmit, hogy minden ártatlan gyereket megöljenek, soha.

A szörnyűség nem fért el bennem hosszú órákig.

A feszültséget rendszerint az éjfél körüli, sejtelmes ostordurrogtatás és a rekedtes kanásztülök hangja oldozta föl. Jöttek a pásztorok karácsonyt köszönteni. Jött a tehenes, a kanász, akit egyébként feribácsiztunk és janibácsiztunk, de éjféltájt teljesen átlényegültek: olyanok voltak, mint akik saját szemükkel látták Heródes lovait, katonáit, a leölt gyermekeket és a szamárháton Egyiptomba menekített, sugárzó, győztes kicsi Jézust.

*

1944 decemberében minden előző karácsony emlékét és misztériumát maga alá temette a második világháború. Tizedike körül már olyan közel került hozzánk a front, hogy esténként a kert végéből úgy bámultuk az ágyúk torkolattüzét, mintha a szemhatáron száz kazal égett volna egymás mellett. A Galíciát és az olasz frontot megjárt férfiak azzal vigasztaltak minket, hogy Zámoly nem hadászati célpont, Székesfehérvár viszont az. Ha azt elfoglalják az oroszok, Zámolyon csak átszaladnak.

Az előjelek épp az ellenkezőjét sugallták: egyre több német katona érkezett a faluba. Hozzánk is hatot költöztettek be az első, azaz: a tisztaszobánkba. Ketten közülük azzal mutatkoztak be, hogy beköltözésük után fél óra múlva a konyha falát díszítő tányérokat, anyám szeme láttára, csiribű-csiribá, úgy „levarázsolták” a helyükről, mintha sose lettek volna ott.

Kiderült róluk, hogy bevonultatásuk előtt hivatásos szemfényvesztők voltak, cirkuszi „varázslók”. Legjobban a krumplis pogácsát szerették, mézzel. Hol korán hajnalban, hol késő este vitte ki őket egy autó a frontvonalba, Pátkán át Lovasberény irányába. Oda is könnyedén, lazán indultak, mint akik fellépésre mennek.

De a hat között volt egy, aki nagyon kirítt a csapatból. Négy-öt évvel idősebb is volt náluk, s az arcán már jól kirajzolódtak azok a jövőbeli árkok, amelyek csak mélyülni fognak. Róla is kiderült, hogy ugyanannak a cirkusznak volt az alkalmazottja, mint a társai, de ő állatokat idomított. Amikor szabad volt, az idejét inkább velem, a tizennégy éves diákkal töltötte, mint a „bűvészekkel”. Valamennyire tudtam is vele németül beszélni.

A harmadik vagy a negyedik napon élete nagy szakadékába zuhantam alá. A hátsó szobában ültünk az asztalnál, és Alfréd elővett egy fényképet. A fényképen a felesége állt két fiúcskával egy téren, valamilyen díszkút előtt. Az egyik fiú nyolcéves lehetett, a másik hat. Egy bombatámadásban mindhárman meghaltak.

Nem tudtam levenni a szememet a fényképről. Valaki benyitott a konyhába. Az ajtócsikordulásra Alfréd gyorsan visszatette a fényképet az iratai közé. Nem akarta, hogy akár anyám, akár a nővérem megismerhesse titkát. Gyorsan fölállt, és kiment az udvarunkra, ki a szérűbe, ahonnét a temető dombján álló templomromot jól lehetett látni.

Másnap arra kért, szerezzünk valahonnét karácsonyfát, szeretne három szál gyertyát meggyújtani alatta, ha a karácsonyestét még nálunk töltik Zámolyon.

Fenyőfát Zámolyon csak lopni lehetett akkoriban, a Merániak erdejéből. Igaz, hogy csak hosszú tűlevelű fenyők nőttek az erdőben, de a parasztoknak és a pusztai cselédeknek ezek a szakállasabb, borzasabb fák ugyanúgy megfeleltek, mint azok, amelyeket a városban árultak.

Ráadásul ezeket pénz nélkül meg lehetett szerezni, csak gyalogolni kellett értük, mert a grófék erdőőre – a nagytekintélyű jáger – a karácsony előtti napokban valahogy mindig otthon felejtette a szemét.

