Szerző: Tokai Réka | nov 2, 2025 | Napló, Utazás
Lehet, ezzel most kicsit előreszaladok, de szükségességét érzem.
Volt még két tibeti és egy nepáli nap, amit hamarosan megosztok, de most ez a nap nagyon belső utazósra sikeredett és mielőtt elszáll az érzés, a gondolat és az ihlet, muszáj lejegyezzem. Bocsi előre is, ez inkább dilemmázós lesz.
Utazásunk 9-10. napján Katmanduból Delhibe utaztunk. Szerencsére nem kellett hajnalban a reptérre menni, de azért sikeresen végigaludtam az egész repülőutat. Nem mondom, hogy kényelmes… de van az a fáradtság, amikor hiába minden küzdelem. A fáradtság kiütéssel győzött.
Szóval Delhi. Nagyon sok izgalmas dolgot megtudtunk Delhiről, de ezt a várost egyelőre nem tudom hova tenni. Ez csak egy átmeneti állomás volt, és ha már itt vagyunk, nézzük meg alapon meglestünk pár dolgot. De már az első perctől érdekes volt. Már landolásnál feltűnt, hogy valami nem stimmel a levegővel. Azt hittük, hogy köd. Mint kiderült, igazából csak a városi szmog volt az. Ilyet még nem láttatok! Olyan szutykos a levegő – és gondolom a pára sem segített -, hogy nem láttál el normálisan 15 méterre sem. A szagokról ne is beszéljünk. Vannak Európában is, főleg a vadkelet felé olyan városok, amik nem éppen a nyugati standardnak felelnek meg, de ez… ez egyszerűen elképesztő volt. Ugyan az ember láthatja ezeket dokumentumfilmekben, videókon, képeken… de ott lenni és tényleg látni és megtapasztalni, valami félelmetes. Leszállásunk után nekilódultunk, hogy elkövessünk még egy honfoglalást és bevegyük a szállást. Egy rövidnek ígérkező utat pikk-pakk meg is tettünk, röpke másfél óra alatt. Aztán londinerek felvitték a csomagjainkat és csini szállodában a nyolcadik emeletre. A szálloda valami sok csillagos intézmény meg spa. Persze arra nem futotta időből kipróbálni. A nagy letelepedés után uccu megint a város. Ahogy kikanyarodtunk a szálloda parkolójából az utcára, arcon csapott minket a helyi valóság. Az utcán rengeteg szemét, mindenhol és töménytelen mennyiségben. Szintén az utcán, ugyanitt mindenfele kutyák ls tehenek. De nem csak a szélén lófrálók, hanem az úttest közepén hencsergők. A KRESZ itt olyan, mint a kalóztörvény: az csak afféle útmutató. Egy sávban többen is képesek egymás mellett haladni, miközben szlalomoznak a négylábúak között. De legalább az indexet ismerik. A sávváltás félelmetes. Az útszélén pedig rengeteg ember és árus van. És az emberek… a buszból sok mindent láttunk, de inkább olyanokat, amik átértékeltettek velünk, de legalábbis velem dolgokat.
Az utcán az emberek nem csak gyalogosan közlekednek, hanem komplett családok vannak, akik az út szélén alszanak. Fedél nélkül. Kicsi, apró, néhány hónapos babával. El tudjátok képzelni?! Nekem eddig nem ment, amíg nem láttam.
Iszonyat kedves mindenki, de minden apró gesztusért várnának valamit: pénzt, ételt. Főként gyerekek. Annyi van belőlük az utcán, hogy az elképzelni sem lehet.
Az utcán alvás mellékes. Az utcán fürdenek és mosnak hajat. Nem tudod elhinni? Én sem, pedig láttam. Szemét nem csak az utcán van, hanem a folyó is televan. Elképesztően koszos minden. Az utcai ételek hiába néznek ki jól, egyszerűen nincs ingerem megkóstolni semmit, mert ha csak rágondolok, hogy az út mellett állnak, pucéron, letakaratlanul az ételek… egyszerűen nem megy. Már képzeletben is egy instant fosás a társított képem hozzá.
Mivel a belvárosba is nagyon lassan jutottunk el, így kevés látnivalót tudtunk megnézni. Konkrétan kettő ilyen turistás élményt gyűjtöttünk: az egyik egy mecsetlátogatás volt, a másik pedig egy riksás körút.
A mecsetbe cipő nélkül mehettünk csak be. King meg is őrizték a cipőinket és a lányokra fura hosszú köntöst aggattak. Mikor bementünk, nagyon szép látvány fogadott minket és irdatlan mennyiségű ember. Két bejárat a publikumnak, egy pedig a helyi “főmuftinak” volt fenntartva. A belső íves épületbe pedig nők be sem mehettek. Ők imádkozni csak a folyosón imádkozhattak. Kicsit se diszkriminatív….
Nagyon sok vallás található a városban: hindu, buddhista, muzulmán, keresztény, és még több kisebb vallás is.
A mecset belső udvarán próbálkoztunk képeket készíteni, de annyian voltak a kíváncsiak is, meg azok is akik a “csinálok rólatok egy képet” segítségért valami térítést várt volna ls ezek csak jöttek és jöttek és özönlöttek körénk, hogy én a magam részéről a tömegiszonyommal együtt kifele kívánkoztam onnan a lehető leggyorsabban. Szerencsére nem időztünk ott sokat. Visszaadtuk a köntösöket amin ki tudja már hány ember DNS-e volt megtalálható, visszaszereztük a lábbelijeinket és a bejárthoz rendelték a következő progit: a riskákat. Akarom mondani a riksákat. Párosával ültünk fel, én Anyával voltam párban. Felpattantunk egy girnyó bácsi mögé. Hááát…. Eléggé girnyó volt. De tényleg! Annyira, hogy néha azt hittük, hogy bele fog halmi a súlyunkba. Előrevetítem: ne aggódjatok, szerencsére életben maradt. De nem igazán a kettőnk súlyára volt a fizikuma kalibrálva. Anya viccesen fel is ajánlotta, hogy cseréljenek helyet, majd ő hajtja az a riksát. Persze hősiesen tekert a muki, még dombon fel is, de tényleg rossz volt nézni is. Persze reklamált is a túlsúly miatt. Túl nagy kört nem tudtunk menni, mert azon a részen, ahol voltunk, valamiféle ünnepség volt, alig tudtunk elférni az emberek között. Mindenesetre egy élménynek jó volt.
