Lufhansán szállni élvezet… Másról sem szól csak evésről az út. És a nagy meleg kajához, ami szintén E-vitamin gazdag, kaptunk Lufthansas evőeszközöket. Az nagyon csábító volt, de rendes vagyok. Viszont majdnem kiittam őker a vizükből, hogy ne fulladjak meg. Szerintem az utazóközönség fele meg akart verni a végére.
Egyébként hallottatok már tojássárgája porról? Mert én nem…viszontva meggyes piskóta tésztájába volt belőle. De „ajándék lónak ne névd a fogáft.”
Mivel az egész út világosban történt…konkrétan üldöztük a napot…annyira nem is volt feltűnő a 8 órás út. Viszont a két és fél óra sorban állás egy fél perces műveletért a bevándorlási szekción, otthoni idő szerint hajnal 2 körül nem esett már olyan jól. De együtt szendvedni mindig vidám.
Elméletileg nem hozhattam volna semmit magammal az országba, itt értsd a növény magot és a húst is…hát én csirkehúsos szendvicset is hoztam és három szál levendulát. Ez utóbbit köszi Anya! Másnak utazó sünije, meg mókusa van, nekem levendulám és kavicsom.

Nagy nehézségek árán sikerült elfoglalnunk a szállásunkat is… Éjjel Boston pont olyan forgalmas, mint nappal Budapest, ha nem jobban. Dugók…dugó mindenhol. A városhoz közeli kisvárosban szálltunk meg…négyünkre jutott egy szoba….sajnos it is sikeresen felébresztettem az alvótársakat. Hajnal fél négykor sikerült felkelnek és egy igen csak hosszadalmasan fájdalmas nap elébe nézhettem.

Mielőtt visszamentünk volna a repülőtérre, hogy összeszedjék a táborozókat, sétáltunk egyet a környéken. Szuper- szép kilátásunk volt Bostonra.

Természetesen helyszinelőkkel nem találkoztunk.

Ezután csodálatos sok -konkrétan hat- órás várakozás várakozás várt ránk… és másokra is.

És akkor jött az a csodás sárga iskolabusz és elvitt minket a táborba.
Mi történt ezután? Azt majd legközelebb!