Közel sem történik velem annyi izgalmas dolog, mint a húgommal, aki ha kilép az ajtó küszöbén máris belebotlik valami izgalomba, de nekem bőven kijárt ebből, az utam során.

Régen volt már, de nem is húzom tovább az idegeket.

2013. december 27-én hajnalban felkerekedtem és elmentem a tartui buszmegállóba, hogy Tallinnba utazzak, onnan pedig tovább Finlandiába. Jó előre kitaláltam, megterveztem, körbekérdeztem, utánaérdeklődtem mindennek. Kaptam térképet, megvettem a buszjegyemet, kinyomtattam a kompjegyet, becsomagoltam és a magányosan eltöltött Karácsonyom után elutaztam. Anya biztosan frászban állt, hogy egyedül megyek, még messzebbre és Ő nem tud semmit sem tenni ellene, nem mintha vissza akarna tartani bárhonnan is, csak hát… Anya.  Persze bizton állítja, hogy nem izgult. Szóval Finnország a cél, hogy lássak hideget, havat, olyan igazit, sarki fényt és rénszarvasokat.

Miután megérkeztem Tallinnba, nagyon igyekeztem, nagyon próbálkoztam, mégis hogy a francba jutok el a kikötőbe. Megnéztem a villamost, hogy honnan indul, melyik számú az, mennyit kell vele menni, dehát a technika és a való élet nem mindig kompatibilisek. És különben is a fránya Google Maps StreetView sem mindig mond igazat, és lehet rajta eligazodni. Én megnéztem, biztosra vettem, de nem jött be. Így aztán lekéstem éééés battyoghattam gyalog a kikötőbe a szemerkélő esőben gigantikus pakkal a hátamon, inkább vállamon, ami még nyekergett is. Sebaj, verjük fel az alvó várost, mit nekik alvás, ideje melózni! Remélem közben figyelitek, hogy decemberről beszélek, Tallinnról és a szemerkélő esőről. Mikor válaszúthoz értem, megpróbáltam ébren kószálókat meginterjúvolni, hogy mégis merre a mennyi, de sajnos csak észtül és oroszul voltak hajlandók megszólalni. Végülis megtaláltam a kikötőt és a kompomat is, úgyhogy nem volt nagy gáz, de a nem létező oroszomat ideje lenne felfejleszteni, mondjuk a majdnem-nem-beszéljük-szintről a nem-beszéljük-szintre.

A komp hatalmas volt, ronda sárga, de belül sokemeletes és mindenhol pihe-puha székek, fotelek, beülők, és minden a nagy ablakon át nézett a tengerre, amiből egy büdös kukkot sem láttunk, mert baromira hajnal volt és piszok sötét. Egyedül utaztam, úgy értem marha sokan utaztak még rajtam kívül, de nem volt utitársam, így bevackoltam magam a büfében egy puha-puffos asztalhoz és szunyókáltam. Aztán hipp-hopp meg is érkeztem Helsinkibe.

Ilyen drága tömegközlekedésű város, mint ez, még életemben nem láttam. 8 euró volt, hogy elutaztam a kikötőből a buszállomásig. Ez, nem hazudok, nem tett ki 10 percet sem. Ez a 8 eurós bájos kis cetli egyszer használható és csak oda. Na mindegy, ne is botránkozzunk meg ilyeneken, lesz még bőven. Mit nekünk holmi vonaljegy?! Beértem a városközpontba, gondoltam temérdek időm lesz még a busz indulásáig, ami majd elvisz Jyväskylä-be és megnézhetek még ezt-azt, de nem. Hát így jártam. Nem is értem mit csodálkozok ezen, hiszen ember tervez…