Nem mondom, hogy nem voltak szép részek ebben a városban, de ez merőben eltér az otthoni széptől. Inkább érdekes élmény volt az egész város. És az a rengeteg szegény utcagyerek. Anya mindegyiket megsajnálta, ha tehette volna talán örökbe is fogadja mindent, de legalább adni akart volna mindnyiknek valamit. De ilyenkor mi a jó? Belenyúlni a rendszerbe egy pillanatra? Segíteni, adni nekik? De az csak ideig óráig segít. Vagy hagyni az egészet és úgy tenni, mintha nem tehetnénk semmit? Mi a jó? Tegyünk fel szemellenzőt? Hiszen mi “ csak turisták vagyunk”. Ti hogy tennétek ilyen helyzetben?
A gyors várostúra után további élménydúsításra mentünk vacsira. Nem teljesen indiai volt, de így is laktató és millióféle tálka érkezett. Egész érdekes ízek voltak, mégis olyan kis egyszerűnek tűntek. Szerintem otthon majd kísérletezek én is velük. A szabadtéri, tetőn étkezést az emberméretű denevérek tették színessé. Nem hazudok, akkorák voltak, mint egy ház. A szemközti fára csoportosultak. A mennyiségükből ítélve fürtökben lóghattak. És veszekedtek is. Szörnyű hangjuk volt.
Most még nagyon jó idő volt a városban. 30 fokba érkeztünk, este se volt túl hűvös. Azt mesélte a vezetőnk, hogy ha hidegebbre fordul az idő, olyan esti 10 fok körülre, akkor a vezetőség sátrakat állít fel és takarókat oszt az utcán lakóknak. El sem tudom képzelni milyen lehet így élni egy életet.
Az angolok lenyomata mindenhol ott van, látszik a mai napig, de nekem nagyon furcsa benyomásom, érzésem van. Mint akik valamit félbehagytak, vagy megszelídítettek valamit, majd magára hagyták és a felelősségüket is elfelejtették. Belekontárkodnak egy kultúrába, majd aztán kifarolnak belőle?! Hát miféle dolog ez kérem? A kis hercegből már ismerhetjük, hogy amit megszelídítettünk, azért felelősek vagyunk.
Nem vagyok az indiai kultúra ellen, nem zárkózom el előle, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy magamtól visszalátogassak erre a részre.
Ti jártatok már itt? Eljönnétek megnézni?
Szerző: Tokai Réka | okt 31, 2025 | Egyéb kategória
Mielőtt bárminek is neki állnék, kérlek engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy nagyon intim témakört, ami minden utazást érint. Ez egy kényes és néha felkavaró téma…de muszáj beszélni róla, mert enélkül nincs utazás. Frászt kaptál? Nem kell! Amiről szó lesz, az nem más, mint a WC. Annyi szavunk és kifejezésünk van a WC-re és az akorüli tevékenységeinkre, hogy ihajj. Budi, rötyi, retyó, klotyó, slozi, toalett, és még van egy csomó. Ha neked van rá valami más kifejezésed, kérlek írd meg, kíváncsi vagyok, mi lehet még. És most, az úton megtanultunk még egyet, bár ez is idegen kifejezés. Ez nem más, mint a “happy room”. Mert hát lássuk be: ha van WC-zési lehetőség, mindenki boldog.
Na igen! De mi van akkor, ha ami a WC intézményében vár bennünket, nem annyira boldogító?
Hát megmondom: baj. Pánik. Kétségbeesés. Rosszabb esetben szorulás.
Hogy miért is hozom fel ezt a témát? Mert itt az egyik legszembetűnőbb kulturális sokk, vagy különbség az pont ez volt. Félreértés ne essék. Voltak illemhelyek. Elég változatos minőségben. De azt a következtetést levonhatjuk, hogy két típust különböztetünk meg: a hagyományos, általunk is ismert angol WC-t, illetve a másikat, ami idegen, vagy kényelmetlen lehet első alkalommal, a guggolós WC.
A használatához felvett pozíción kívül sok különbség nincs közöttük: lehet tiszta, csillogó, koszos, büdös, illatos, kellemes, meg amit még akartok.
Akkor kellemetlen, ha a guggolásod nem túl stabil, mint nekem. Így folyton imbolyogsz a téma felett és azon izgulsz, hogy tényleg csak a célba találtál-e, bármivel rukkolj elő.
Jelentem: eddig abszolváltam a feladatot.
Itt a hazai ismert változatot biztosan csak a szállásokon találtunk, az útközbeni helyeken pedig lutri volt. Mindig volt egy bátor felfedező, aki elsőnek lépett az intézménybe, majd gyors pásztázás után kiadta a jelet, hogy látogatható-e a hely, vagy sem. Akadtak helyek, ahol erre nem volt szükség, mert már a távolból erős jellegzetesség lengte körbe az épületet, mint például a szag… vagy az esztétika, inkább annak erős hiánya.
Biztos vagyok benne, hogy sokan szembesültetek már utazás közben/ alatt valami budi-büdi-sztorival, így sok újat nem mesélek vele. Én utazások alkalmával tökre kikapcsolom minden igényemet, de van az a helyzet, amikor bármennyire is igyekszik az ember, ez nem nagyon megy. Hát így jártam én is, kétszer.
Történt, hogy utazások alkalmával sajnos igen csak kevés folyadék-utánpótlásról gondoskodom, hogy elkerülje, a túl sok spontán eresztési igényt. Így esett, hogy a slozi használatom megritkult néhány napra, de egy étkezés keresztbe húzott minden számításomat. Sebaj! Jött az inger, jött a kövi progi, és vele együtt a következő “happy room” lehetőség is, ami annyira nem igazán volt hepi. Nem támasztok túl nagy elvárásokat az illemhelyet illetően, de a szag az sajnos nálam egyén ingereket és szimpátiás más irányú távozásokat is előidézhet. Hááát, a nagy hascsikarás közepette, minden ilyen egyéb ingert is leküzdve, bemerészkedtem egy büdi-budiba. Volt egy, amibe erősen javallott volt nem bemenni, megfogadván maradt az a hely, ahol nem volt ajtó…. Kit izgat? Mindenki így csinálja nem igaz? A baj csak a nagy szenvedés és dolgozás közepette, miközben erősen próbáltam kellemes illatokat placebózni az agyamba és orromba, jött egy néni… aki a velem szemközti szintén ajtótlan helyszínt akarta igénybe venni. Na mondom, lesz itt baj, úgyhogy néni kérem ne tegye!
Szerencsére mentális hessegetésem célt ért, elment. Hát, túléltük, de ne próbáljátok ki!
Aztán volt olyan fent a legmagasabb helyen, 5200 méteren az egyetlen budi, amibe amúgy is bele fagyna a fenekünk, sajnos a szag már nem ilyen kegyes. Na szóval, annyira nem lehetett a zárt teret megközelíteni, hogy úgy döntöttünk, hogy a boldogságunkat a szabad térben keressük, a toalett mögött. Hirtelen zergékké avanzsálva lesuhantunk a domboldalon, hogy nehogy meglássanak, de a hideg megtette a magáét és igen megsürgetett minket dolgunk végzésére. Szóval, gyorsan felslattyogtunk és az busz felé vettük az irányt, mint akik jól végezték dolgukat.
