Szerző: akeriakot | márc 18, 2023 | Globáltudás, Napló, Utazás
Új fejezet kezdődik.
Legyen a címe az ÉLET.
Ha szeptember 1, akkor általában az iskola kezdés jut az eszünkbe. Hát valami ilyesmi történik velem is. Azzal az apró külöbséggel, hogy nem iskolába megyek és a suliba legalább tudom, hogyan zajlik az első tanítási nap. Jön a sok kérdés: Hol voltatok nyaralni? Mit csináltatok? Tanultatok valamit? Hány könyvet olvastatok el? Mi volt a legjobb a nyáron? És még lehetne sorolni, de nem fogom. Imádtam ezeket az órákat, mert csak hangolódtunk, gyorsan telt az idő és semmi „muszáj-dolgot” nem csináltunk. Ennek sajnos vége.
Egy munkahelyen nem fogják megkérdezni, hogy: Na, milyen volt a nyarad? És a helyzet az, hogy nem elég, hogy tudom, hogy ilyen nem lesz, de az ijesztő benne, hogy fogalmam sincs mi lesz. Jó, nyilván nem esznek embert. De azért mégis ijesztő az ismeretlen. Tudom, izgatottan kéne várnom és kíváncsinak lennem rá, ehelyett inkább szinte pánikolok.
Igyekszem magamban pozitívan felfogni és nem a rémísztő részét megfogni. Törekszem rá, hogy ez egy kihívásként nézzem és a legjobb tudásom szerint helyt álljak.
Egy szó, mint száz: Munkába állok! Szurkoljatok!
Szerző: akeriakot | ápr 26, 2016 | Egyéb kategória
Épp a napokban olvastam néhány fantasztikus könyvet. Nem, nem a fantasyre gondolok. Sokkal inkább azokra a csodás 19. században játszódó, romantikus, kosztümös könyvekre. Ennek kapcsán jutottam arra, amit most szeretnék megosztani veletek.
Egyszerűen csodálatosak ezek a történetek. Írják azt kétszáz évvel ezelőtt, vagy egy éve. Mindegyik hangulata magával ragad. Igaz főként angol főhősökkel íródnak ezek, de máshová is betekintést engednek. Néha úgy érzem, hogy rossz korba születtem, sokkal inkább ott kellett volna élnem, mint itt. A modor, és beszéd is magával ragad. A viselkedésről és társadalmi elvárásokról meg már ne is szóljak. Félreértés ne essék. Tudom, hogy nem rózsaszín, színes-szagos az élet akkor sem. Sőt! De tetszik a dolgok igazisága. A kapcsolatok. Ahogy az emberek viselkednek és élik a mindennapokat. Volt idejük egymásra. Beszélgettek, kommunikáltak. És a kedvencem, szántak rá időt, ha messze lakott valaki, hogy levelet írjanak neki.
Imádom a kézzel írt leveleket. Sosem tudod, hogy mi áll benne, izgatottan téped fel a borítékot, hogy mohón olvashasd a sorokat, akár többször is egymás után. Aztán, mikor tudsz rá időt szánni – ez itt kulcsfontosságú-, akkor válaszolsz, legyen az rögtön utána, vagy pár hét múlva. Ez szuper dolog, mert tudod, hogy akkor csakis rád szánják az időt, még ha közvetett módon is. Rád gondolnak és ez csodálatos érzés. Ma már lazán elmennek egymás mellett az emberek, és egyszerre 6 ismerőssel „beszélgetünk” egyszerre. Jó dolog a kapcsolattartás, de vajon jó a mennyiség növelése a minőség rovására?
Na de nem is ezt akartam megosztani. Sokkal inkább azt, hogy a 21. századi életemet nem sok választja el a 19. századi nemesek, középnemesek életétől. Jó, nincsenek inasaink, se házvezetőnőnk, se szobalányaink, lovászfiúnk. Sőt, még istállónk se. Viszont van egy szép házunk, csodás kerttel. A kisasszonyok kijártak festegetni, vagy a szobában zenéltek. Vagy lovagolni jártak. Alkalomadtán, bálokba, estekre jártak ismerkedni és közösségi életet élni. Ma is ezeket csináljuk, csak nem társul hozzá az a sok társadalmi elvárás. Nincs „mit szabad a kisasszonyoknak és mit a fiatalembereknek” listával szegélyezve minden lépésünk, mondatunk.