Megvettem az 50 eurós buszjegyemet. Na igen, ezen már háboroghattok. Én is azt tettem, főleg, hogy nem vehetek diákjegyet, még nemzetközi diákigazolvánnyal sem, mert nem Finnországban állították ki. Hát ne mondjátok, hogy nem baró! Nem baj, a WC is fizetős, ami 5 euróért igazán lehetett volna puccos is. Nem vagyok sóher, de ezek az árak a ti gyomrotokat is megfeküdték volna. Hosszú 5 perces várakozásom után fel is szálltam a szuper remek buszra, amin röpke 6 órát tölthetek el. Hát nem izgi?! Jó, tényleg az volt. Vagyis a táj, miután kiértünk a városból. Csudameseszép volt! Gigantikus kavicsok lógtak ki mindenhonnan. Rögtön elő is jött az ásvány és kőzettan alapismeretem. Aztán az irdatlan magas fenyőfák hada vette körbe az utat mindenfelől. Tényleg sok és nagy és micsoda illatuk van! Uramég! Kár, hogy nem lehet zacskóba csomagolni és hazavinni. Bár biztos hallottatok már arról, hogy a keleti országokban üres zárt kozervdobozokat árulnak “keleti levegő” címen. Elég mókás. Aztán egy idő után ez is fárasztó tud lenni. Mármint az örökös nézelődés, főleg, hogy már lassan 36 órája nem alszol. Ugyanis 26-án reggel 10-kor keltem, és azóta fennvoltam. És itt már, mikor megérkeztem 27-e délután 3 óra van. Éééés Jyväskylä!

Itt az állomáson a vendéglátó lányommal találkoztam. Tündéri lány, Hedi a neve és ő is önkéntes volt Észtországban korábban, de most világgá ment szerencsét próbálni. Volt Spanyolországban, meg tudom is én miféle déli meleg helyeken bébisintérkedni, ültetvényeken dolgozni és még ki tudja. Az állomáson felpakolt minket az Anyukája és újabb 1 órás út elébe néztem, de előtte még jöhet egy kis finn-shopping. Nézzünk telefont, meg mindenféle fűszereket a süti gyártáshoz.

Egy órás út után a kerek erdő közepén ébredtem. Legalábbis ez derült ki másnap reggel, mert mire megérkeztünk, korom sötét volt. Annyira sötét, hogy a házból kiszűrődő fény a legközelebbi fákig sem ért el. Persze mondhatnám, hogy látni lehetett a csillagokat, de nem, mert be volt borulva. Nem, nem! Nem akart esni a hó. Itt +5°C volt a hőmérséklet, hónak, jégnek nyoma sincs. És ez már Finnország, ahol azt mondák, hogy havas és hideg telek vannak. Na tudod ki hiszi el ezek után?!

Nagyon kedvesek voltak, főzőcskéztünk együtt, meg szaunáztunk is. És bármilyen meglepő, nem ülnek millióan pucéron a szaunába, nem vágnak léket a tóba és csobbannak bele. Kiülnek és megvárják, míg lehűlnek. Egyik nap elmentünk sétálni a közeli erdőbe a blökivel, akit foltosnak hívtak (Läikkä). Elég izgága jószág, de nagyon cuki. Nappal jó szemügyre vettem a dolgot. Egy faház az erdő közepén a millióból az egyik tó partján. A közelben egy forrás is volt, kristálytiszta vízzel. Már szinte giccses. Otttartózkodásom alatt a lazacot minden formájában kipróbáltam és meglepő módon ízlett, pedig nem vagyok nagy halfogyasztó.

A 29-ei indulásomat elnapoltatták velem 30-ra, mert akkor be tudnak vinni kocsival a városba. De akkor nézzek még buszt és a kompjegyemet is meg kéne valahogy szereznem. Ugyan már! Kár aggódni. A vendéglátóm novemberben Tallinnban akart szilveszterezni, de ezt lemondta. Így aztán a kompjegye is kárba ment volna, ha én nem kegyeskedek vendégeskedni náluk és akkor hazautazni. Rámruházta. Mindössze nulla euróért. Aztán maradt a busz-kérdés. Mi legyen a busszal? De hiszen az nagyon drága, miért nem próbálok megy egy tele-kocsit? No, egye fene. Délután háromkor indul is egy lány, 10 euró útiköltséget kér. Hát ez remek! Szinte ingyé utazok haza! Már megérte Finnország. Persze reggel 8-kor már a pályaudvaron ültem és vártam, hogy délután legyen. De ilyenkor mi a jó eget lehet csinálni? A mindenek 9-kor nyitnak. Nohát kerítsünk egy térképet és fedezzük fel a két tó közé épült várost. Hajnal tízkor még mindig sötét volt, fél délben kegyeskedett felkószálni a nap az égre. Szóval túl sok látványos dolog nem jutott nekem. És, hogy feldobja a naptalan napomat még az eső is esett egy darabig. Jelzem, december 30., Finnország, +3°C, hó, jég nuku. Viszont képzeljétek el, láttam egy rénszarvast. Elég szar vasból volt, de az egyetlen volt, amit láttam. Amúgy szép kis város.