De tudjátok, amire valaki azt mondja, hogy nem jó, azt lehet neked meglepi lesz. Méghozzá pozitív. Az utolsó úti WC-nk pozitív csalódás volt, a kialakítása meglepi volt, szellősebb, cserébe tisztább. Tiszta kellemes élmény volt!
Most újabb klotyó-sztorikat gyűjtünk más országokban, de reméljük nem lesz rémesebb, mint eddig.
Nektek volt hasonló élményetek?
Kicsit később érkeznek a többi történetek, egy nap pihit muszáj volt beiktatni, mert kipurcantunk. De ne aggódjatok, minden csöpög majd tovább. Csak legyetek kérlek türelmesek! Nagyon köszi, hogy itt vagytok!
Szerző: Tokai Réka | okt 28, 2025 | Egyéb kategória
Ne fürödj! Ne igyál alkoholt! Ne igyál kávét! Ne egyél csokit! Este engedd be a hideg levegőt! Az első éjszaka többször felébredhetsz. Ilyenkor dolgozik a legjobban a szervezeted. Aludj a jobb oldaladon, hogy kíméld a szívedet! Ha felkelsz, lassan tedd! Na, ezeket az instrukciókat kaptuk a magaslati betegség tüneteinek enyhítésére. Hogy ebből mi valós, mi bizonyított, mi csak “városi legenda”, azt közülünk senki nem tudja. Szóval 2 este kizárólag cicamosdásra és alvázmosásra korlátozódtunk. És tudjátok mit? Itt a hegyen akármilyen megerőltető is menni, és azt hinnéd, hogy kiesik a szíved, akkor szétizzadod magad, de nem. Egyáltalán nem izzadtunk. Annyira sem, hogy a ruhánknak bármiféle szaga legyen. Így teljes mértékben 3 napos reteknapot tartottunk. És még élünk!
Mindennek ellenére borzalmas éjszakánk volt. Én kb. óránként ébredtem fel, anya is sokat ébredt meg. Én fél egy körül megébredtem, nagyon fájt, mert rémségesen hideg volt a szobában, hála a jó minőségű cúgnak, de megembereltem magam és elment pisilni. Utána fordultam jobbra, fordult balra, de nem ment elaludni. Aztán egyszer csak 1 órakor valaki kopogott az ajtónkon. Hát a szomszéd volt. Nem a Máris szomszéd, hanem a szomszéd szoba lakó. Gyógyszert kért, mert náluk akkor érte a csúcsot a baj. Szerencsére már túl van rajta. Anyával mindketten kipattantunk az ágyból, aztán, utána én próbáltam álomba vergődni magam, de vagy három óráig kínlódtam. De hasznosítottak az időt. Megdumcsiztam a szervezetemmel, hogy söpörjön ki belőlem minden nyavalyát és rajtam egyetlen kaja sem fog majd ki. Eddig többé-kevésbé jól működik a dolog. Végül nagyon kevés alvással sikerült elkezdenem a napot.
A reggeli 7-től kezdődött. Elég eldugott helyen volt. Mi voltunk az elsők anyával. És rémségesen hideg volt ez az étkező. A reggeli nem a megszokott európai svédasztalos téma volt. Asztalnak asztal volt, meg svédszerű is, de kínai, meg helyi témájú reggeli volt. Inkább meleg kajákkal, néhány elég bizarrul nézett ki, volt, amit utazás közben elvből, a biztonság kedvéért nem eszek, de akadt néhány hazaihoz hasonló téma is. Na azokkal kezdtünk. De végül beadtam a derekam és kipróbáltam egy gombócot is. Hát, hogy az milyen fincsi! És még jól is esett. Reggeli után még volt időnk emészteni az indulásig, majd felkerekedtünk és bevettük ismét a város nevezetességeit.
Én úgy indultam útnak, hogy ennyi templom, palota és stúpa látogatása után én is meg fogok térni és szívesen lecseréltem volna bármelyiket a pandás programra, de mivel nem voltak pandák…. kénytelen vagyok ezt élvezni. Igazából az elején, mivel egy néma megegyezés alapján tolmácsnak lettem kijelölve, nem annyira élveztem a templomokat. Az angolom ramaty, a szépen beszélőket is nehezen értem meg, hát még az akcentussal beszélőket. Persze nem kell mindenkinek fordítani, mert valakik sokkalta jobban beszélik nálam a nyelvet, de nem igazán közösködtem a megértésben, így mivel anyának fordítani kellett, rámtestálódott ez a feladat. Szóval az angolom nem a legmegfelelőbb erre a célra, a számokkal is hadilábon állok, sokszor kell halljam, hogy le tudjam fordítani a fejemben magyarra. Így aztán nehéz volt az infót és a látványt élvezni. Végülis mára már belejöttem, de erről majd később. Szóval a fordításoknál néha betelt a tárhely és a megjegyezni a sok infót, majd megérteni, vagy fordítva, aztán azt magyarra fordítani… háááát…. egész jól alakul már a tartalmi fordításom. A szószerintivel még bajok vannak. De lassan az is alakul. Na, de templomok.
Kezdem belejönni ezekbe a templomosdikba. Azt hittem, hogy ezek ugyanolyanok mint otthon, ha egyet láttál, akkor szinte mindet láttad, de nem. Nagyon izgalmas. Maga a vallás, az államigazgatás mind összefonódik és mindegyik templomnak külön története van, ami valamelyik másikkal tuti, hogy kapcsolatban áll. Ezekre sem emlékszem mindre, de a fordíá-sok révén kezdenek az infók végre értelmet nyerni és kezdem látni az összefüggéseket. Marhára élvezem. Olyan AHA-élmény!
Reggeli után az első látnivalónk a magyar nevén Rizshalom kolostor nevet viseli, hivatalosan Drepung kolostor. Egy kérlek szépen két hegy lábánál található, kicsit olyan, mint a Helm szurdok, de azért nem kinézetre. Szóval itt van egy a hegy oldalából világító fehér hatalmasság. Ez az egyik legnagyobb tibeti kolostornak számított régen és iskolaként is szolgált a szerzeteseknek. Fénykorában 7700 szerzetes élt itt, most már csak 500 pár. Ez volt a belépő szint tibeti templomlátogatások tekintetében. Mert ha már domboldalba épült, akkor már ne legyen egyszerű a bejutás sem… temérdek lépcsőt kellett megmásznunk. Ha ez nem edzett minket eléggé a hegyi betegség ellen, akkor semmi sem. Szóval, anya véroxigénszintje nem remekelt még reggel, de egy hős volt és abszolválta a feladatot. A vezetőnk meg is dicsérte. Gyönyörű kilátásunk volt, bár egyetlen kép sem adja vissza sem a méreteket, sem a távokat, sem a tájat. Úúúú, ha földrajzosok ezt látnák, bepisilnének örömükben. Annyira gyönyörű formák vannak itt. Elképesztő!
