Hiába a közös út, külön-külön kezdődik, és hiába tervez az ember, legyen rugalmas, ha valami váratlan borítja a tervet. Amíg összeszedtek Brightonban, addig az utitársak dugóból dugóba hajtottak, én meg türelmesen vártam. Így a nagy késés miatt borult a hétfői tervünk. Szerencsére Dover kiesett a látogatnivalók közül. Talán soha nem is értünk volna oda és a bennszülöttek elmesélései alapján nem is érte volna meg. 

Tehát ÚJRATERVEZÉS! Új első állomás Arundel. Egy tündérországbeli tüneményes kisváros egy gigantikus kastéllyal, körötte kacsaúsztatóval, akarom mondani várárokkal. Természetesen a nemzetközi hétfőn-minden-muzeális-intézmény-zárva programnak „hála”, nem tudtunk bemenni. Persze nem estünk kétségbe, sétáltunk egy csudaszépet. Az időutazást kibővítettük és képzeletben átugrottunk Párizsba. A városnak van egy Notre Dame utánzatú katedrálisa, ami ugyan kisebb, mint az eredeti, de majdnem olyan szép.

Miután konstatáltuk, hogy az aznapra tervezett Stonehenge látogatásunk is hasonlóan lenne csak sikeres, elnapoltuk a dolgot és elindultunk a szállásunkra. Amíg a főútra nem értünk, addig rettenetesen keskeny ( szerintem egy autóra szabott) utakon kóbor tornyok és vár részek mellett kellett kanyarognunk. Hosszú autópályás kocsikázások után, hajnal kettőkor rögtön meg is érkeztünk. Ugyan nem én vezettem, és sok mindent nem is csináltam, de alig vártam, hogy beboruljak az ágyba. Reggel viszont egy mézeskalács házikós környéken ébredtem. Tündibündi apró házak, telenyomva minden giccses vacakkal. Mármint nálunk annak tűnne, itt imádják a ketyeréket.

Szóval, kedd reggel, miután kellőképpen nem sikerült kialudnunk magunkat ( dehát, ki az, aki aludni jött erre az útra?!), megint kocsiba szálltunk és ismét észak felé vettük az irányt.

A semmi legkellősebb közepébe, akarom mondani a csodásan zöld, búsan beező báránypamacsokkal telített angol tájból egyszer csak kiemelkedett eme remekmű: az éneklő-fütyülő fa. Elméletileg kéne neki zenélnie, amikor fúj a szél, de senki nem hallotta még. A brit tudósok, mi?!

Az ízelítőt követően négykerék meghajtás segítségével tovasuhantunk Yorkshire-be. Ez az irdatlan zöld gyep, a hajas bocik és szomorú bárányok hazája. Najó! Szerintem az egész sziget egy nagy birkanyáj, és amerre jár az ember, tőlük zeng minden. 

Itt tettünk egy rövid sétát egy sziklához, ahol aztán a madarászoktól kezdve, béka merítőktől kezdve, a falmászókig mindenféle népség képviseltette magát. A kedvenceimet ki ne felejtsem: a faluból kiérve már csak a természet hangjait hallottuk, amikor valaminfurcsa zajt hozott a szél. Hiányérzetem volt, de egészen addig nem is tudatosult bennem a kis huncut. Hát nem dudaszót hozott a szél?! Hihetetlen! Olyan volt, mint egy filmben! Még egy csók-kaput is sikerült találni. Mókás kis szokás pároknak. Vannak speciálisan nyíló kapuk. És ha a pár két tagja a két oldalán áll, még átkelés előtt, felette lopnak egy csókot. 

Ez nem az a kapu!

Nem egy hosszan tartó program, de aki időutazásra vágyik, semmiképp ne hagyja ki. 

Igazából az egész szigetország egy hatalmas időutazás. Válassz ki egy tetszőleges századot, és indulás! Nem lesz rövid programod, mert itt mindegyik korszakra jut bőven látnivaló!

A skót főváros felé tartva meseszép tájon haladtunk át. Kicsit hasonlított a gyimesi hegyekre, csak ez gigantikusabb méretekkel rendelekző táj. Mi van a domb mögött? Az igazság, másik donb, ki tudja?! De mérhetetlen zöld, bárányos, bocis, dombos hely. Ezt se leírni nem lehet, se egy kép nem elég hozzá. Ezt látnod kell!

​[wpvideo Zyg9ugWT]