Karácsonykor hull a hó,
Hóban topog Télapó.
Nem látható, hallható,
Zajtalan jár Télapó.
Szakálla fagy, bajsza dér,
Az üstöke zúzmara.
Otthonunkba ő betér,
De nem marad ott soha.
Ajándékot hagy nekem,
És elsuhan nesztelen.
Édes-kedves Télapó,
Ajándékot kapni jó.
Kedves, csendes este volt Hófalván. Az ezüst holdacska kíváncsian kukucskált be a kicsiny városka művelődési házának ablakán. Vele tartottak a ragyogó csillagok is, akik örömükben táncot jártak az égbolton.
Bent nagy volt a sürgés-forgás, a karácsonyi ünnepekre készülődtek.
Az aulában díszes fenyő üdvözölte a vendégeket. Ágain csilingelő csengettyűk, színes gömbök, világító égők s ízletes szaloncukrok roskadoztak. Csúcsán pedig egy arany csillagocska díszelgett, s nyújtogatta karjait, hogy neki is kijusson a csodálkozó tekintetekből.
A színházteremben pedig rengeteg gyertya gyűlt össze arra a konferenciára, amelyet Hit, Remény és Szeretet nevű gyertyák rendeztek. Hármójuk fénye bevilágította az egész termet. Sokkal ragyogóbb és vakítóbb volt a lángjuk, mint bármelyik gyertyácskának a teremben.
A sok-sok gyertya csak ámult, s kíváncsian várta, hogy elkezdődjön a karácsonyi konferencia.
Elsőként a Szeretet gyertyája kapott szót. Szeretettel üdvözölte társait, majd mesélni kezdett.
-„Tudjátok, rég történt, amit most elmesélek.Réges-régen, több mint kétezer éve élt valaki, akiről ma is sokat beszélnek, s beszélni is kell. Őt Jézusnak hívták. Jézus bemutatta életével, hogy hogyan kell élnie az embereknek a földön. Legfontosabbnak azt tartotta, hogy az emberek szeressék egymást. Isten, az ő apukája küldte el Őt erre a bűnös világra, hogy meghaljon minden emberért. Annyira szerette az embereket, hogy Jézust, a fiát feláldozta értük, hogy ők megmenekülhessenek. Én pedig azt a feladatot kaptam, hogy égjek a szeretetért, s lángom soha se aludjon ki! Azt szeretném, hogy ti is égjetek velem együtt a szeretetért, s remélem minél több ember szívében lángra lobban ennek a szeretetnek lángocskája. Ez az a szeretet, amire mindenkinek szüksége van. Nem számít kicsoda az ember, s honnan jött, mit tett, mert szüksége van erre a lángra. Ez a szeretet az egyetlen eszköze annak, hogy a világban a jó kibontakoztathassa törékeny szárnyait.”
A kicsi gyertyácskák meghatottan hallgattak, majd azt vették észre, hogy lángjukat körbefonja a szeretet, s egyre jobban ragyognak, utat törvén a magasba.
Majd a Hit gyertyája következett.
-„Tudjátok, nekem is az a feladatom, hogy a szeretettel együtt égjek. Kell, hogy az emberi szívekben ott legyen az a hit, amelyért égnem kell. Nem aludhat ki a hit lángja, mert ez az egyetlen, ami megmentheti az embereket, s örök életet, boldogságot adhat nekik. De tudjátok, sokak szívében még szunnyad ez a láng, alszik. Ám a legfontosabb dolog, hogy feléledjen álmából bennük a hit.Ez az a hit, amelyet Jézusba kell helyezni. Aki hisz abban, hogy Ő meghalt a bűnökért, de fel is támadt s ma is él, s elfogadja Jézust Úrnak, Megváltónak, az örök életet kap ezért a hitért. Ez Isten legtökéletesebb ajándéka az embereknek. Annyira csodálatos, hogy nem kell érte semmit tenni, csak egyszerűen el kell fogadni, s lángra kell lobbantani a hitet a szívekben, s hagyni, hogy mindig égjen, tündököljön.”