Sokat megtudtunk a szerzetesekről, megnéztük hol éltek, hol étkeztek, hol gyűlnek össze. Sajnos a belső terekről, mivel ezek az ő tényleges élőhelyeik, nem lehet képeket készíteni, de nagyon izgalmasak. Láttuk hol alszanak. Sokan egy inimini ágyon, lótusz ülésben. A helyek kis ablakosak, sötétek. Máshol tanulnak, esznek, tartják a vitáikat… szóval hatalmas hely és mindennek megvan a helye. Láttuk, hol készítik az ételeket…. A NÉBIH szerint itt létjogosultságát veszítené, még szerencse, hogy itt nem kell működjön. Nem biztos, hogy nyugodt szívvel ennék az itt készült ételekből… bár a szállodai és éttermi kajákat sem tudom hogyan készülnek. Amiről nem tudunk az nem fáj, nem igaz?!
A legtetején található volt a konyha mellett egy amolyan “közösségi tér”. Itt gyűltek össze megadott időpontban és osztottak meg bölcsességeket, és filozófiai kérdéseket. A térben úgy helyezkednek el, hogy a közepéhez a legképzettebbek ülnek mindig, a széleken pedig a kevésbé képzettek.
Az épület külseje is izgalmas, minden tele van jelentésekkel, szimbólumokkal. Ezeket imádom a legjobban. Van például az élet kereke. Ezt egyszerű földi halandó nem is teljesen érti mit jelent. A Dalai Láma Indiában évente egyszer egy szertartás keretén belül egy héten keresztül magyarázza. A kerék két oldalán két őz található: egy hím és egy nőstény. A nőstény a bölcsességet, a hím pedig a metódust, gyakorlatot jelképezi. Ez annyit jelent, hogy hiába tanulod, ha nincs gyakorlatod, és hiába gyakorlod, ha nem tudod, tehát nincs az egyik a másik nélkül. És hogy mit gyakorolni? 3 mérget,v vagyis bűnt tartanak számon: a tudatlanság, vonzalom és utálat. Ezeket legyőzve kerülhetnek közel a boldogság állapotához, mert ezek okozzák a szenvedést. Hát ez mennyire jó már?!
Nagyon sok templomban találhatók védelmező ábrázolások. Valahol a 4 őrző király, valahol az embereket óvó isteneket ábrázolnak képeket, szobrokon, faragásokon. A négy védelmező király nagyon tetszik. A négy égtáj királyai: észak, dél, kelet és nyugat. Mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége ls jelentse. Egyikük kígyót tart, a másikuk egeret, valaki hangszert és valaki kardot. Mindenki mást védelmez, mást szimbolizál.
Tudtátok?! A buddhisták úgy tartják, hogy akinek kék a szeme, az közel jár a megvilágosodáshoz?
Minden templomban, kolostorban található a Dalai Láma számára fenntartott rezidencia.
A szép kilátás és rengeteg lépcső után lefelé vettük az irányt. Megint kaptunk ebédidős pihit. Így kevésbé volt feszített a tempó. Mondjuk ehhez az imádnivaló vezetőnk is hozzájárul bőségesen. Nem tudom milyen volt Buddha, vagy a Dalai Láma, de szerintem ő közel állhat hozzájuk. Egy hihetetlen alázatos, kedves, lelkiismeretes embert kaptunk, aki csak ontja magából a tudást. 14 éves kora óta idegenvezető. Mivel akkoriban nem beszéltek itt nagyon angolul, ez jó lehetőség volt számára. Egy tündér. Hs lehetne, legközelebb is őt akarnám választani, ha lehetne.
Délután egy lightosabb sétánk volt egy másik kolostorba. Itt minden nagyon hasonlóan működött az előzőhöz, leszámítva a lépcsők mennyiségét. Az valahogy kedvezőbb volt. A legizgalmasabb élmény az volt itt, mikor bemehettünk megnézni hogyan tanulnak a fiatal szerzetesek. Érdekes élmény volt. Kívülről, amíg nem láttuk mi történik, azt hittük, vitatkoznak és kiabálnak egymással. Igazából párokba rendeződve tanultak ekképp: egyikük ül a másik áll. Az álló kérdez az ülőtől. Ha jót válaszolt, az álló tapsolt egyet valami fura mozdulattal, és folytathatta a további kérdések megválaszolását. Ha nem jól felelt, egy másik kézmozdulatot kapott és újra meg kellett válaszolja a kérdést. Sokszor komolytalannak tűntek, mert röhögcséltek közben. De mivel együtt élnek, ezért ez természetes. Hogy miket kérdeztek egymástól? A kéziratok tartalmát Buddha életéről, illetve filozófiai kérdéseket. Olyan ez kicsit, mint egy tanulószoba.
A nagy vitatkozások után még délután megnéztük a nepáli hercegnő templomát. Nem egy nagy templom, de láthattuk a 8 éves szobrot. És ami nekem még érdekesebb volt, az a látogatás alatti zaj volt. Felettünk, az emeleten felújították a padlót. Mivel minden manuálisan csinálnak, ezért ezt is. Épp egy fura ritmust ütöttek. Eleinte csak az hallottuk, aztán éneket is. Az ének arra volt jó, hogy jobban megy a munka. Hát ez mennyire jó?! Mondjuk otthon a kerti munkák közben mi is énekelünk néha… tényleg jobb tőle a munka.
A 4 őrző királyhoz visszatérve: van egy ismert szimbólum, ami a négy király, égtájat jelképezi. Ezt ti is láthattátok már sokszor a történelem, főleg a második világháború kapcsán. Jól gondolod, igen, Hitler horogkeresztjéről van szó. Ez annyiban különbözik tőle, hogy, itt szerepelnek benne pontok is. Hitler innen vette s szimbólumot. El is küldtek hozz- néhány szerzetest, hogy valóban buddhista-e, osszák meg a tudásukat? Hitler csak az újjászületésben hitt, nem volt buddhista. Bár… reméljük elveszett valahol az éterben a reinkarnációja….
Ma is sokkal okosabbak lettünk. Mennyi infó! Mennyi tudás! És a felét tuti el is felejtettem, így leírni sem tudom. De nekem nagyon tetszik!
Nem mondom, hogy buddhista leszek, de nagyon emberi és kedves dolgokat láttunk és hallottunk ennek kapcsán. Nyugi, haza fogok menni, nem maradok itt. Bár, anyának már mondtam: ha bármiféle kedvező ajánlatot kapok, legyen munka, vagy házassági ajánlat, akkor itt maradok és fel sem szállok a hazatartó gépre. Viccelek… vagy nem?