Egy nagyon bálozós kisasszony története után üldögéltem a vacsorámnál, és egyszer csak beugrott. Hiszen én is egy 19. századi világban élek! Eszembe jutott a sok buli, amit a születésnapjainkon rendeztünk. A házigazda köszönti a vendégeket, míg a többi családtag igyekszik a háttérmunkát elvégezni. Szól a zene, van tánc, néha valami társas foglalkozás és beszélgetés. Ha nem vagyunk túl szigorúak, akkor ez mind hasonlít egy bálhoz. Csak kicsiben. Kevesebb elvárással.
Mindettől függetlenül szívesen résztvennék egy játékban. Egy 19. századi „szerepjátékban”, ahol mindenkinek megvan a helye, szerepe és így eltöltenek néhány napot. Szerintem a szórakoztatósága mellett tanulságos is lehet… Mindenesetre, ha ilyenre van lehetőségem, kapva kapok utána. Hátha Mr. Darcy engem is megtalál. 🙂
Az hiszem a diplomaírás minden ép gondolatomat elvette…azt a keveset is ami maradt. Ti nem vennétek részt ilyenen? Vagy már ki is próbáltátok talán? Akkor szóljatok nekem is, hogy nekivághassak!
Szép napot!
Szerző: akeriakot | máj 10, 2015 | Egyéb kategória
Azt hiszem, felcsaptam világjárónak. Hogy miért is pontosan? Az elmúlt időben több országban megfordultam, mint azelőtt összesen és az elkövetkezendőkben ez csak gyarapodni fog.
Eddig csak Európa biztonságos határain belül mozogtam, de most kapva kaptam egy lehetőségen, így a nyaramat a kontinensen kívül töltöm. Visszaszámlálás indul! 
Szerző: akeriakot | júl 25, 2012 | Egyéb kategória
Világszenzáció!
Tessék csak, tessék!
Újra megnyitottunk!
Nem feledkeztem meg a Kisbabámról, csak egy kicsit hagytam, és figyeltem, hogyan boldogul egyedül a világban. Ami azt illeti, egész jól megállta a helyét. Ezért jutalomként, hogy érezze a törődést, újabb bejegyzés sorozat következik. Ezúttal igyekszem, kicsit rendszeresebben…
Jó régen nem írtam már…több, mint egy éve. Apropó, meg sem ünnepeltük az egy éves születésnapját a Babának: Boldog születésnapot! 
Szóval, el telt több, mint egy év és azalatt annyi, de annyi minden történt, hogy nem is győzném ide leírni, ezért inkább most nem is teszem. Majd alkalmasint egy-egy sztorikát elmesélek, de másra ne nagyon számítsatok. 
Most, hogy az újra nyitás korlátait ismertettem, bele is vágnék:
Egy szép, enyhe nyári napon kezdődött minden, amikor is…. HAJNALBAN kellett felkelnem. Ilyen szemtelenséget! Ráadásul nem is a saját ágyamban. Teljesen elszomorít a dolog. Persze csak addig, amíg bele nem gondolok, hogy miért is kell kelnem (de vicces, olyan mintha dadognék: kellkelnem ). Ugyanis (kötelezően teljesítendő 6 hetes nyári) szakmai gyakorlatomat töltöm Ferihegyen. 