Az utolsó másfél órámat az állomáson töltöttem, miután vettem pár képeslapot a postán. Aztán egy souvenir boltban feltankoltam mágnesekből, meg kulcstartókból. Azóta is az egyik kedvencem a rénszarvasos. Miután ez megtörtént csak ültem és vártam. És sudokut fejtettem. És töltöttem a telefonomat. Ez valami magyar dolog lehet, mert vagy 10 méterre volt a padomtól a konnektor és örökké azt figyeltem, hogy megvan-e még, nem vitték el, nem nézek? Igazából a kutyát nem érdekelte és ha otthagyom, akkor másnap is ott találom. Erre remek példa a városnézés alatt bokorban talált bicikli, amit szerintem eltévedt gazdája felejtett ott kikötetlenül. Na aztán lassan elérkezett a 3 óra. Kikecmeregtem batyustól a parkolóba és találkoztam a szállítómmal és még két útitárssal.

Hosszú út volt, semmi nem történt. Én aludtam, szinte végig, mert ezek örökké finnül karattyoltak, amiből nem értettem túl sokat. A cél a reptér volt. Mármint a sofőrnek. Onnan ismét igénybe vettem a hihetetlen kedvezményes 8 eurós buszt. Itt az a vidám dolog történt, hogy mikor felszálltam, egy csapat magyar egyetemista bitorolta a hátsó fertályt és iszonyat hangosan szapulták a tanáraikat és okoskodtak a világról. Nem akartam a kedvüket venni, így nem köszöntem nekik, de elég vidám út volt. Megérkeztünk a városközpontba, onnan ismét villamos ki a kikötőbe. És azt hiszem itt kezdődik az igazán izgalmas történet.

A jegyemet akartam átvenni. Elmentem a szemben álló pénztárhoz és elmondtam, hogy átírták a nevemre a jegyet és hahó kéne, mert fel kell szállnom. Dehát itt nincs ilyen jegy, se név se semmi. Biztos, hogy jót adtam meg? Várjak kicsit. Hát jó, várunk. Aztán láttam, van ott másik pénztár is. Elmondtam neki is mi a kínom és tádááám! Jegy a kézben, várjuk a beszállást. Sima ügy. Felszállunk, keressünk valami szuper kényelmes, de gyorsan kijutós helyet. Meg is van és még sokan sincsenek. Megint bordó puha székek, karfásak. Inkább fotelek, de szuperjó benne ülni. Nem messze tőlem egy színpad volt, amit gondolom más alkalmakkor el is indítanak. Elindítani annyit jelent, hogy pörög, forog, színes, villog, énekel magától és még fene tudja mit nem csinál. A hozzám legközelebb ülök közt szerepelt két fekete bőrkabátos ipse. Ha nem tudnám milyen jámborak az északi népet, talán féltem is volna. A másik oldalról meg egy család vett körbe. A legfiatalabb és egyben legelevenebb tagja nem lehetett több, mint 2 év. Természetesen ő volt az egyetlen, aki 9 után sem akart aludni. Miután mindenki elfoglalta a helyét, el is indultunk a kikötőből. Aztán hirtelen minden megváltozott! Persze miközben hazatelefonáltam, hogy már úton vagyok. Eközben kiértünk a nyílt vízre, ami már nem volt olyan simaügy, mint odafelé. Szél volt és iszonyat hullámok voltak a tengeren. Mi meg csak hánykolódtunk. Életemben nem voltam még olyan rosszul egyetlen közlekedési eszközön sem. Átélhettem életem első tengeribetegségét. Többet nem is vágyom rá. Próbáltam feküdni, próbáltam ülni, a sétával is kísérleteztem, hátha jobban leszek tőle, de semmi nem segített. Aztán nem elég, hogy fel-le mozogtunk a hullámokon, még a komp teste is hullámmozgást végzet minden irányba, amerre csak kiterjedése volt. Korom sötét volt odakint, így nem láttam semmit, de lefogadom, hogy a hullámok átcsaptak rajtunk, sőt, tuti még víz alá is kerültünk párszor. A családomtól búcsút vettem, elmondtam nekik mennyire szeretem őket és hogy lehet nem érek partot, mert az enyészeté leszek egy hajóroncsban a tenger fenekén és a halak eszik ki a szemem, de ma éjjel tuti meghalok. Igazán nem is értettem őket. Én haldokoltam, ők meg egy előszilveszteri buli miatt leraktak és nem úgy tűnt, mint akiket meghat a nyomorom.