A mai vacsi megint ugyanott volt, csak kicsit más, de megint szuper finomat ettünk. Tetszik az itteni konyha. Lehet otthon is kipróbálok elkészíteni ezt-azt. Remélem senkit nem fogok megmérgezni.
Neked melyik történet tetszik eddig? Melyik volt a legérdekesebb? Volt olyan, amit nem fogott meg? Ha itt lennél, mit szeretnél tudni, látni?
Ha van kedvetek, meséljétek el!
Addig is vigyázzatok magatokra! Holnap jelentkezem!
Szerző: Tokai Réka | okt 27, 2025 | Napló, Utazás
A chengdui gyorstalpaló után a reggel is hasonló képpen telt. Hajnali kelés után kicheckoltunk ( de hülyén néz ki leírva! 😅) és megkaptuk az előre összekészített reggelinket. Nagyon jó kis csomagot kaptunk, sajnos sok volt a folyadék benne, amit nem vihettünk a repcsire. Gyorsan megreggeliztünk, màr aki, a busz úton, aztán sitty-sutty meg is érkeztünk egy újabb repcsizésre.
Azt hiszem olyan rutinos repülőzők leszünk a végére, hogy ihajj. Ha jól számoltam, valami 10-12 repülő utunk van ez alatt a két hét alatt. Ha tehetitek, ne vállalkozzatok ilyesmire, mert egy halál. Fárasztó, nem tudod kipihenni magad, minden program ezért rohanás…
A reptéren ért az első olyan kultúrsokk, ami egy arculcsapás volt. Akartam vizet venni a beszállási kapuhoz közeli automatából. Hát tudjàtok mit?! Kapják be a vizes automaták! CSAK kínaiul van rajta felirat, és helyinek sem egyszerű vásárolni ott. Ugyanis valamiféle applikáció kell hozzá. Őszintén, még hajlandó is lettem volna letölteni, de nem volt netem. A free airport wifi meg addig free, amíg kínai telefonszámod van. Szóval se net, se víz. Próbáltam a helyi erőktől segítséget kérni. Volt, aki angolul válaszolt, hogy nem tud angolul, nem tud segíteni, még el is fordult. De volt egy megmentő csaj, aki látta, hogy szerencsétlenkedem és vagy egy tucat embert megkörnyékeztem, de nem jártam sikerrel, úgyhogy gondolom megszánt és vett nekem vizet. Az árát készpénzben akartam odaadni neki, de úgy látom a városi népek java inkább az utalásos témát preferálja.
Átestünk mindenféle biztonsági ellenőrzésen, ugyanis Tibetbe, mert hogy az a következő állomás, csak beutazási engedéllyel lehet menni, meg sok mindent nem is vihetsz be. Pl. becsekkolás után várni mell egy táblánál, ahol a feladott bőrönd tulajdonosának neve feltűnhet. Ha ez így van, akkor futi-futi a csomaghoz, hogy kivedd belőle a nem megengedett cuccost. Tök jó. Ez olyan reptéri csomagolási második esély lehet. Kicsit furi, de azért tetszik.
Felszálltunk a gépre, ami nem volt annyira extrás, mint amikkel eddig utaztunk, de sooookkkaaaal nagyobb hely volt a lábunknak. 2,5 óra volt az út, de még itt is összefutottunk Panda Péterrel. Ugyanis a kapott ételt ( egy fapadoson ingyen komplett reggeli) egy pandás papírzacsiban adták. Nem voltam éhes, de a zacsi miatt eltettem. 🫣😅 Délben jól is jött.
Megjöttünk Tibet!
Aztán hamar eltelt az a kb. Pécs-Budapest buszútnyi idő és megérkeztünk Lhászába, Tibetbe. Elrepültünk a hegyek fölött és egy hegyekkel körülvett helyre érkeztünk. Összeszedett minket a vezetőnk, majd megérkeztek az első tényleges problémák. Hogy mik? Igenigen, több, mint 3000 méter magasra érkeztünk. Csak úgy szomjaztuk a levegőt, a pulzusunk az egekben, Anya arca konkrétan szürke színt vett fel, és jött a fejfájás.
Ugyan lett volna a program szerint egy délutánunk akklimatizálódni, de ezt kihagytuk. A vezetőnk javaslatára egy rövid 2 órás pihi után belevetettük magunkat Lhásza nevezetességeibe. Ugyanis másnap 5 látni való lett volna, ami nem nagyon fért volna az időbe. Így első napra is tettünk kettőt, meg másnapra is marad három és talán nem halunk bele.
A pihenés után kicsit javult a helyzet, de nem volt százas. Mértünk véroxigént. Anyáé pocsék volt, az enyém jó. A pulzusa remek volt az enyém… hát… nem az igazi. De szerintem estére egészen normalizálódtak a dolgaink. Mármint csak enyhültek a tünetek. Azt mondták az első két éjszaka nehéz, mert ilyenkor dolgozik a leginkább a szervezetünk. Ne is fürödjünk, hogy ne veszítsünk oxigént. Nem tudom ebből mi mennyire megalapozott, de szabálykövetőek vagyunk….
Szóval megnéztük először a Tibeti Múzeumot. Nem egy tapis múzeum, de renget érdekes dolgot megtudtunk a tibeti népről, a történelmükről, kultúrájukról. Még többet az építkezéseikről, írásukról, és a dalai lámákról. Tudtátok, hogy a mostani Láma (3 láma van, akik különböző területekért felelnek és más városokban élnek), mármint a Dalai, ő most 90 éves és ő a 14.? Eddig én sem. Van nyári palotája, meg téli, rengeteg trónja, amit mind másra használ: politikára, tanulásra, tanításra, meditálásra és még ki tudja?! Szóval sok a széke.
Jártak itt mongolok, akikkel szerződést kötöttek még a régmúlt időkben, hogy ne legyen több háború. Persze a kínai kulturális forradalom nyomai itt is látszódnak.
Alapvetően nomád népek, és jobban hasonlít a nyelvük a szanszkritre, mint a kínaira, bàr az is hivatalos nyelv a tibeti mellett. Kézírásuk tájegységenként változó stílusú, és van belőle, ha jól emlékszem vagy … sok. DE, az iskolában mindet megtanulják a gyerekek.
A hagyományos viseletük eltérő attól függően, hogy melyik határhoz állnak közel. Mert a hegyiek melegebb motyót, bárány vagy majom, igen, majom bőrt viselnek, hosszút, meleget, míg a délebbiek, azok akár rövidebb könnyebb göncöt. Igazából kaptunk egy tömörített honismereti szakkör anyagot: földrajz, történelem, gazdaság, kultúra, teológia… meg ami még becsúszott.
