Oldal kiválasztása

“Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik…”

okt 8, 2013 | 0 hozzászólás

Nem így terveztem elkezdeni, de talán jobb is így, hogy nem arról olvastok először, mennyire nem nagyon akartam eljönni és ha tehettem volna a repülőtérről simán visszafordultam volna, hogy milyen szörnyű érzés volt tudatosítani magamban, hogy Otthon hagyok Mindenkit és mindent és de szar lesz nem Otthon tölteni a Karácsonyt és mi van, ha nem kedvelnek és ha nem értjük meg egymás beszédét és még ki tudja miről.

Megtettem az első lépést és felszálltam egy vonatra, ami gőzöm sincs hova visz. Na jó, igazából az a vonat egy repülő volt, és Rigába vitt, de ez már igazán mellékes. Apropó repülő. Ezzel túl is vagyok életem első repülésén. Van, aki fél a repüléstől. Hát engem az aggasztott a legkevésbé. Sokkal rémisztőbb volt, hogy egyedül utazok idegenbe sokáig. Ráadásul még buszra is kellett szállnom, aminek a végállomása Szentpétervár. Alig mertem aludni néhány percet, nehogy elaludjak és ki tudja hova visznek. Ne tán valamiféle málenkij robotba Szibériába az expressz sínjeit felújítani vagy mit tudjam én. De szerencsére 20 percnél többet nem sikerült aludni. Mire kiértünk az országból, megtanultam lettül. Hát, ugyan csak átutaztunk Lettországon, de amit láttam, annyira nem jött be, leszámítva leszállásnál. Pont olyan volt, mint ami a képeken szok lenni, a zöld erdő tarkítva sárga-barna-vörös-zöldes levelű fákkal. Csak a vörös nem volt annyira domináns, de húúú, nagyon szép volt! Repültünk felhők felett, alatt, közben, benne. Olyan volt, mintha valami hómező fölött röpködnénk. Volt, hogy egy hegy csúcsa kikandikált a hópamacs alól. Nagyon jól nézett ki.

