Lehet, ezzel most kicsit előreszaladok, de szükségességét érzem. 

Volt még két tibeti és egy nepáli nap, amit hamarosan megosztok, de most ez a nap nagyon belső utazósra sikeredett és mielőtt elszáll az érzés, a gondolat és az ihlet, muszáj lejegyezzem. Bocsi előre is, ez inkább dilemmázós lesz.

Utazásunk 9-10. napján Katmanduból Delhibe utaztunk. Szerencsére nem kellett hajnalban a reptérre menni, de azért sikeresen végigaludtam az egész repülőutat. Nem mondom, hogy kényelmes… de van az a fáradtság, amikor hiába minden küzdelem. A fáradtság kiütéssel győzött.

Szóval Delhi. Nagyon sok izgalmas dolgot megtudtunk Delhiről, de ezt a várost egyelőre nem tudom hova tenni. Ez csak egy átmeneti állomás volt, és ha már itt vagyunk,  nézzük meg alapon meglestünk pár dolgot. De már az első perctől érdekes volt. Már landolásnál feltűnt, hogy valami nem stimmel a levegővel. Azt hittük, hogy köd. Mint kiderült, igazából csak a városi szmog volt az. Ilyet még nem láttatok! Olyan szutykos a levegő – és gondolom a pára sem segített -, hogy nem láttál el normálisan 15 méterre sem. A szagokról ne is beszéljünk. Vannak Európában is, főleg a vadkelet felé olyan városok, amik nem éppen a nyugati standardnak felelnek meg, de ez… ez egyszerűen elképesztő volt. Ugyan az ember láthatja ezeket dokumentumfilmekben, videókon, képeken… de ott lenni és tényleg látni és megtapasztalni, valami félelmetes. Leszállásunk után nekilódultunk, hogy elkövessünk még egy honfoglalást és bevegyük a szállást. Egy rövidnek ígérkező utat pikk-pakk meg is tettünk, röpke másfél óra alatt. Aztán londinerek felvitték a csomagjainkat és csini szállodában a nyolcadik emeletre. A szálloda valami sok csillagos intézmény meg spa. Persze arra nem futotta időből kipróbálni. A nagy letelepedés után uccu megint a város. Ahogy kikanyarodtunk a szálloda parkolójából az utcára, arcon csapott minket a helyi valóság. Az utcán rengeteg szemét, mindenhol és töménytelen mennyiségben. Szintén az utcán, ugyanitt mindenfele kutyák ls tehenek. De nem csak a szélén lófrálók, hanem az úttest közepén hencsergők. A KRESZ itt olyan, mint a kalóztörvény: az csak afféle útmutató. Egy sávban többen is képesek egymás mellett haladni, miközben szlalomoznak a négylábúak között. De legalább az indexet ismerik. A sávváltás félelmetes. Az útszélén pedig rengeteg ember és árus van. És az emberek… a buszból sok mindent láttunk, de inkább olyanokat, amik átértékeltettek velünk, de legalábbis velem dolgokat. 

Az utcán az emberek nem csak gyalogosan közlekednek, hanem komplett családok vannak, akik az út szélén alszanak. Fedél nélkül. Kicsi, apró, néhány hónapos babával. El tudjátok képzelni?! Nekem eddig nem ment, amíg nem láttam. 

Iszonyat kedves mindenki, de minden apró gesztusért várnának valamit: pénzt, ételt. Főként gyerekek. Annyi van belőlük az utcán, hogy az elképzelni sem lehet. 

Az utcán alvás mellékes. Az utcán fürdenek és mosnak hajat. Nem tudod elhinni? Én sem, pedig láttam. Szemét nem csak az utcán van, hanem a folyó is televan. Elképesztően koszos minden. Az utcai ételek hiába néznek ki jól, egyszerűen nincs ingerem megkóstolni semmit, mert ha csak rágondolok, hogy az út mellett állnak, pucéron, letakaratlanul az ételek… egyszerűen nem megy. Már képzeletben is egy instant fosás a társított képem hozzá. 

Mivel a belvárosba is nagyon lassan jutottunk el, így kevés látnivalót tudtunk megnézni. Konkrétan kettő ilyen turistás élményt gyűjtöttünk: az egyik egy mecsetlátogatás volt, a másik pedig egy riksás körút. 