Annyi Buddha és Dalai Láma információt kaptunk, olyan rövid idő alatt, hogy a felét meg sem bírtam jegyezni. Vagy a felét sem oszthatom meg… mert itt a nagytestvér mindent IS lát. Ne nevess, mert nem viccelek. Egyrészt mindenhol, úgy értem tényleg mindenhol működik a CCTV, másrészt, mióta itt vagyunk, folyamatos kínai és szingapúri olvasóim vannak, kicsit sem gyanús. Főleg, hogy milyen oldalakat nézegetnek… no sebaj! Akkor legalább úgy fogom gondolni, hogy nemzetközi lettem. Hahaha! Na vissza Tibethez!
Tibeti nemzetiségű nagyon kevés él, azok is sokan Indiában, vagy Nepálban. A gyerekeket javarészt Kínába küldik tanulni. Főként turizmusból él a város, ami szezonális. Most épp már lecsengett a szezon. Fura is, hogy annyira kevés a turista, hogy tiszta kinézve érzem magunkat. Jó, nem néznek ki, de süt rólunk, hogy turisták vagyunk. Fényképezgetünk minden giz-gaz-szir-szart, mert meg akarjuk mutatni otthon, aminek a fele sem jön át a képeken, de azért csináljuk, mert én legalábbis mindent magamba akarok szívni, mindent is össze akarnék csomagolni a zsebembe, hogy hazavigyem, megmutassam és megosszam… de esélytelen. Az itt kapott Dalai Láma és buddhizmus információk annyira tömények voltak, de az infók felénél, hiába ismétli el a tündér idegenvezetőnk a dolgokat, még így is érződik az erős alapok hiánya.
De van néhány érdekesség. Ugyebár egy földrengés veszélyes zóna ez itt. És ezt már régen is tudták, hogy itt biza’ mozog a föld, ezért aztán már a templomok építkezését is úgy eszközölték, hogy nincs cementáló anyag a kövek között, nincsen szög használva sehol, hanem födrengés biztos minden, el tudnak egymáson mozdulni a dolgok és lám, már a több száz éves templomok, paloták, monostorok még mindig állnak. Van olyan padló, ahol a speckó helyi köveket úgy készítették, hogy mustármag olajjal keverték össze és állt össze olyan padlóvá, mintha valami márvány, vagy más lenne.
Nagyon izgalmas a Dalai Láma történetének az a része, amiről hallottunk. Neveket ne kérjetek, magyarul is nehezen jegyzem meg őket, hát még idegenül…. Volt egyszer egy tanító, akinek volt több tanítványa, ebből kettő volt, aki kiemelkedő szerepet játszottak a történelem során. Az egyikük volt az első Dalai Láma, valamikor időszámításunk ELŐTT 500 környékén. Vagyis 2500 évvel ezelőtt. Róla készült 3 szobor, egy i, egy 12 és egy 25 éves korában. A 25 éves korában készült ma is megtekinthető Indiában. A másik kettő Lhászában található két templomban. Az egyik keletre, a másik nyugatra néz. Az egyiket, a keletre nézőt annak a kínai hercegnőnek emelte, akit elvett, a nyugatra nézőt, pedig a nepáli hercegnő hitvesének. Ne is kérdezzétek… Azt mondják, hogy a 12 éves korában készült szobor hasonlít rá a legeslegjobban. Na, de volt itt egy kis gigszer nem is olyan régen. A nepáli hercegnő kapta a 12 éves szobrot, a kínai a nyolc éveset. Igen ám, de az elmúlt században jött a kulturális forradalom, amit a keleti pajti szorgalmazott és minden értéket megpróbált lerombolni. A kínai hercegnőnek állított templomot azonban viszonylag sértetlenül hagyták, mert hát kínai, a nepálit, mivel idegennek készült, lerombolták. Hogy mentsék, ami menthető, a 12 éves szobrot, amit a legnagyobb becsben tartanak, a legnagyobb hasonlóság miatt, kicserélték és átvitték a kínai templomba, hogy megőrizzék. A 8 éveset derék alatt darabokra törték és elszállították. Aztán jött egy kínai láma, aki visszavitette és megjavítatta a 8 éves szobrot Tibetbe. Mennyi izgalom!
Van még egy csomó jövendőmondás miatti cselekedet és történés. A mostani 14. Dalai Láma Indiában él és ott folytatja tevékenykedését, mivel a keleti pajtik kissé ellehetetlenítik a dolgokat.
Meglátogattuk még a Dalai Láma nyári palotáját. Gyönyörű kertje van, és elég izgalmas volt bejárni a palota helységeit. Rengeteg ajándékot kapott külföldről: csillár Olaszországból, festmény innen, meg onnan, fürdőszoba amonnan, és a legjobb, 1950 akárhányban kapott Erzsébet királynőtől egy autót. Egy Rolls-Roycet, ami az első autó volt Tibetben. Még egy festményen is megjelenik.
Mesélt nekünk a szerzetesek életéről, hogy mennyire egyszerű életet élnek, buddhista védő szentekről,szimbólumokról. Tudtátok, hogy mi köze a Dalai Lámának Buddhához? Hát, a Dalai Láma Buddha reinkarnációja, aki elérhetné a megvilágosodás állapotát, de inkább az embereket szolgálja. Korábban nem a Dalai Láma címet viselőnek volt a legnagyobb hatalma, ám ez nem is olyan régen megváltozott, így az ő kezében egyesül a politikai és vallási vezetés is.
Azt mondják, Tibetben nincsenek családnevek, mert úgy tartják, hogy egy családból, egy tőről származik mindenki.
Az gondolnánk, hogy itt a Himaláján milyen hideg idő van, és csupa hó minden. Ez egy a tibeti platón található ország, ami majdnem sivatag. Rendkívül száraz, mert rendkívül kevés csapadék esik. A hegyeket, amik körül veszik a várost az üledékes kőzet felett homok, igen homok takar. Így növényzet sincs rajta, vagyis hát azt mondták, hogy most kezd rajta megtelepedni. Nappal nagyon szuper időnk van, ám, amint eltűnik a nap… fázósra fordul. Szél szerencsére nem olyan, amit a hegyen várnánk.
A várost nem csak tibetiek, hanem kínaiak is sokan lakják, így miután lemegy a turista és mezőgazdasági szezon, a társaság java visszamegy többnyire Kínába, mert télen nincs nagyon mit csinálni a városban. Ilyenkor kicsit néptelen a hely. Bár nekem így tetszik.