A remény gyertyája beszélt utoljára.
-„Nekem pedig az a feladatom, hogy a reményért égjek, a hittel, szeretettel együtt. Mi együtt, így hárman nagyon erősek vagyunk, s ez az erő, ami miatt mindennél fényesebb lánggal ragyoghatunk. Tehát kell, hogy az én lángom is ott ragyogjon a szívekben, hogy soha senki se szégyenülhessen meg.
Hit és szeretet már mesélt nektek Jézusról. De azért én is szólnék róla pár szót. Ő adja azt a reménységet, melyért érdemes égni. Azok, akik benne reménykednek, nem szégyenülnek meg. Mert akik hisznek és remélnek, és szeretettel vannak, minden szükségük betöltetik, s egész életüket áldás kíséri. Azok, akiknek szívében e három láng ott lobog, Isten gyermekeinek neveztetnek, s mint gyermekek, bátran kérhetnek, mert Szerető Mennyei Édesatyjuk gondoskodik róluk.
Kedves gyertyák! Gyertek és kövessetek minket! Égjetek velünk a hitért, a szeretetért és a reményért! Mi nem akarunk többek lenni, mint Ti, nem akarjuk, hogy a mi lángunk fényesebb legyen a Tiéteknél, mert mi veletek együtt akarunk ragyogni!”
A gyertyák felálltak, s hangosan kiáltották „égni fogunk, égni fogunk veletek!”
Az aulában lévő fenyő beszaladt a hangos kiáltozásra, s olyan látvány tárult elé, amelynél szebbet sohasem látott. Elszégyellte magát, hogy mindig a középpontban akart lenni, s azt szerette volna, hogy minél többen megcsodálják, majd kiállt a gyertyák elé és szót kért.
Megköszönte a gyertyáknak, hogy rávilágítottak, mi a lényeg, majd így szólt: -„Tudjátok, én már sok karácsonyt töltöttem el az emberekkel. Mindig tetszeni szerettem volna nekik, s szépségemmel akartam boldoggá tenni őket. Akkor voltam boldog, ha fényképeztek, s alattam minél több ajándék roskadozott. Amikor nem raktak alám semmit, akkor szomorú voltam. De most értettem meg, miről kell szólnia a karácsonynak. Az ünnepnek valóban a szeretetről kell szólnia, s arról a Jézusról, aki meghalt az emberekért, szenvedett értük, hogy nekik ne keljen! Megmutattátok nekem, hogy a szeretetet nem ajándékokban mérik, s a karácsonynak nem az ajándékozásról kell szólnia, hanem egymásról, a szeretetről, s a Megváltóról. Innentől kezdve azt szeretném, ha nem csak bennem gyönyörködnének majd az emberek, hanem egymásban és az Úr Jézusban, aki megmutatta, mi az igazi, tiszta szeretet!”
A gyertyák meghatódottan ennyit szóltak: Így legyen, így legyen, s hadd vegyék észre ezt az emberek is, s jussanak hitre, szeretetre, reménységre egymásban, de legfőképpen Benne!
A történetnek vége, váljon áldássá eme mese!
„Nem tudom honnan talált rám ez a történet; gyanakszom, hogy a levegő szellemei bízták rám. Egyben bizonyos vagyok: nincs a világon olyan könyv, amelyben fellelhető lenne, és az ősi Kelet legendái között is hiába keresnénk. Mégsem mondhatom azt, hogy ez a történet az enyém. Ajándékba kaptam, és voltak pillanatok, amikor abban is bizonyos voltam, ki az Ajándékozó…”
Artabánnak hívták. Ekbatán városában élt, a perzsa hegyek közt, Orontész hegyéhez közel, midőn Augustus cézár uralkodott Rómában és Heródes Jeruzsálemben. Egy szeptemberi éjjelen Artabán házában gyűlt össze a Kilenc Perzsa Mágus, Abdusz, Tigranész, Abgarusz és a többiek. Mindannyian a nemesek drága selyemöltözetét viselték, mellükön Zarathusztra jelével: a szárnyas arany napkoronggal. Szertartással áldoztak Aura-Mazdaónak, Istennek.