A mecsetbe cipő nélkül mehettünk csak be. King meg is őrizték a cipőinket és a lányokra fura hosszú köntöst aggattak. Mikor bementünk, nagyon szép látvány fogadott minket és irdatlan mennyiségű ember. Két bejárat a publikumnak, egy pedig a helyi “főmuftinak” volt fenntartva. A belső íves épületbe pedig nők be sem mehettek. Ők imádkozni csak a folyosón imádkozhattak. Kicsit se diszkriminatív…. 

Nagyon sok vallás található a városban: hindu, buddhista, muzulmán, keresztény, és még több kisebb vallás is. 

A mecset belső udvarán próbálkoztunk képeket készíteni, de annyian voltak a kíváncsiak is, meg azok is akik a “csinálok rólatok egy képet” segítségért valami térítést várt volna ls ezek csak jöttek és jöttek és özönlöttek körénk, hogy én a magam részéről a tömegiszonyommal együtt kifele kívánkoztam onnan a lehető leggyorsabban. Szerencsére nem időztünk ott sokat. Visszaadtuk a köntösöket amin ki tudja már hány ember DNS-e volt megtalálható, visszaszereztük a lábbelijeinket és a bejárthoz rendelték a következő progit: a riskákat. Akarom mondani a riksákat. Párosával ültünk fel, én Anyával voltam párban. Felpattantunk egy girnyó bácsi mögé. Hááát…. Eléggé girnyó volt. De tényleg! Annyira, hogy néha azt hittük, hogy bele fog halmi a súlyunkba. Előrevetítem:  ne aggódjatok, szerencsére életben maradt. De nem igazán a kettőnk súlyára volt a fizikuma kalibrálva. Anya viccesen fel is ajánlotta, hogy cseréljenek helyet, majd ő hajtja az a riksát. Persze hősiesen tekert a muki, még dombon fel is, de tényleg rossz volt nézni is. Persze reklamált is a túlsúly miatt. Túl nagy kört nem tudtunk menni, mert azon a részen, ahol voltunk, valamiféle ünnepség volt, alig tudtunk elférni az emberek között. Mindenesetre egy élménynek jó volt.  

Nem mondom, hogy nem voltak szép részek ebben a városban, de ez merőben eltér az otthoni széptől. Inkább érdekes élmény volt az egész város. És az a rengeteg szegény utcagyerek. Anya mindegyiket megsajnálta, ha tehette volna talán örökbe is fogadja mindent, de legalább adni akart volna mindnyiknek valamit. De ilyenkor mi a jó? Belenyúlni a rendszerbe egy pillanatra? Segíteni, adni nekik? De az csak ideig óráig segít. Vagy hagyni az egészet és úgy tenni, mintha nem tehetnénk semmit? Mi a jó? Tegyünk fel szemellenzőt? Hiszen mi “ csak turisták vagyunk”. Ti hogy tennétek ilyen helyzetben? 

A gyors várostúra után további élménydúsításra mentünk vacsira. Nem teljesen indiai volt, de így is laktató és millióféle tálka érkezett. Egész érdekes ízek voltak, mégis olyan kis egyszerűnek tűntek. Szerintem otthon majd kísérletezek én is velük. A szabadtéri, tetőn étkezést az emberméretű denevérek tették színessé. Nem hazudok, akkorák voltak, mint egy ház. A szemközti fára csoportosultak. A mennyiségükből ítélve fürtökben lóghattak. És veszekedtek is. Szörnyű hangjuk volt. 

Most még nagyon jó idő volt a városban. 30 fokba érkeztünk, este se volt túl hűvös. Azt mesélte a vezetőnk, hogy ha hidegebbre fordul az idő, olyan esti 10 fok körülre, akkor a vezetőség sátrakat állít fel és takarókat oszt az utcán lakóknak. El sem tudom képzelni milyen lehet így élni egy életet. 

Az angolok lenyomata mindenhol ott van, látszik a mai napig, de nekem nagyon furcsa benyomásom, érzésem van. Mint akik valamit félbehagytak, vagy megszelídítettek valamit, majd magára hagyták és a felelősségüket is elfelejtették. Belekontárkodnak egy kultúrába, majd aztán kifarolnak belőle?! Hát miféle dolog ez kérem? A kis hercegből már ismerhetjük, hogy amit megszelídítettünk, azért felelősek vagyunk. 

Nem vagyok az indiai kultúra ellen, nem zárkózom el előle, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy magamtól visszalátogassak erre a részre. 

Ti jártatok már itt? Eljönnétek megnézni?