Dél körül indultunk el a Laja pusztához közel eső erdőbe. Csönd volt és hó mindenfelé. Tetőtlen béke. A tegnap esti makacs ágyúzaj után jó volt lépkedni a szelíd hóropogásban. Arra emlékszem, hogy titokban boldog is vagyok, mert segíthetek fát szerezni ennek a szerencsétlen katonának, aki – ki tudja, hány hete már – egy idegen ország földjén, a halottai körül bolyong.

Útközben egyetlenegy embert se láttunk.

De váratlanul az egyik huppanó mögül vadnyúl ugrott elő, és villámcikázást utánzó tört vonalban menekült előlünk, mintha a legújabb harcászat elvei szerint képezték volna ki.

Alfréd ösztönösen előkapta revolverét, s kétszer-háromszor rálőtt, de nem találta el. Örültem? Szomorkodtam a kudarcának? Azt hiszem, egyikre se jutott időm, mert az erdőből két géppisztolysorozattal körbelőttek bennünket. Előttünk és mögöttünk is nyolc-tíz méternyire, röpködött a hó meg a föld. Utána sípszó hangzott. Megálltunk, megmerevedtünk. Futva és kiabálva két német katona közeledett felénk.

Alfréd hóba dobta a pisztolyát.

Amikor három lépésre tőlünk a két német megállt, keményen faggatni kezdett bennünket: mit keresünk itt? ki adott engedélyt, hogy idejöjjünk? a pisztolyon kívül van-e nálunk kézigránát? Ezt még értettem, de a hosszabb és keményen ropogtatott katonás mondatokat nem.

Karácsonyfa nélkül kellett hazatérnünk. Alfréd egyetlen szót se szólt hazáig. Csak ment előttem, mint akinek nincs többé hova mennie.

*

Karácsony előtt nyolc-tíz nappal lőni kezdték Zámolyt is. Éjszaka pedig bombázni. Este tízkor halálpontosan megjelent a falunk fölött egy repülőgép, és ledobott öt-hat közepes erejű bombát. Éjfélkor, két órakor s hajnali négykor ugyanígy.

Ez volt a valóságos háború előszava. Az első világháborús honvéd-stratégák sorra megbuktak a jóslataikkal és a reményeikkel. De ők is csak 1945 márciusában értették meg, hogy miért is volt olyan kivételes célpont a szülőfalunk. A németek utolsó magyarországi védvonalának, a Margit-vonalnak, egyik legerősebb szakaszát Zámoly határában építették ki. Egy óriási kiterjedésű, jól berendezett bunkerrendszert, nagyobbik részét épp abban az erdőben, ahova mi karácsonyfáért mentünk. Mindezt olyan titokban csinálták, hogy egyetlen zámolyi se tudott róla.

A falu később tizenhétszer cserélt gazdát. A határában négyszázötven kilőtt tankot számoltak össze hivatalosan.

Betlehemi csillag helyett nekünk óriás fényű Sztálin-gyertyák jutottak. Földön túli világosságukban közeledett felénk karácsony. A német katonák köszönés nélkül távoztak Zámolyról.

Az oroszok karácsony másnapján foglalták el a falut. Hosszú libasorban vonultak végig az Új utcán. A kapuk előtt állva bámultuk őket. Ők se szóltak semmit és mi se szóltunk.

Két óra múlva tankokon, autókon érkeztek a megszálló osztagok. A tankok tetején sáros paplanok és dunyhák rongyoskodtak. Ettől rémültem meg legelőször. Utána rögtön attól, hogy egy tank a mi udvarunkba is beállt. A kaput persze senki se nyitotta ki előtte. Simán maga alá gyűrte.

Apám, aki 1917-ben Poltava mellett egy kastélyban töltötte hadifogsága hónapjait, oroszul istenkedett velük, hogy mit csináltak a kapuval, de ők csak nevetgéltek: nyicsevo, papa, nyicsevo. S két katona már két jajgató ludunkkal jelent meg a körtefánál, s odaszorították a nyakukat a fa törzséhez, s egy harmadik pedig, egyetlen fejszecsapással levágta a fejüket. Nesze neked, kis Jézus, másnapos korodban! Azonnal föl a szamárra, s irány Egyiptom! Heródes szelleme a tett színhelyén mindig megjelenik.

 

Ez is érdekelhet

December 25.

Johan Frisel: Az üzenet A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott: -Ragaszkodom a jó...

December 24.

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története – Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az...

December 23.

Garay András: Karácsonyi történet Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá...

Hozzászólások

0 Beszélgetés

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This