Az infósokkot kapott társaságot egy nepáli-indiai étteremben etették meg. Meg is érte a dél óta tartó éhezés, hogy tele tudjam tömni a hasam. És hogy miért nem tibeti? Egyrészt, mert ha jól tudom, más zárva volt, másrészt közel volt, harmadrészt pedig gondolom egyfajta tisztelgés a nepáli és indiai népek előtt, akik segítették a tibetieket, amikor a Dalai Lámával el kellett hagyják az országukat. Én egy cseppet sem bántam, mert a kajcsi fincsi, a pocak teli, mehetünk szunyálni. Hááát, a szobánk ablaka nem egy Velux… kissé cúgos a szoba, így a klíma segít befűteni.
Holnap még mesélek izgiket.
Mi volt eddig érdekes? Mit volt s legkevésbé az? Ha van kedved, oszd meg, nagyon kíváncsi vagyok mit gondolsz.
Szerző: Tokai Réka | okt 26, 2025 | Napló, Utazás
Még mielőtt nekiesnénk az első itt kezdett napnak, még muszáj megemlítenem néhány dolgot, amit tegnap elfelejtettem. Bocsesz. Kicsit szita az agyam.
Szóval említettem, hogy Doha szellemváros. Csak az maradt le, hogy miért. Nem, nincs semmi kísértet história a háttérben, ellenben egyszerű és logikus magyarázat annál inkább. Tehát egy város a sivatag és tenger peremén. Iszonyat meleg és száraz az idő. Októberben egészen kellemes nappali 34 fokos a hőmérséklet, télen, 10 fok a jellemző, de nyáron…. Nyáron akár 50 fok is lehet. Ez azt jelenti, hogy a lakosság, aki nem őslakos, hanem nő és gyerek, ráadásul valamiféle “gyütt-ment”, akkor a suli végeztével mennek a származási helyre haza. Ott hűsölnek, aztán mikor kicsit viselhetőbb a hőség, irány vissza.
No, de tegnap a 9 órás várakozás után betelepedtünk egy böszme nagy gépbe, abban a reményben, hogy kényelmes és roppant lábelférős majdnem 8 órás ücsörgés elébe nézhetünk. Hááát, a nagy helyzet az, hogy ez a hiú remény nagyon hamar szertefoszlott. Nagyon fájt végigülni, félig ébren, mert biza’ a kényelmetlenség nem sok mást hagyott. Szóval, egy a lényeg: 3 óra alvással indulva otthonról, majdnem 22 órát utazni, nem kellemes. Ne csináljátok! Legfeljebb, ha az életetek múlik rajta, de akkor is élesszen valaki újjá.
Egy dolog szuper volt, napfelkeltét nézni a repcsiből, meg elhúzni a Himalája mellett. A sorban állás a bevándorlási bejegyzéses részen szintén nem egy barátságos dolog. Mindegy is. A lényeg, hogy helyi idő szerint 14:30 körül Dohából landolt a gépünk Kína földjén. Ez, azt hiszem otthoni idő szerint olyan 8:30 lehetett.
A hőmérséklet 17 fok Celsius, az abszolút magasságunk 443 m.
Szóval üdvözlet Kínából
Kicsit feszített a programunk. Miután mindenki átverekedte magát az ellenőrökön és megbizonyosodtak róla, hogy egyikünk sem tervezi itt letelepedni, felnyaláboltuk csomagjainkat és rohantunk a buszhoz, ami elvitt minket a városba.
Buszos városnézés a péntek esti dugóban… felejthetetlen élmény. A városig vezető úton megkaptuk az első benyomásainkat is: először zöld, letisztult és modern, aztán jött a valóság. Nem volt rossz, csak rendkívül érdekes: szocialista városkép egy kis futurisztikával. Eszméletlenül sok panelház és felhőkarcoló mindenfele, amerre csak néztünk. Minden gigantikusan magas, a buszból nem is lehet észrevenni a hagyományos épületeket. Az utak mellett mindenhol szép zöld és virágos minden, a felüljárók korlátainak külső része is valami futó salátával van befuttatva.
És nem hogy sok autó volt az úton, de mikor megálltunk, hogy na most sétafika program jön, annyi emberen kellett átverekedni magunkat, hogy ihajj. Nem tudom miért mondják azt, hogy annyian vannak, mint az oroszok. A kínaiak többen vannak. Eszméletlenül temérdek sokan. És ez erősen különbözött a dohai sok embertől. Itt mindenki az aurámban volt örökké. Nem kicsit. Nagyon. A gyalogos forgalomnál csak az autós volt jobb. Szerintem, ha itt élnék sem tudnék hozzászokni a vezetési stílusukhoz. Nem kifejezetten agresszívek, de tolják egymást, a sávváltásuk pedig egyenesen életveszélyes. Nem beszélve a zebrán való átjutásról. Az egy művészet.
No, de a lényeg, hogy leszálltunk és elindultunk 2 helyet megnézni. Igen, csak kettőt. Az egyik egy szép zöld park, meg egy piac szerűség.
Tudjátok, hogy Chengduban mi van, amit érdemes igazán megnézni? Nem? Na elmondom. Kössétek fel a gatyátokat, mert eddig volt a helyzet vidám. Most tömény pandaszkodás következik.
Szóval Chengdu az a hely, ahol a világon az élő pandák 80%-a található. Igen, jól olvastad NYOLCVAN! Vagyis ez az életképtelen monokróm állat, ami lusta, még párosodni is, itt található. Van is egy csodálatos panda központ. És tudjàtok mit?! Mind ez semmit nem ér. Az ég világon SEMMIT! És tudjátok miért? – Bocs azoktól, akik már végighallgatták a ventilálásomat és azt hitték túl vagyok a dolgon. Sajnos nem. – Mert ez egy példátlanul pandátlan program. Egy darab élő pandát nem sikerült megnéznünk, se meglátnunk. Egy sem! Itt vagyunk az ország közepén. Ahol egy pandaparadicsom található, és mit látunk belőle? Na mit?! Hàt SEMMIT! Hogy lehet kérem így programot szervezni, hogy nem látjuk ezt az óriás plüss cukiságot?! HOGY?!
De tudjátok mit? Azt hitték kárpótolhatnak. Minden, ismétlem MINDEN panda, vagy pandás. Pandás a szappantartó, a bögre, a kaja, a sapka, a képeslap, a tea, amit csak el tudtok képzelni. Ez eléggé pandasztikus látvány néha. De azért nem az igazi. De azért minden pandás látványt igyekeztem megörökíteni. Meg kell hagyni egész sok lett és akad köztünk ultracuki is.
Tehát a piac. Itt sok itthon ismert kínai bizbaz, kütyümütyü, csetresz és bigyó is megtalálható. Ám vannak hagyományosabb dolgok is. Na azok egész izgik voltak. Főleg a kajásak. Képzeld el az otthon kínai piacot, méretében, csak sokkal sűrűbben, változatosabb felhozatallal és mondjuk tízszer annyi emberrel.