Aztán a kínom és én egyedül maradtunk, amikor meg nem jelent az a kis bestia. Az a kiscsaj, aki nem akart aludni és edzésben tartotta a családját. Nem tudom, hogy valami beépített mágnes az oka, vagy mi egyéb más lehet, de mint mindig, most is engem pécézett ki a kiskölyök. Odajött hozzám, bevackolta magát az ölembe és mandarint pucoltatott velem. A családja tuti jót röhögött, és örült is, hogy végre leülhetnek ők is. Persze nem sok kellett, hogy lehányjam a nagy tenger-hánykolódásban, de őt ez mit izgassa? Aztán eliszkolt. És magával vitte az mp3 lejátszómat is. Aztán anyuka jött és visszahozta. Majd elment. A kiscsajt megint jött, most egy zacskó pisztáciával, hogy azt pucoljam meg neki. Aztán menni készült, de magával rángatott, így én rohangálhattam utána. Fergeteges volt. Mondjuk annyira elterelte a figyelmemet, hogy elfelejtsem mi történik a kompon kívül és hogy nekem milyen bajom és tünetem van. Aztán kezdtem pánikolni. Késik a komp? Akkor lekésem a buszom is. Ha lekésem a buszt, akkor mégis mi a jó világot csinálok egész éjjel a városban? Azzal a mini fogott wifivel próbáltam mahinálni valami, hátha akad valaki, aki befogad így sebtiben egy éjszakára.

Aztán valahogy csak befutottunk és még időben! Akkor spuri kifelé, keressük a buszállomást. Akik kijöttek, mind kocsival voltak, ők el is iszkoltak hamar a helyszínről. Maradt ott egy csaj és egy kupac taxi-sofőr. No, akkor kérdezzük meg a nőcit. De ő nem tudja, nem helybéli és már jöttek is érte, hogy elvigyék ahova. Hát, akkor maradnak a taxisok. Az egyikük alig gagyog angolul, még annyira se, mint én. Végül elmagyarázta, hogy ott nem is áll meg a buszom. De én reggel néztem meg, a menetrendben az volt, hogy megáll ott a busz, éjfél előtt pár perccel, az nem lehet, hogy mégsem! Ezek naprakészek mindig és…nini egy buszmegálló! Odamentem, keresem a táblát, hogy mikor és hogy oda jön-e egyáltalán az a drága busz. De tábla sehol. Egy enyhén illuminált srác volt ott egyedül, de szerinte sem áll meg ott ilyenféle busz. Na mondom szép! Az óra meg ketyeg és nem érek a buszállomásra. Eeeej! Egye fene, taxizunk! Bácsi, 6 percem van odaérni, ne beszéljen már annyit, ne magyarázza a dolgokat. Csinálja! Elvitt az állomásra, ahol 1,5 busz állt. Egy már félig kigurult, a másik még bent állt. Mondtam neki, megnézem, hátha amelyik még áll, az enyém. De ne, ne, ő elvisz a következő állomásig. Elvitt, busz sehol. Akkor következőig. Busz ismét sehol. Akkor visszavisz a pályaudvarra. Busz újfent sehol. Mármint az, amelyik még bent volt. Tehát elszalasztottam az utolsó buszt.

Másszuk be a váróba. Addig is melegbe leszünk, nem mintha a +5°C húde hideg lenne. Beültem, kerestem egy konnektort, hogy feltölthessem a telefonom és esetleg valakivel csacsoghassak, amíg várok. Ám ekkor megjelent a biztibácsi, hogy 1-kor záróra. Mondom mivan?! Igenigen, bezár az épület egykor. Hát őőő, ez nagyon nem vicces! Ugyanis az épületen belül még volt net, egy darabig elfacebookozik az ember. Mire másra nem jó, ha ott ragadsz valahol, elüsd az esti szabadidődet?! Felhívtam Anyát, aki nagyban mulatozott valahol, és ugyan segítséget nem is vártam volna, de legalább hogy szóval tarthatom, azt igen. Nem jött be. Túl jó volt a buli. Az enyém kevésbé. Töltjük a telót, amíg lehet. Persze még félig sem volt, mikor jött a morcibácsi, hogy ki kéne menni, mert záróra. Könyörögtem neki, hogy de én egyedül vagyok és nem csinálok bajt és a többi, amit csak lehetett. Rendíthetetlenül kívül akart az épületen. Hát jó, valószínűleg, ha nagyon akarta volna, megfog és kirak.

