A 2023-as évet úgy kezdtem, mint még eddig egyik évemet sem. Az önismeret mély bugyraiba vetettem magam. Lehet, valaki cikinek találja, vagy titkos, magánéleti dolog, de szerintem semmi ilyesmi nincs benne.

Szóval, januárban felkerestem két segítő szakembert: egy pszichológust és egy coachot, hogy segítsenek a ÖN-útvesztőiben utat találni. Hát, az út és a labirintus elég kacifántos, vannak egészen pihentető szakaszai, de többnyire nem kellemes. Igazából nem is erről szeretnék most mesélni. Sokkal inkább megosztanék egy olyan élményt, amire még sokáig nem került volna sor, ha nem vágok bele az év elején.

2022-ben a testvérem és családja hazaköltöztek. Ez annyit tesz, hogy Apa, Anya és én mellém még a házba került két felnőtt és két gyerek. Ezzel semmi gond nincsen. Nagy a ház, nagy a kert, elférünk, ők pedig spórolhatnak az építkezésre. A két gyerek közül az egyik, egy szuperjófej kiscsaj. Igazán vagány csaj, amolyan ízig-vérig, de nem egy cukormázas baba. Azt kell mondja, hogy imádom.

Szerintem, legalábbis az én megélésem szerint nem egy szokványos nagynéni-unokahúg kapcsolatunk van, de azt sem mondhatom, hogy egy különleges 1000 évente egyszer előforduló kapcsolat. Egyszerűen csak nem szokványos. Elég nagy az akaratja, de a konfliktusainkat mindig sikerült gyerekbarát módon megoldanunk, Ha szobám egy mentsvár mindkét gyerkőcnek: minden este benéznek, kinyitnak mindent, megnézik, megtapizzák. Szeretnek ide járni.

Az év eleji fejesemnek hála, vagy nem hála, még nem tudom, de elérkeztem egy olyan ponthoz, ahol választhattam. És jött egy lehetőség és én választottam. Még pedig azt, hogy egy ismerős házába állagmegóvás jelleggel, egy jelképes összegért beköltözhetek. szóval, új fejezet kezdődik az én kis belső személyes utazásomon. (Biztosan élménybeszámolok majd róla.)

A környezetemben élők egyelőre helyettem is örvendenek, én majd fogok, mikor odaérkezek. Addig még sok a teendő. És egy konfliktuson kell még dolgoznom.

Van ez a drága unokahugi, aki ma reggel a dédimamájától meghallotta, hogy elköltözöm. Most hallotta először, a reggeliző asztalnál, mielőtt oviba indult volna. Azzal is vannak gondjai, hát még mikor meghallotta a hírt. Életemben nem láttam még ilyen elkenődött arcot vágni. És megkérdezte ez a kicsi, hogy „Elköltözöl? Nem fogsz itt lakni?”.

Délután, miután megérkezett az oviból megkért, hogy menjek oda hozzá. Odamentem, de nem beszélgetett velem, csak örült, hogy odamentem mellé. Aztán pár perc után továbbmentem a dolgomra. Majd megint jártomba-keltembe odahuppantam mellé, de az már nem volt olyan vidám. Nem szólt hozzám. Sejtettem, hogy eszébe jutott a reggeli beszélgetés. Aztán kiabált velem, haragudott rám. Azt mondta „Nem költözhetsz el! Nem engedem!”. Én pedig elgondolkodtam, hogy vajon most tényleg a szakemberek és a köröttem élők, akik mind jót akarnak nekem, vajon tudják-e ez milyen? Nem a szüleimtől nehéz eltávolodnom, hanem egy ilyen kicsitől, aki kikelve magából ezt kiabálja nekem…

Eddig sem a szüleimhez való ragaszkodásom tartott vissza. Volt sokkal inkább kényelem, önbizalomhiány, félsz, és ezekkel az apróságokkal való kapcsolat, hogy minden nap látom őket és ha kedvük szottyan becsörtetnek a szobámba, de tudom, hogy szeretnek ott lenni és ha baj van, tudják, hogy hozzám is fordulhatnak.

Próbáld meg elképzelni. Próbáld magad a helyembe. Te mit tennél? Hogy tennél? Eltennéd az érzést valahova mélyre? Mit kezdenél vele?