Elérkezett számomra az utolsó nap. Azt mondhatnám, hogy ennyi elég is volt Máltából, most már uzsgyi haza. Úgyis csomagolni kell, meg készülődni, jobb azt nyugiban.

Hát, a nyugi közel sem az, ami történt. Menyasszonyunk szülei velünk vannak, nézzünk meg velük is valamit. Jódemit? Menjünk hajókázni, de most rövidebb útra. Rendicsek! Csónakot bérelünk, amiben elfértünk mind a tizenketten, meg egy sofőrt, 4 órára. Izgi volt, hogy visszaérünk-e időre.

Szóval várjuk a csónakot. Amíg várakoztunk jegyeladó bácsink rögtön lecsapott drága kis testvéremre, de belátta, hogy nem lenne jó parti, mert ő mindig éhes, hiszen magyar, a bácsi meg sokat eszik. Így letett róla hamar. Végül megérkezett a külön-bejáratú lélekvesztőnk. Azt hiszem, szeretjük kísérteni a sorsot.

A vizi járműveket nem nekünk találták ki. 2 éve Horvátországban egy szeles napon szálltunk először csónakba. Igen csak hullámzott aznap a víz, de nem baj, nekünk kell ez az út. Az is 1-2 órás lett volna, de 20 után „elég unalmas”-nak tituláltuk és visszafordítottuk a partra. Közben több felelőtlen ígéret is elhangzott, többek között olyanok, hogy „ígérem jó leszek!”.

Most egy kicsit felhős napon vágtunk neki a tengernek, az előzőhöz hasonló útvonalon, csak Gozoi látogatásunkat hagytuk ki. Cserébe pancsolni mentünk a Kék Lagúnába. Persze az odaúton is rengeteg szép helyet néztünk meg: víz vájta barlangokat, némelyikbe be is mentünk. Ám az izgalom így sem maradt el, mikor rákapcsolt a vezetőnk; csak úgy pattogtunk a vízen! Szerencsére egyben megérkeztünk, nem hagytunk el senkit. Egészen fürdőző központú a terep: türkiz színű víz, néhány helyen a lábunk is leér, bár többnyire inkább csak lebeg az ember. Mondjuk, aki hasonló „úszóképességekkel” rendelkezik, mint én, annak mindegy. Valami vízen lebegő tárgy mindig hű társam. Szerencsére a társaságban akadt nálam is sokkal „vízbarátabb” ember. Így legalább nem éreztem magam annyira kilógni a sorból. Persze mielőtt még belevetettük volna magunkat a kék szépségbe, a parton beszereztük a szükséges ellátmányokat: elegáns koktélok, túlélő szendvicsek és hűsítő gyümölcsök formájában. Egyetlen dologról feledkeztünk meg: a fagyiról. Elég turista központú hely lévén erre is fel vannak készülve: Family Frost csónakok járnak körbe, hogy beszerezhessék a kimaradt árut.

Egy másfél órás ázás, tengeri herkentyű bámulás és sodródás után elvándoroltunk egy másik helyre is. Ott nem volt annyi turista. Azonban élővilág sokkal gazdagabb. Itt is le lehetett látni egészen a fenékig, ami kedvezett a kukkolásnak. Láttunk karfiol szerű medúzát, gyorsan közlekedő polipot, szépséges apró halakat, meg elhagyott házakat. Nagyon meseszerű hely! Lyukas tetejű barlang, türkiz víz, szélcsendes idő, kevés ember. Tényleg csodás élmény!

Ellenben az ember is a természet része, ezért biológiai igényei is vannak. Van, akinek gyakrabban, van akinek ritkábban, de vannak. Sajnos én is áldozatul estem ennek a folyamatnak. Utoljára mosdót a parton használtam, azóta nem. Nem is értettem, hogy bírják a többiek ilyen sokáig pisilés nélkül. Hát, mint kiderült: sehogy. Ők elintézték a vízben. Szép, mondhatom! Ezek után ne kérdezze senki miért nem szeretem a Balatont! De, térjünk vissza. Tehát a szükség elért. Na, ha mindenki így, akkor megpróbálom én is. Próbálom, nem megy. Akkor ússzunk, hátha közbe sikerül. Nem megy. Akkor álljunk fel a csónak létrájára. Nem megy. Guggoljunk a vízbe. Nem megy. Hátha a ruha zavar. De sokan szemüveggel kukkolnak a víz alatt. Na így végképp nem megy. Feladom! Fájt már úgy nektek is a pisiléstől a hasatok, hogy szinte görcsölt?