Kimentem. Éjszaka. Eső. Kaja nincs, mert az utolsó csokimat megettem a kompon, WC zárva, telefon lemerülve, internet nuku. Volt a pad, a csomagom és én. Meg az az utálatos eső. Legalább a hó lett volna! 5-kor nyitnak. Mit csináljunk addig? Szerencsére még Finnországban egy Sudoku boldog tulajdonosa lettem, így volt mivel elütni az időt, de elég könnyű volt, így nem nagyon kötött le. Annyira elfáradtam már, hogy teljes kétségbeesésemben elkezdtem bőgni. Semmit nem oldottam meg vele, de jól esett. Persze, ha az ember legalább egy ismerősével kerül hasonló helyzetbe vidámabban fogja fel a dolgokat. A következő négy órát rejtvényfejtéssel, sírással és alvással töltöttem. Igazán kipróbáltam mindent: CouchSurfing, tele-kocsis utazás, csövelés egy buszállomáson. Amikor meg már kezdett lefagyni a lábam, felálltam ugrálni és tornázni, hogy melegedjek fel. A vége az lett ennek a hajnali eredményes tornamutatványnak, hogy levettem a cipőmet és betakaróztam az életmentő zöld takarómmal és elaludtam. Majdnem be is pisiltem, mert nem volt egy sem nyitva a közelben. Kicsi vagyok, éhes, fáradt, egyedül vagyok és még fázom is. Várjuk az új évet! Mikor elfogyott az összes zsepim, mert már összenedveztem mindet, azon vidámkodtam magamban, hogy milyen jót fogok majd én ezen egyszer röhögni! És tényleg. Az 5 óra nem túl hamar, de elérkezett végül. Akkor ahogy csak bírtam berongyoltam az épületbe egyenesen a WC-re. Már görcsölt a hólyagom.

A könnyítsünk magunkon projekt után megvettem a buszjegyemet, ami fél órával később el is indult. Átaludtam az egészet. Volt egy páros ülés csak nekem, így olyan pozíciót vettem fel, amilyen jól esett és nem szólt érte senki sem. 8-ra máris Tartuban voltam.

31-e van, a boltok 10-kor nyitnak. Kéne venni valamit, mert estére hivatalosak vagyunk az irodába bulizni. Akkor kitartás, vegyünk valamit. A lehető leggyorsabb és legcéltudatosabb vásárlást csaptam. 10:20-kor már ágyban voltam, hogy aludjak. Bebújtam a bárányos takaróm alá, hogy a fejem se látsszon ki alóla és háromig aludtam. Akkor is csak azért keltem fel, mert ment a hasam, a lövésem sincs mitől. Hála neki az esti buli ugrott. Egy részét virtuálisan töltöttem, másik részét pedig jól átaludtam. Fenomenális volt!

Hogy mit tanultam? Ne indulj el idegenbe egyedül. Nem azért, mert eltévedsz, hanem mikor eltévedsz, legyen társaságod. Mindegy mennyire beszélsz idegen nyelveket, úgyis megértitek egymást. Ha egy utazást tervezel, legyen a tarsolyodban  mindig A, B, C…Z terv is, mert egy úgysem működik. Ne ess kétségbe, bármilyen rossz is a helyzet, utána még rosszabb lesz. Az idő nincsen tekintettel rád, hogyan érzed magad. Ám mindettől függetlenül nem bántam meg és ha lehetőségem lesz újra valami hasonló kalandhoz, én megyek! Túléltem és most már van mit mesélnem is. Elég hamar elérkezett az a pillanat, amikor már kacagni tudtam az egészen, mert az Új Évet máris úgy kezdtem. Csak aludni kellett rá egyet. Szóval, HAJRÁ MINDENKI, vágjatok bele!

Ez volt a nagykalandom északon.