Szerző: Tokai Réka | dec 12, 2017 | Hagyományok
O. Henry- Háromkirályok ajándéka
The Gift of the Magi, 1905
Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.
Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.
Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.
Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.
A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.
Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.
A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.
Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.
James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.
Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.
Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.
A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.
– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.
– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.
Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.
– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.
– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.
Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.
Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.
Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.
Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.
Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.
– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?
Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.
Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!
Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.
Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.
Della leugrott az asztalról, és elébe állt.
– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!
– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.
– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?
Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.
– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.
– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?
Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.
Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.
– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.
A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.
A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!
Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:
– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!
Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:
– Jaj!
Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.
– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.
De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.
– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.
A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónapos szobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.
Szerző: Tokai Réka | dec 11, 2017 | Hagyományok
Nagyapa tányérja
Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.
A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett.
Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja.
Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le.
A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!
Szerző: Tokai Réka | dec 11, 2017 | Hagyományok
Jókai Mór- Melyiket a kilenc közül?
Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nem néha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén.”
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
Szerző: Tokai Réka | dec 8, 2017 | Hagyományok
Karácsonyi történet – George
Ismeretlen szerző
Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
– Köszönöm, de nem akarom zavarni, – mondta az idegen. – Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.
– Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába, – fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. – – Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
– Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt, – szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját.
– Uram, segítsen! – mondta erős spanyol akcentussal. – Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi.
– Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre,- morogta.
– Az nem lehet, könyörgöm, segítsen, – nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátrakerült a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
– Itt van, menjenek ezzel, – mondta. – Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.- Segített az asszonyt átültetni a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
– Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak… – George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
– Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett, – gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
– No, ezt ki is tudom cserélni azonnal,- gondolta, s úgy is tett. – Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.- Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
– Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés, – gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
– Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó, – próbálta felvidítani a rendőrt. „Valami fájdalomcsillapító is kellene”, gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt.
– Ez jó lesz”, mondta, – s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. – Maradjon így, amíg hívok egy mentőt. – Hiába próbálkozott, nem volt vonal. „Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén”, jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült.
– Mindent köszönök, – mondta. – Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.
George leült mellé.
– Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem. – mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést.
– Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában, – mondta. – Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.- Felállt, és töltött egy csésze kávét.
– Jöhet? – kérdezte.
– Nem, köszönöm,- mondta a rendőr.
– Márpedig meg fogja inni. Az én kávém legjobb a környéken. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében.
– Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök! – üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
– Ez az alak lőtt rám!, – kiáltotta a rendőr.
– Fiam, mire jó ez? – kérdezte nyugodtan az öreg. -Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.
A fiatalember összezavarodott.
– Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!
A rendőr a saját fegyveréért nyúlt.
– Hagyja csak, – szólt rá George. – Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában. – Majd odafordult a fiatalemberhez. – Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt. – Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett.
– Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek, – zokogta. – Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten…
George átadta a fegyvert a rendőrnek.
– Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben.
– Persze, néha csinálunk hülyeségeket. – Neki is odanyújtott egy csésze kávét.
– Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre.
– Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.
– Fogja be, és igya meg a kávéját, – mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
– Chuck! Jól vagy?, – kérdezte egyikük a sebesültet. – Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól.
– Hogy találtatok rám?
– A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád? – kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal.
– Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták.
– Ez a kölyök itt dolgozik? – kérdezte a sebesült George-ot.
– Igen, – válaszolta az öreg.- Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta:
– Miért…?
– Boldog karácsonyt, kölyök…, mondta Chuck. – S magának is, George. Köszönök mindent.”
– Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb,- szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta.
– Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.
A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban.
– Ezt nem vihetem el, – mondta elfogódottan. – Magának sokat jelentett.
– Most meg neked jelent sokat, – vágott vissza George. – Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.- Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. – Ezt meg elviszed a kölyöknek.
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle.
– És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is, – mondta George. – Most meg indulás haza a családhoz!
Az ajtóból a fiatalember visszafordult.
– Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.
– Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok, – válaszolta George. – De holnapután itt legyél nyitáskor!
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött.
– Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.
– Itt voltam végig. Mindig itt vagyok, – válaszolt az idegen. – Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?
– Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.
Az idegen George vállára tette a kezét.
– Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott.
– Honnan veszi mindezeket?, – kérdezte.
– Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek. Azzal az idegen az ajtó felé indult.
– Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.
Ahogy nézte, George szeme előtt az ósdi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát.
– Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.
– Boldog születésnapot, Uram, – válaszolta George meghatódva.
Szerző: Tokai Réka | dec 7, 2017 | Hagyományok
Lev Tolsztoj- Pánov bácsi Karácsonya
Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester.
Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.
Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.
Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.
„Istenem, Istenem” – mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.
„Istenem, Istenem” – ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.
Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.
Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.
A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.
„Lám, lám” – dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. „Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele.”
Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.
Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat – aranyat és illatos fűszereket – a kisded Jézusnak.
„Édes Istenem… – tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!” Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.
„Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba” – mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.
Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.
Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: „Pánov bácsi!” Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: „Ki az? Ki van itt?” Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.
„Pánov bácsi” – szólt ismét a hang. „Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!”
Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.
„Ez csak Ő lehetett” – dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. „Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is… Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt.”
Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: „Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!”.
Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.
Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.
„Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez” – gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.
Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.
Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utca-seprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen meg-sajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.
Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:
„Hé! Barátom!” Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét – az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.
„Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!” – invitálta barátságosan a cipészmester. „Úgy látom, csontig átjárt a hideg.”
Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. „Köszönöm” – mondta. „Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves.”
Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét.
„Ez a legkevesebb, amit tehetek” – mondta anélkül, hogy megfordult volna. „Utóvégre karácsony van.”
Az utcaseprő szipákolva válaszolta: „Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam.” Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.
Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.
„Vendéget vársz?” – kérdezte az utcaseprő komoran. „Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok.”
Pánov bácsi lehajtotta fejét: „Hát… Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?” – kérdezte.
„Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?”
„Nos, Őt várom ma” – mondta Pánov bácsi.
Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába.
Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.
„Ezért lesem állandóan az utcát” – fejezte be. „Várom, mikor érkezik meg.” Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. „Hát akkor, sok szerencsét” – mondta, és már indult is az ajtó felé. „Egyébként… köszönöm a kávét” – fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.
Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.
A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.
„Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!” – mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. karjaiban kisgyermeket tartott.
Már-már elhaladt a cipészmű-hely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította:
„Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!” Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.
„Köszönöm, nagyon kedves magától” – mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.
Pánov bácsi azonban csak vállat vont. „Semmiség” – felelte. „Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?”
„A szomszédos faluba” – válaszolt nyíltan a fiatalasszony. „Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott.”
Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. „Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?” Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.
„Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet” – mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édes-anyja kezéből. „Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!” – tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.
„Ni csak!” – kiáltott fel Pánov bácsi. „Hát nincs neki cipője!”
„Nem volt miből venni neki” – tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.
És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét – a két kis gyermekcipőt – tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.
„Hát akkor, használja őket egészséggel!” – mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. „Hogyan hálálhatnám meg jóságát?” – kérdezte örömtől reszkető hangon.
Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.
„Történt valami?” – kérdezte a fiatalasszony.
„Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?” – fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.
A fiatalasszony bólintott.
„Őt várom” – mondta Pánov bácsi. „Megígérte, hogy ma meg fog látogatni.”
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.
A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: „Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez.”
És ezzel ő is folytatta útját.
Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.
Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.
Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.
Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.
De Jézus csak nem érkezett meg.
Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.
Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.
„Csak álom volt az egész” – motyogta bánatosan. „Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!”
Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.
Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.
Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.
S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: „Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?”
„Kik vagytok?” – kiáltott az öreg cipészmester. „Mondjátok meg, kik vagytok!”
Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.
„Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél.”
És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára.
Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.
„Lám, lám” – szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. „Szóval mégis itt volt.”
Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.