A lubickolást lassan mindenki megunta. Induljunk el a part felé, de közbe még lássunk szép partszakaszokat. Lassan hánykolódva a vízen, erősen összeszorított hólyaggal, lábbal és foggal elindultunk vissza. Erre már kevésbé izgalmas partok jártak. Hamar el is untuk magunkat. Bár, nekem, sajnos, a vizuális élvezeteket elhomályosította a szükség. Lehet megszántak útitársaim, vagy a színem nem tetszett nekik, de megkérték vezetőnket, hogy oké, ennyi elég is volt, menjünk gyorsan haza.

A reggeli idő kissé szelesebbe fordult. Ennél fogva a víz is hullámzóbbá vált. Kis csapatunk két évvel korábbi hajóútját idézte a helyzet. Rákapcsolt motorcsónak, pattogunk a vízen, ami nekem és a hólyagomnak nem tesz jót, igen fájdalmas amúgy is a vízre huppanás, becsap a víz, így akkor is vizes leszel, ha nem akarsz az lenni, a hullámok se épp barátságos méretűek, többeknek halálfélelmük van. Az előző útból tanulva, a felelőtlen ígéretek elmaradtak, de a „jussunk ki épségben mielőbb a partra” féle kívánságok nem. Elég laza vezetőnk marhára élvezte a helyzetet, kisebb testvérem annál kevésbé. Megpillantva az öblöt azért megkönnyebbülten felsóhajtott: „innen már kiúszok!”

Gyönyörű a víz és egyben iszonyatos is! Kedves kis anyagnak tűnik, mégis akkora erővel bír. Nélküle nem lennénk a Földön, de egy pillanat alatt el is tüntethet minket. Aki ismeri és bátor hozzá szerencsés. Én félek tőle. Nem hiába ” …fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!”

A partot elértünk. Mindenki egyben. Én sprinteltem a legközelebbi WC-re, hogy kiadjam magamból a feszkót. Utána boldogan rohantam haza zuhanyozni, összepakolni a kimaradt motyókat, hogy összeszedhessenek és kivigyenek a reptérre.

Még maradtam volna. Nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna a hely. Inkább a társaság miatt. Meg, hogy ne maradjak ki semmiből. De nem kívánság műsor.

A reptérig még kaptam hasznos infókat, mit vigyek haza megkóstolni. Temérdek időnk lévén felvásároltam a fél repteret. Csupa kaktuszból készült finomságokkal tértem haza.

Repülőre ülés után elaludtam. Szerintem még a felszállást sem vártam meg ébren. A klíma rendesen működött, szerencsésen meg is fáztam. És ami azt illeti, a 28 fokból megérkezni a 8 fokba sem a legüdítőbb élmény. Ugyan a seggem nem fagyott be, de határeset. Arra jó volt, hogy felébresszen az éjszakai vezetéshez. Szerencsére a transzferban fűtenek, én is rákapcsoltam a hazafelé vezető úton.

Málta nem sok látnivalót ad. A táj nem sokban különbözik, a városok is hasonlóan épültek: templom köré, szűk kis utcákkal, mészkőből. Jól néznek ki, de a harmadik nap után megszokottá lesz. Az ételek és víz közeli helyek, tevékenységek adnak igazán élményt. Egyszer érdemes oda elmenni. Hiába nem vágytam sose Máltára, örülök, hogy eljutottam oda is.

Még az utolsó napra sikerült szerencsére belepasszírozni valami kis apró izgalmat. Élményt. Kalandot. Most nehezen esik visszarázódni a hazai életbe, mintha egy hónapot töltöttem volna máshol.

Tudom, elég képtelenség lett ez a beszámoló sorozat, de hamarosan pótolom ezt a hiányosságot, hogy legyen képetek arról, miről is beszélek.