Hát az egy csuda egy hely, hejj! Első nap, igaz kicsit nehézkesen találtam oda. A “1. terminálon az A portát” keresd. Hát kerestem én, de hát na. Még sosem jártam repülő téren. Apropó, túlságosan senkit nem avathatok be, mert Titoktartási nyilatkozatot írtam alá, hogy semmit ki nem szolgáltatok, így aztán… mindenki, aki többet akar majd tudni a leírtaknál, menjen gyakorlatozni Ferihegyre. Megint elkanyarodtam. Lassan olyan leszek, mint Kozák tanár úr, aki sosem képes csak a témáról beszélni és több az elkalandozás, mint maga a téma. Hol tartottam? Ja igen, A porta. Sehol egy lélek, mint azokban a beteg ijesztegetős filmekben, mikor valami hirtelen eléd ugrik a sötétből, vagy egy bokor mögül. Na, valahogy így éreztem magam. Elmentem egy elhagyott épület bejárata mellett…mint egy város, amit evakuáltak- hú de csúnya szó. Aztán végülis az üres-lezárt épület előtt állt egy biztonsági őr, amolyan zombi filmbe illő és egy nő ment oda hozzá és csevejegtek. Nem mertem hozzájuk szólni, így elég ütemes tempóban, nesztelenül- !!!NEM meztelenül !!!- iszkoltam el mellettük, átmentem egy zebrán, nem élt, nyugi! Majd egy falba ütköztem. Mármint kőfal-kerítés-kerítés-kerítés-kőfal-kerítés-kerítés-kerítés-be. Gondoltam, ha a kőfal elé állok és nekifutok, mint Ron a 9 és 3/4. vágánynál a falnak, lehet, hogy bejutok. Nem jött be. Megpróbáltam a Hagrid féle esernyővel kopogtassunk a téglafalon-módszert, de ez sem szuperált. Aztán jött két nő és megtámadtam őket: -Jó reggelt, elnézést, az A portát keresem, merre lelem? – A kanyar után forduljon jobbra és ott lesz. – Köszönöm, szép napot! És boldog voltam, mert nem varázsoltak békává, se BKV, nem ettek meg reggelire és nem is fertőztek meg semmiféle nyavalyával, SŐT még kedvesek is voltak. Lehet így szokták becserkészni az áldozatukat. Na mindegy én még élek és azóta nem láttam őket. Még mindig A porta. Odamegyek, felhívom a bácsit, hogy “ Hahó, mondták, hogy jöjjek ilyenkor és keressem Önt. Itt vagyok és épp Önt keresem”. Aztán mondta, hogy majd jön egy valaki bentről, aki a kísérőm leszen azon szép napon. Hát jött is. Bence a neve és már ott nagyvagány. Kaptam vendégkártyát, beslattyogtunk egy megint csak rémisztő helyre. Hideglelésem van ezektől a kísértet épületekből. (De azért figyelitek, már bejutottam az A portán .) Na mindegy, BENT vagyunk. Szépen bemutatkoztam mindenkinek, meg a mindenki is bemutatkozott nekem és lám-lám-lám-lám-lám egy ismerős arc. Hát csak nem Farkas Balázst látom?! 
Legalább nem leszek egy darabig egyedül. Aztán a nagy találkozások után jöttek a kérdések. Na jó, annyi nem, de egy pár igen. Közben kiderült, hogy A bácsi, azon a napon szabadnapos, így nem is fogok vele találkozni, így felhívták, hogy mégis mi a csudát csináljanak velem? Hát tök jót eszeltek ki: körbevittek a reptéren. Kocsikáztunk, átvilágítottak, voltunk a nagy magas irányító toronyba, ahonnan bázisugrást követtünk el, megnéztünk pár repcsit hogy száll le és fel, meglátogattuk a műszerkertet és nem ismert műszerekkel haverkodtunk össze…amik nem működtek. Aztán visszaérve kísértet várunkba, térképet rajzoltam! Nyomástérképet és….hát nem épp a legegyszerűbb, de jó volt! Aztán, mivel szabadjára vagyunk engedve,eljöhettünk akár a megbeszéltnél hamarabb is. Persze nem tettük. Balázs beavatott a szkennelés rejtelmeibe, így mára már profi szkennelő vagyok. Ezzel az új képességemmel, akár a suli nyomtatójába is dolgozhatok. Hát nem mondjátok, hogy nem baró?! Szóval szkennelés. Kíváncsiak vagytok mi, hogy mit szkenneltünk! Az időjárás napijelentéseket 1976-tól 1996-ig. Minden napi jelentést. Ami úgy kb. egy konténernyi papírt jelent. Az első két nap még csak megfigyelőként és szortírozóként voltam jelen, aztán, mint utóbb kiderült, Balázs átruházta rám a projektet és én voltam a hiper-supervisor, vagymi. Későbbiekben kiderült, hogy még a hátam mögött is beszéltek rólam, hogy irdatlan tempót diktáltam és piszok gyorsan készen lett. Na sebaj, találtak más digitalizálni valót, aminek mondanom sem kell roppant mód örülök. Jaj! A horror sztorit, ha már kísértetvárban vagyunk, ki ne felejtsem: Ez egy lepusztult, elhagyott, egész enyhén romos állapotban lévő épület. Épület, amit a természet igyekezett bekebelezni, ráadásul nem szokványos módon. Nem kívülről haladt befelé, hanem pont fordítva. Az első emeleten, a folyosó végén volt egy terem. Üres volt, voltak benne giga ablakok, más nagyon nem. Mármint olyan emberi. Aztán voltak még benne MÉHEK! Tera-giga-mega-hiper-szuper-über sok méh. Életemben nem láttam még ennyit. Még ha mind élt is volna, de nem. A háromnegyede a földön feküdt. Ahova csak léptél “ropog a méh a talpad alatt”. Engem meg kirázott a hideg, mert utálom, ha vmi képlékeny, vagy élő, esetleg halott akármi van a lábam alatt. Biztos bolondnak néztek. Na sebaj! Szóval a maradék negyede a méheknek az egyik ablak sarkába zsongott és ki akart jutni, de nem sikerült nekik. Hívták a katasztrófa védelmiseket, hogy csináljanak valamit. Aztán másnap mesélték, hogy kizavarták őket az ablakon, de előtte még jött vmi rovarokkal foglalkozó bácsi egy doboz kemotox-szal. Mókás lehetett, ahogy kb. 5-6000 méhet próbál lefújni. Na mindegy. Szóval van itt kísértethistória bőven. Legalább nem unatkozunk.