Aztán volt, hogy felhő volt alattunk meg felettünk, de mi mégsem voltunk felhőben, aztán hirtelen meg mégis. Szóval kimondott élveztem a repülőből való nézelődést. Leszállás után előadtam az egyszemélyes magánszámomat, avagy “lehetőleg ríjon le rólad, hogy amatőr, kezdő repülő vagy”. Ez be is jött, rögtön leszállás után. Nem tudtam mi a szokás a csomagokat illetően. Egy csomót kipakoltak egy kis utánfutószerűségre és vártam az enyémet. –Jaj, mielőtt el nem felejtem, a repülés úgy kezdődött, hogy majdnem nem is kezdődött és kis híján lekéstem a gépet, de most vissza- Tehát megint utolsó voltam..a bácsi, aki srác volt, jött oda hozzám, hogy a bőröndöket bent lehet majd kézhez kapni. Hát jó… bementem. És tényleg nem hazudott, megkaptam. Bár elég lassan sikerült eljutnom oda, de végülis sikerült. Aztán jött a nagy várakozás ideje. Gondoltam előtte feltérképezem a terepet, körül néztem és elindultam felfedező körútra, hogy mégis honnan indul a buszom. Hát, elsőre nem sikerült megtalálnom a megfelelőt, viszont mikor megkérdeztem kicsit látszott a csajon, hogy ez dilis, de jó segítek neki. Oké, megtudtam honnan indul a buszecska, így visszagurultam remekül bemelegített helyemre a reptéren. Ücsörögtem, közben együltő helyemből feltérképeztem az egész repülőteret- ez egy szép repülőtér. Mármint nem kinézetre értem, mert úgy is az, hanem szokásilag. Virágokkal várni az éppen érkező ismerősöket, milyen szép dolog már! – Aztán megint használni kényszerültem angol tudásomat, hogy biztos, tuti, ezercsilliómillióbillió százalék, hogy a busz onnan megy, ahonnan mondták és a jegyet hogy kapom meg, de pánikra semmi ok. A busz onnan megy, és a bácsitól kapok jegyet. Tehát nem volt más teendőm, mint kimászni a megállóba és addig szarráfagyni, míg vártam a buszra. Aztán egyszer csak megjelent. Majd jegyet vettem, felszálltam és szinte már rögtön indultunk is. A buszon nem túl sokat aludtam, megtanultam közben lettül és hopp, ész(t)re se vettem (HAHAHA!), hogy átruccantunk Eestibe. Aztán már hamar meg is érkeztünk Tartuba. Hajnal fél háromkor ketten vártak rám az állomáson, hogy elvigyenek a koliba. Tiszta fittek voltak, meg feldobottak, én meg húúúú mennyi erő kellett ahhoz, hogy a szememet nyitva tudjam tartani és ne essek el az álmosságtól, DE sikerült. Miután megejtettük az éjjeli tudnivalókat, no meg a másnapiakat is, bespuriztam a szobába, szegény lakótársamat felébresztettem, de tudta, hogy olyankor érkezem, tehát nem volt nagy gáz, még ő javasolta –gondolta hamarabb végzek, ha látok is- , hogy kapcsoljak lámpát. Fénysebességgel ágyneműt húztam… najó, lehet nem voltam olyan gyors, de igyekeztem és megpróbáltam elaludni. Persze miért is ment volna?! Javasolták az észtek, hogy menjek a kilenckor kezdődő nyelvórára, persze ki kellett őket is és magamat is ábrándítani, hogy ez nem fog menni, ha élve akarnak találni. Nem kellett nagyon győzködni őket, megértő népség. Nagy nehézségek árán elaludtam és mikor felkeltem, eszembe jutott, hogy milyen baromságokat álmodtam. Többek között arról, hogy az egyik lakótársam magyar, ami tök jó lett volna, de nem így lett és, hogy az internet bekötése csak annyi, hogy bedugom a falból kilógó kábelt a gépbe és annyi. Ez majdnem bejött, és még a helye is majdnem stimmelt. Elmehetnék jövőt-álmodónak. Ébredés-felkelés-magunkhoztérés-szitufelfogása után elkezdett velem beszélgetni a lakótársam. Az amúgy sem létező angol tudásom még több kívánni valót hagy maga után, így lesz min csiszolni, de igyekeztem épeszű mondatokat kreálni, majd hirtelen feleslegesnek tűnt. Kiderült, hogy a csajszi német. Juhúúú! Hát ekkora kő, hogy eshet le az ember szívéről. Csak mikor alig akar velem németül szót váltani, az kicsit kétségbeejtő, de érthető. De rendes, segít, ha a többieket nem értem. Van két kínai csajszi, még egy német, és azt hiszem, bár ebben nem vagyok biztos, egy puerto ricoi. Tündér az összes. A másik német csajszi, Laura, meghívott vacsorára. Szoknak főzőcskézni, mikor ki, a hazájában szokott elkészített ételeket. Finom volt, és így a napi egyszeri meleg étel is megvolt.