Az épületek nagyon szépek, stílusosak, vannak giccsesek is… és hogy mennyi itt a piroslámpás ház! Najó, ezek nem azok a piroslámpák, de na. Attól még sok van belőlük. És mellesleg nagyon jól néznek ki. Végigügettünk a piacon úgy, hogy megálltunk volna akár csak annyi időre, hogy vegyünk valamit. Ellenben az összes teaház teakóstoltatója megtalált és a kezünkbe nyomott különböző teákat. Főként jázmin teát. Szagoltàl már jázmint? Ne a wc illatosítóra gondolj, hanem az igazi virágra. Na! Ennek a teának nem csak az illata olyan, hanem az íze is. Nagyon kis kellemes tea. És volt egy tea. Egy illatos, szép rózsaszínű, valami gyümölcsös volt. De az íze az valami leírhatatlanul fincsi. Kaptunk még útközben kóstoló nasikat is.
A bódéknál voltak bizarr kinézetű kaják is, amit tuti nem mertem volna megkóstolni, de azért egy picit mégis kíváncsi lettem volna. Az éttermeknél mindenhol az ajtóban álltak túristacsalogatók és óbégattak. Rettentő hangos, zsúfolt és nyüzsis. Mindenhol fiatal kis párok voltak.
És, azt kell mondjam, hogy vannak idősebbek, akik valóban alacsonyak, de átlagban azt vettem észre, hogy a magasságok hasonlítanak a hazaiakhoz. A hatalmas távok miatt sokat mennek. Vannak biciklik is dögivel, szóval elég kis pilinszkák. A többi méretükről, tudom, hogy sokan roppant kíváncsiak vagytok, de nem tudok nyilatkozni. Girnyók. Vannak, akik minden segítségadást megtagadnak, még kontaktálni sem hajlandóak. És volt olyan is, aki nagyon szívesen teszi.
A nagy jövés-menésbe igyekeztem mindent pandásan megörökíteni az utókornak, de inkább magamnak. És ezen nagy igyekezetem közben baleset is ért. Szégyen gyalázat! Épp egy panda postánál fotóztam, mikor valaki oldalról elsodort és mikor megfordultam egy habkarton táblába ütköztem. Én is majdnem hasra estem. Azt hittem a panda családos csodálatos tábla csak eldőlt, mikor fel akartam állítani szembesültem vele, hogy eltört a habkarton. Úgy sajnálom, tök ciki volt! Szívem szerint visszamentem volna, hogy mi történt, de azt mondták nem kell. Persze, semmi baj. Remek táptalaja azt hiszem az út hátralévő részén történő vérszívásnak. Semmi baj! Nyugodtan, bírom. Nem lettem rongálónak titulálva… nem is hozták szóba azóta… A lelkiismeretem meg folyton szurkál. Eh! Majd elmúlik, igaz? 🫣
A tábla eltört, a nagy sodrásban pedig mèg vagy kétszer el kellett mennem előtte. Szép kis emlékeztető mondhatom! Nem akartam egyetlen semmilyen jellegű pandát sem bántani. De pandamiát okoztam szerintem. (Tudom, hogy nem így írják.) Sodrás. Ha nem lett volna a vezetőnk, azt se tudtuk volna HUN vagyunk? Elmentünk a parkba is, ahol szuper szép salátákat és virágokat láttunk. Azt hinné az ember itt kevesebb ember lesz. Hát! Nem jól gondolta az ember. Ugyanis van egy régi, az őslakosok által is kedvelt teaház, ami nem csak sokakat vonz, hanem iszonyat zajos is. DE, minket is vonzott, ezért beültünk. És kipróbáltuk a hagyományos kínai teát. Fekete szálas teát ittunk. Finom volt, de valahogy az a jázmintea engem jobban megfogott. Miután megittuk, amit kellett, uzsgyi vissza a buszba, és nyomás vacsizni.
A vacsi egy nagyon menő étteremben ért minket, egy népszerű hotpotozó helyen. A ruhánkon mèg mindig érződik az illata. Két féle alaplét kaptunk: egy szecsuáni csípőset, meg egy nem csípőset. Volt ott rákocskapókocskás, capkodó halackás, meg cirke, ami reméljük nem kutya volt, sertés, meg marha, fürjtojás, tofu, meg gombóc… úúú! Elég fincsa volt! Majd otthon is csinálunk ilyet. Mármint én tutira, hogy valaki csatlakozik-e majd… na az más kérdés.
Kaptunk gyümit is a végén. És itt meleg vizet kaptunk. Igazából nem rossz melegvizet inni, de magamtól sosem választanám.
A szállodát vacsi után jó magyar módjára elfoglaltuk. Ez volt a történelem második honfoglalása…. Vagy valami olyasmi. Szuper kényelmes, csini szoba. Miután bevettük, megittunk egy pár fertőtlenítő gyümölcsfőzetet, hogy nehogy baj érjen minket. Ugyanis indulás előtt sokat riogattak, nehogy igyunk a csapból, vagy együnk nyers dolgokat, gyümölcsöt is csak csínján. De mi megtettük a magunként. A legvidámabb barakk itt is vidám marad. Aggodalomra semmi ok. Kedvünk nem szegi semmi.
A vezetőnk itt nagyon kis fiatal kedves csajszika volt, bár a dohai mellett elbújhat. Nem lett a kedvencünk, sok mindent nem mesélt, de azért nem hagyott el minket na. Ez is valami, nem igaz?
Érzésre ez egy legalább háromszor akkora város, mint Budapest, de a sok emeletes ház ellenére meglepően zöld és tiszta. Az új építésű panelházak a régiek mintájára készült, de mégis kicsit modern szerű. Bár kockás. Ha több időt tölthetnénk itt, biztos sok izgi dolgot fedezhetnénk fel. Mondjuk a pandákat… na mindeeeggggy. Csak mondom. De viccet félretéve nem akarok tovább pandaszkodni. Szuper hely, de ez olyan volt, mint egy “visit Dubai” reklám: gyors, instant, semmi elmélyülés. Azoknak ajánlom az efféle gyorstalpalókat, akik pipálni akarnak a bakancslistájukról, vagy ennyi is elég nekik, esetleg csak kóstoló-bemelegítenek arra, hogy “még visszatérek” és mit akar megnézni vagy kihagyni legközelebb.
Én határozottan vissza akarok még jönni, mert az az állat kimaradt és amúgy meg szívesen megnézném a helyi, autentikusabb dolgokat is nem csak a turista izéket.
Hiába van itt sok helyen wifi… a wifi mit sem ér sokszor. Amiket mi otthon használunk, az itt kb. használhatatlan, szóval innen ritkán adunk életjeleket, de jól vagyunk, nyugi.
Hamarosan majd megint jelentkezünk. Otthon mi a helyzet?