Időközben már a harmadik hetemet kezdtem, Balázstalanul. De megint voltunk a gépeknél meg a toronyban és most sikerült úgy kikapnunk a szelet is, hogy a fejünk fölött szálljanak le a gépek. Király volt!
Igazából ezt a nyarat mindenhogy máshogy el tudtam volna képzelni, csak így nem. Épp Péczely felett ücsörgésem közben tört rám megint az ihlet.
Ám minden rosszban van valami jó…legalábbis ezt mondják. Idén ünnepeltem a 9. születésnapomat. Persze csak azért, mert 10 perc alatt csak 9 gyertyát találtak meg a dobozban. De nem is baj, mert pont úgy érzem magam, mint egy kilenc éves. A szobazenész találkozón nagy sikert arattunk családosan: Nekem kellett megnyitni az egészet egy verssel, amit külön kértek. Aztán a sok előadó után Szonja fuvolázott, közvetlen azután, hogy rémültében-izgultában leborított egy pohár bort, amitől táncra keltek a hangjegyek a papíron, amit amúgy is fújt a szél. A kulcsszavunk szerencsére sokat segített a bakin: ÚJRATERVEZÉS. Aztán jött a Tokai-triónak keresztelt spontán együttesünk, akik egy fantasztikus film, fenomenális jelenetét adaptálta. Végül a megereszkedett húrú hegedűm szörnyű nyekergését sírták vissza kétszer, amit nem értek miért, mert fél percenként hangolódott el szegény a szörnyen nedves-hűvös időben. Nem baj, a nyekergést az akkor összeállt villám-kórus nyöszörgése nyomta el, amit később megismételtünk kissé kiegészítve pár férfi hanggal, majd szólt: Ü-üdv rád és háza-ad népére, te jó szá-ántó-ve-ető…
Én titokban már Eszter barátnőm esküvőjére készülök. Ugyan a hétvégén csak diplomaosztója lesz. Mivel a kreativitásom egyre csak hagy el, mióta egyetemre jöttem, így a 3 év édes kevés volt ahhoz, hogy új akármit találjak ki neki eme jeles nap alkalmából. Persze az esküvőjére már lennének ötleteim, de hát na. Azt mondja, ne szaladjak ennyire előre. Pedig szerintem idejében el kell kezdeni gondolkodni rajta. Ez a 11 év is hogy eltelt….
Sikerült szerintem világrekordot felállítanom. 2 és fél óra alatt küldtem el egy francos, nyavalyás emailt. Éljen hipergyors internet! Persze még kellett volna küldenem legalább egy üzenetet, de a két és fél óra még az én türelmemet is próbára tette, így inkább a LESZAROM-taktikához folyamodtam. Természetes a email fontos volt, mert épp a TDK-hoz kellett megint hivatalusul fogalmaznom és egyeztetnem, meg javíttatnom és egyebek, de mit számít az?! Internet továbbra is csak hébe-hóba kószál erre, akkor örülök, hogy mondjuk egy bejegyzést közzé tudok tenni. Ezennel az hiszem ennyi, újrakezdésnek pont elég. Főleg, hogy elnettelenedtem!