A munkahelyi első megjelenésem is megtörtént. Sőt, inkább kisebb ünneplés volt, mint szimpla megjelenés. Egy kooperációval létrejött sütivel vártak, és beszélgetni próbáltak velem, több, de inkább kevesebb sikerrel. 10 órától 3-ig volt időm elfáradni, nem vagyok én az ekkora mennyiségű intravénás angolhoz hozzászokva. De HŐS voltam, mert még tudtam válaszolni, persze a reakcióidőm igencsak lecsökkent. Volt, aki németül próbált velem beszélni. Akadt, aki angolul. Majd közölték, hogy nagy lesz a nyüzsi, mert megesik, hogy egymás közt franciául, oroszul és észtül csacsognak, de velem csak angolul vagy németül tudnak valamit is kezdeni. Így ennyi internacionális activity-zés közben igyekszem megtartani magyar fejem, ami nem könnyű. A nap végén, már 3 nyelven beszéltem, de nem tudom hogyan és mikor, csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, mikor elég érdekes fejeket produkáltak. Én jókat röhögtem magamon, ők kevésbé. Van egy srác, aki mondta, abszolút meg tud érteni, egy éve ő is hasonló helyzetben volt. Holnap este elkísér egy észt táncházszerűségbe. Kíváncsi vagyok rá. A munkahelyen lazán lehetne egy kézműves-szakkört nyitni. Olyan csudákat csinálnak szabadidejükben, hogy ihajj! A ház meg egyszerűen nem tudom, hogyan lehet fokozni a “multi” szót, de ez a multi a köbön-funkcionális. Az egész belváros szépen rendbetartott középkori épületekből áll. Ez az épület is fel lett újítva, sok dolguk is van vele, de szerintem meseszép. Szívesen laknék benne abban a korban akkori kisasszonyként. Van benne az ő irodájuk. Aztán még van az emeleten egy masszázs-szalon, ahol orvosi piócákkal is kezelnek, meg kaphatsz akupunktúrás kezelést is, van itt optikus, étterem, és “apartmanok”. Ha valakinek megfordulna a fejében, hogy Tartuba látogasson, tudom ajánlani ezeket a szobákat, mert biztos szívesen lakna benne. Én legalábbis imádnám. Körbevezettek még a belvároson, kaptam egy tucat térképet, prospektust mit hol mikor merre hogyan érdemes megnézni, ami azért remek, mert így sorra vehetem őket megnézni unalmas hétvégéken. Megmutatták a piacot, az ingyen használható buszt, a nyelviskolát, egyetemet, a menő klubbot és a legjobb pizzázót, és beiratkoztam a könyvtárba. Ennek örömére ki is vettem egy könyvet… Az idegen nyelvű könyvek részleget tudom egyelőre csak hasznosítani, bár amint elnéztem, hogy azt is teljes kapacitásában tudjam használni, meg kéne tanulnom oroszul, vagy legalább cirill betűket olvasni. A könyvtáros is oroszul köszön el, angolul egy szót sem ért. Még szerencse, hogy velem volt a mentorom. Ha már a nyáron nem sikerült az „olvassukelazösszesJanesAustenkönyvet”-tervemnek, így most sort kerítek rá, még ha németül is kell megtegyem ezt. Büszkeség és balítéletet olvasok németül, hát nem vicces?! Nem gondolom, hogy gyakran fogok visszajárni, sajnos nem nagyon szeretem a könyvtárakat. Bezzeg ha egy antikváriumba tévednék be, az már más lenne! Na sebaj! Kaptam egy munkagépet az irodába…észtül! Lehet, az informatika fog menni a legjobban ezen a nyelven. Nem nagyon akarok kilógni a lakótársaim köréből, de azt hiszem ez már megtörtént. Mármint a kilógás. A vacsinál, ahol mindenki jelen volt, mindenki annyit sztorizott és csak mesélt és mesélt és agy- és szómenésük volt, én meg csak ültem, hallgattam és igyekeztem felfogni hogy mégis vajon mi a fenéről beszélnek. Néha sikerült egy-egy témát megérteni, volt amit nem, de nem nagyon tudtam hozzászólni. Este kilenckor már különben se fog valami jól az agyam már semmilyen nyelven, semmilyen országban, úgyhogy eljátszottam Kukát. De arra kell következtessek ebből, hogy a szerepválogatáson tuti én kapnám meg a lehetőséget és hogy mutogatásban is kezdek kiválósodni, az is biztos.

Gyönyörű szépen rendbetartott város ez, meséből szalasztott- tuti ír gyökerekkel rendelkező- tündér emberekkel! Eddig minden csudamesés, remélem így is marad, leszámítva a kommunikációt és az majd javul. Egyszer mindenképpen el kell gyertek ide és látnotok kell…nem is! Inkább megélni, mert az jobb.
Nagyon hiányoztok! Mindenki! Nagyon szeretlek Titeket! Köszönöm, hogy ennyien mind szurkoltatok és segítettek! Köszönöm!

Ez is érdekelhet

Majd, ha újra lesz nyár

Mi az a helyváltoztatással járó kulturális tevékenység, amitől megvonták a golyóbisunk lakosságának nagy részét? Hát az UTAZÁS!   Nem is olyan régen volt szerencsém a smaragdszigetre eljutni egy szervezett túra keretében. Sokféle emberrel megismerkedtem, ezáltal...

Van képünk hozzá

Tudom, elég képtelenség, hogy egyik napról sem tettem fel képeket. Hát ezt most pótolom. Vagyis részben. Hamarosan még frissül a galéria. Addig itt nézelődjetek!

A víz az úr

A víz az úr

Elérkezett számomra az utolsó nap. Azt mondhatnám, hogy ennyi elég is volt Máltából, most már uzsgyi haza. Úgyis csomagolni kell, meg készülődni, jobb azt nyugiban. Hát, a nyugi közel sem az, ami történt. Menyasszonyunk szülei velünk vannak, nézzünk meg velük is...

Hozzászólások

0 Beszélgetés

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This