– Minden tanulmány legmagasabbika a csillagok tudása – mondta Artabán -, melyen keresztül megnyilatkozott számomra, és még három mágus, Gáspár, Menyhért és Boldizsár számára, hogy elérkezett az újszülött Király ideje! Három testrévem Babilon templomában figyeli az eget, én pedig emitt. Ha a Csillag újra felragyog, tíz napot várnak rám, majd együtt indulunk Jeruzsálembe, hogy láthassuk a Megjövendöltet, ki Izrael királya lészen. Eladtam házamat és minden vagyonomat, az árából pedig három drágakövet vettem: egy zafírt, egy rubint és egy igazgyöngyöt, hogy a királyhoz vigyem. Kérlek benneteket, gyertek velem!
Artabán társai hűvösen néztek maguk elé. Nagy sokára Tigranész így szólt:
– Artabán, ez hiábavaló ábránd. Aki nyomába ered, árnyakat követ csupán. Isten veled!
Egy másik így beszélt:
– Egy új feleség alszik a házamban. Nem mehetek veled én sem. Isten veled!
De Abgarusz, a legidősebb, aki legjobban szerette Artabánt, így szólt:
– Fiam, azoknak, akik csodálatos dolgokat látnak, gyakran kell egyedül utazniok. Én már túl öreg vagyok ehhez az úthoz, de szívem veled tart. Menj békével!
Ebben a pillanatban egy ragyogó fehér csillag fénylett fel mellettük. Artabán tudta: ez a jel.
A zafír.
Nyugat iránt, felföldeken vágtatott Artabán, legsebesebb lova, Vaszda hátán. Gyorsan kellett haladnia, hogy találkozhasson a Mágusokkal. Maga mögött hagyta Bagisztán városát, hol vízesések hullanak alá a sziklákról. Átkelt a Tigris-folyón Szeleúkia hatalmas városánál, melyet Nagy Sándor épített. A tizedik napon, napnyugtakor Babilon falaihoz ért. Háromórányira volt még a templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma-ligetben Vaszda veszélyt szimatolt. Artabán egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Döntés előtt állt Artabán. Ha segít a férfinek, nem ér oda a találkozóhelyre, és a három mágus nélküle indul el. De ha most továbbmegy, a férfi meghal. „Uram, vezess engem a szent úton!”, imádkozott.
A haldoklóhoz lépett. Az övéből orvosságot vett elő, párat cseppentett az öreg két ajka közé. Hosszú órák elteltével a férfi ereje visszatért.
– Ki vagy? Miért adtad vissza az életem? – kérdezte az öreg.
– Artabán vagyok Ekbatán városából, Jeruzsálembe tartok, hogy megkeressem a zsidók királyát. De most már késő, testvéreim már elindultak.
Az öreg szelíden Artabánra mosolyodott:
– Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda!
Artabán a templomhoz lovagolt, hátha üzenetet talál a három mágustól. Egy kőhalom alatt megpillantott egy darab pergament:
Éjfélig vártunk, már nem várhatunk tovább. Elindulunk, hogy megtaláljuk a királyt. Kövess bennünket a sivatagon át!
Artabán a babiloni piacra ment, eladta a zafírt, hogy vehessen egy karavánt. Egyenesen Betlehembe indult.
A rubin.
Artabán magasan ült a tevén, elhagyta Damaszkusz kertjeit, a Jordán völgyét, a Galileai tavat, de ekkor homokvihar tört ki a sivatagban, és a karavánnak egy hétig vesztegelnie kellett. Később ért Betlehembe Artabán, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábaihoz fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát. József és Mária ugyanazon este Egyiptomba indultak a csecsemővel, titokban.
Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a királynak adhassa. Egy alacsony kőházból egy asszonyt hallott énekelni csendesen. Belépett. A házban egy anya ringatta gyermekét álomba. Megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket napkeletről, mire az asszony azt felelte, hogy bizony már jó pár napja, hogy a faluban jártak, és amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek. Hirtelen vad lárma szűrődött be az utcáról:
– Heródes katonái meggyilkolják a gyermekeket!
Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohangáltak az utcán. Megpillantották a szálfa termetű férfit az ajtóban, s megtorpantak a meglepetéstől.
– Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, s hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak. A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott:
– Tovább! Itt nincs gyerek!
Az igazgyöngy.
Artabán Egyiptomban folytatta útját, a kis családot kereste Betlehemből, majd továbbment, s Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat:
– Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak.
Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat s a véneket. Nem talált senkit, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket.
Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. Zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett.
– Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől.
– A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, s egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya.
Mélyen érintették ezek a szavak Artabán öreg szívét! Lehet, hogy ő volna, aki harminchárom évvel ezelőtt Betlehemben született? Lassú léptekkel követte a tömeget, s épp kiért a városból, amikor katonákat látott, akik egy szakadt ruhájú fiatal lányt vonszoltak. A lány megpillantotta Artabánt, és a lábaihoz vetette magát.
– Látom a szárnyas arany napkorongot a melleden. Apám is Zarathusztra követője volt, meghalt, engem pedig rabszolgának visznek az adósságai ellenében. Segíts rajtam!
Artabán elővette az igazgyöngyöt, amely még sosem volt ily fénylő, mint most, s megváltotta vele a lány szabadságát. Az ég ekkor elsötétült, megrázkódott a föld, a házak falai megremegtek. Artabán a lánnyal együtt a városfal tövébe kucorgott. Nem félt, mitől is félt volna? A keresőútnak vége, utolsó kincsét is elajándékozta.
A föld még egyszer megremegett, s a megrepedezett falból egy súlyos kő hullott alá, az öreg Artabán homlokára. Levegő után kapkodva borult a fiatal lány ölébe. Ekkor egy csendes, bársonyos hang csendült fel az alkonyatban. Artabán beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak:
– Ha láttam volna nélkülözésed, ó Uram, éhséged s szomjad csillapítottam volna. Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom.
Elhallgatott. A hang, csendes és szelíd, újra szólt: ezúttal a szavak tisztán kivehetőek voltak:
„Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!”
A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.
A negyedik bölcs megtalálta királyát.
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok”
Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
– Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
– Hö?! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?
– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.
– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony. A mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon
Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
– Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
– Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett…
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
– És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
– Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
Az ajtót döngve csapta be maga után.
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt.
Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt.
Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
– Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan.
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
– Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
– Miért ne lenne szabad… – morogta a főnök bosszúsan.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
– Hol laktok?
-A Rigó utcában.
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
– Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában – nehéz neked.
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
– Milyen jó ember maga!
– Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
– Itt lakunk – mondta – hátul…
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
– Köszönöm, hogy olyan jó volt… – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
– Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te…
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
– Hol van most?
– Meghalt.
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
– Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
– Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt… Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is…
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát… Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás…
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.
Aztán lehajolt a fenyőfáért.
– Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt…
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
– Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.
– Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
– Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik…
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
– Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei… a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
– Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
– Nincs tűzrevalótok, – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
– Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
– Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
– Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát!
Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén… Ugye jól tettem nagyapó?
– Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – tessék leülni rendőrfőnök úr…
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
– Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost?
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.
Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk…
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
– Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
– Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
– Meghalni… nem rossz… az olyannak, mint én vagyok… csak… azt tudnám…Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában… rendőrfőnök úr? … Az Angyalkákból?…
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
– Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor… amikor meghalt. A háború vitte el…
– Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg.
– A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
– Az enyémet is… csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?…
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
– Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
– Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom…
Az ajtó megnyílt.
– Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány.
– Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
– Ez volt az apja – motyogta halkan.
– A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
– Magának ellensége volt… – suttogta a beteg lázas szája.
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
– Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
A rendőrfőnök fölállt.
– Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden.
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.
– Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van?
– Aztán intett. – Énekeljetek!
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
Valami mégis megmaradt – suttogta halkan -, az emberi szív.
Köszönöm, Isten…
