Nehezen indultunk neki, de végül eljutottunk. Igazából a műsorban nem volt olyan előadó, akire különösebben kíváncsi lettem volna.

Egy kulturális esemény, ami nem túl gyakran kerül megrendezésre, mégis tömegeket mozgat. Nem kell szakértője legyél, ám élvezni tudod. És hiába nem az anyanyelveden szólal meg, érteni fogod. Mi az?

Ez a Kórusok Éjszakája.

A helyzet az, hogy az ember természetéből adódóan szeret valahova tartozni, ami ilyen alkalmakkor még jobban felerősödik. Ha még, vagy esetleg már közösség nélkül vagyunk, egy ilyen tömeges megmozdulás felébreszti az emberben a vágyat rá. A zene varázslatos erővel bír.

Ha nem is vagy zeneművelő, egy ilyen esemény kedvet ébreszt, hogy ha énekelni nem is, de bármilyen hangszeren szívesen tanulnánk. A zene pedig gyógyít. Jót tesz a léleknek, az elmének és a testnek is. Ha hallgatod, vagy műveled is akár. Ezzel pedig akár az egész világ megmozgatható, egy picit megváltoztatható.

Ott ültem a Nemzeti Múzeum belső udvarán. Egy éve már nem énekelek sehol. Maga az éneklés és a zenélés nagyon hiányzik, de ezt egy kiadós zenehallgatással orvosolom. De most ott ültem, láttam egy közösséget és hallottam, amint olyan hangokon szólalnak hozzánk, a közönséghez, ami, mintha nem is e világról való lenne. Gyönyörű volt! Még a libáim is előjöttek a karomon. Aztán e csodálatos érzés-ébresztő, kedvcsináló éneklés után csoportos záró-éneklésre invitáltak mindenkit. Ott álltak gyerekek, felnőttek, kórusok, érdeklődök, több százan és együtt szólaltak meg.

Még ha csak egy pillanatra is, de megint egy közösséghez tartozhatott az ember. És még a lelkét is megsimogatták, hívogatták: Gyere! Hozzánk tartozol!

Aztán vége lett a varázsnak, mindenki indult tovább, ki-ki a maga dolgára. És másnap már csak derengett az érzés. Mégis, olyan jó, hogy derengett!

Nektek is derengett már?