Hol is kezdjem?

Mivel bölcsis nem voltam, ezért ezt át is ugorhatjuk. Ám az óvoda! Az a csodás! Olyan szerencsés lehettem, hogy az volt az én óvónénim is, aki apukám óvónénije volt. Apát nem szerette, engem viszont igen. Nem tudom azért, mert kislány voltam, jó gyerek, vagy ki tudja miért kedvel egy óvónéni egy óvodást, de kedvelt. És sok mindenre nem emlékszem amit tanított, de egy versre igen és ezt a verset már nem csak a testvéreim, meg a szüleim tudják, hanem az unokahúgom és unokaöcséim is ismerik. Szóval elég sok éven át tartó nyomot hagyott nekünk. 🙂

És jött az iskola! Alsóban még nem is annyira, mint felsőben, de ott igazán sok jó tanárt kaptam. Nem arról beszélek, hogy kitűnő tanuló voltam, vagy kiskedvenc. Inkább arról van szó, hogy észrevettek. Elég csendes, nyugodt diák voltam, nem izgágáskodtam, nem beszéltem az órán, a magatartásommal nem volt baj. De, mint csendes jó diák mögött mint gyereket vettek észre. És ez az észrevétel annyit számított nekem. Nem az osztálytársaimhoz képest osztályoztak, hanem magamhoz és a saját képességeimhez. Emlékszem, egyikük mondta is, mikor az évvégi kémia jegyekért küzdöttünk: „Rékácska, megadom neked a négyest, de tudd, hogy ez a tudás a középiskolában nem lesz elég.” Megértettem, tudomásul vettem, később pedig rájöttem, hogy bár középiskolában abból éltem, amit ő tanított, de más tárgyból valóban kevés volt.

Volt, aki leült velem tanulni, ha valami nem igazán kart megértődni. És volt olyan, aki azért ült le velem tanulni, hogy jobb félévi jegyet szerezzek és ne kelljen a rossz jegyeket miatt otthagynom az ő iskola utáni foglalkozását. Aztán még kaptam rengeteget a délutáni művészeti iskolás órákon. Néha hideget, de többnyire meleget. Vagyis melegséget. Volt egy alkalom, amikor egy félreértés miatt az egyik iskolai tanár megszidott egy művészeti iskolás foglalkozás kapcsán. És miután összeszidott, amit én egyáltalán nem is értettem, és lecsengett az egész félreértés, utána odajött hozzám és elnézést kért. Egy tanár egy diáktól. Ennél jobb példamutatásokat aligha kaphat az ember. Félretette az egóját és egy diáktól elnézést kért! Ezt el tudjátok ma képzelni?!

Aztán jött a gimi. A gimiben már másféle tanáraim voltak. Volt, aki csak kedvelt, vagy kedves volt? Ki tudja melyik, de a lényeg, hogy számított. Volt olyan, aki bedobozolt valamilyennek egy valamilyen feliratú dobozba. És onnan nem szabadultam. Persze, ezt sosem tudtam, egészen addig, amíg egy sikeres vizsga után el nem szólta magát örömében: „Nem is hittem volna rólad…” Hogy ez milyen árulkodó mondat. De a vizsgáig nem tudtam róla, szóval sikerült. De ugyanezen a vizsga után más tanárok is odajöttek. Az egyik annyira örült, hogy meg is ölelt. 😀 Pedig előző évben majdnem megbuktam a tárgyból, és most meg ebből a tárgyból választottam érettségizni. A másikuk pedig csak gratulált, hogy ő élvezte ezt az egész feleletet, pedig egy szót sem értett belőle. Mert hogy németül volt. Szóval ott jól felturbóztak az örömeikkel.

Aztán jött egy másik dobozolós tanár is. Ő csak azt éreztette, hogy kiket kedvel. Az éves munkámon, akárhogy tepertem, örökké látszott. DE ez az érettségin viszont nem. Ez számomra megint hatalmas dolog volt.

Ki a szabadba

Gimi után jött az ominózus egyetem. Nem a tanulással, vagy a tananyag mennyiséggel volt sosem bajom. Közölték is, hogy értelmes vagyok, de mégis hogy lehet, hogy ilyen rossz jegyeket szerzek?! Itt is volt, aki külön leült velem tanulni. Nem azért, mert gyenge felfogóképességeim lennének. Egyszerűen csak látta, hogy ez a rendszer nekem nem működik, de másokat meg nem ismerek. Tehát mutatott más módokat, amik aztán nem csak adtak, de egyenesen egy teljesen más ösvényt mutatott és most már egy utat taposok.

Akadt tanár, akinél legalább háromszor jártam vizsgázni. Minden vizsga jó hangulatú volt, beszélgetés, és ezeken az alkalmakon annyival többet tanultam és jegyeztem meg, mint az óráin és könyveiből soha. Az utolsó vizsgát soron kívül kértem. Adódott egy lehetőség. Hogy félévet külföldön töltsek. Nagyon féltem az elutasítástól, de ez a tanár egy másodpercig nem gondolkodott, azt mondta menjek és éljek a lehetőséggel. Hitetlenségemben azt hittem leesek a székről. Aztán hálálkodásomban pedig nem tudtam mit tehetnék, mondhatnék. Szerintem, hogy éltem a lehetőséggel, és jól éltem a lehetőséggel, bőven elég volt.

A mesterképzésen csupa fantasztikus szakember tanított megint. Itt is találkoztam kételkedőkkel. Az egyiküknél volt egy gyakorlatom, de mielőtt kiviteleztem volna, kellett volna konzultáljunk párszor. Ez elmaradt, de elhívtam a végeredményt megtapasztalni. Elmondta, hogy kételkedett, de kár volt. A későbbi feladatokat úgy hajthattam végre, hogy rámbízta teljesmértékben.

Volt, akitől tükröt kaptam. Na, nem amolyan fürdősszobait. Egyszerűen csak egy visszajelzés volt. Ami, tulajdonképpen visszaköszönt még általános iskolából: jó-jó, de nem elég. Kéne hozzá a seggem is. Mármint seggem az van, de az kéne bele, amit a gyakorláshoz leteszek a székre.

Az ÉLETBE

Kiszabadulva a sulikból, ki a nagybetűs életbe, olyan tanítókat kaptam, akik a korább tanultakat elevenítették fel, inkább tükröt tartanak.

Mindegyikért tanításért hálás vagyok. Mindegyik hozzásegített ehhez az úthoz. Ki így, ki úgy, de most úgy érzem általuk jó helyre vitt az út.

Te kinek mondanál és miért köszönetet?