Szerző: Tokai Réka | dec 25, 2019 | Hagyományok
Johan Frisel: Az üzenet
A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott:
-Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből összetákolt felismerhetetlen remekműveket! Sokkal jobbnak kell lenni mindennek, mint az előző években. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek ÜZENETE van, ami megszólít.
Mivel a szervezők is pont ezt akarták, készséggel teljesítették minden kívánságát.
Hanem amikor a gyermek-szereplőkkel elkezdett próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. A 40 fiú és lány olyan lármát csapott, hogy az ember azt hitte, kitört a forradalom. Szerencsére ott volt János bácsi, aki az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Rá hallgattak a gyerekek, könnyen lecsendesítette őket. Lukács legszívesebben a gyerekek felét rögtön hazaküldte volna, de János bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:
– Minden gyereknek játszania kell!
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Azok, akiknek már semmilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Sajnos, az egyik fiúcska, a kis Máté olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Lukács nagy lelkesedéssel látott munkához. Elmagyarázta, hogy mit vár a szereplőktől, mi a darab jelentése. Gyakran elismételte:
– Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek ÜZENETE van! Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
A gyerekek átvették Lukács lelkesedését, a próbák egyre jobban sikerültek. Csak egy gyermek okozott gondot, a kis Máté. Csak két szót kellett volna elmondania: „Nézzétek, világosodik!” Értelmes fiú volt , de mire rá került a sor úgy elkalandoztak gondolatai, hogy sosem jutott eszébe egy szó sem. Lukács már rég el akarta venni tőle a szerepet, de János bácsi nem engedte, mondván: Ha becsúszik valami baki, a többiek majd tovább játszanak. Ettől még nem szenved csorbát az előadás ÜZENETE.
Az előadás előtt egy héttel Máté megbetegedett. Lukács kissé fellélegzett, s gyorsan egy másik fiúnak adta oda a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Mátét édesanyja nem engedte betegen a próbákra, így aztán csak vágyakozva gondolt arra, hogy amikor János bácsi zongorázott, a kórus énekelt, úgy érezte mindig, mintha igazi pásztorok és angyalok között lenne Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Ezért, amikor hírtelen meg kellett volna szólalnia, nem tudott gyorsan visszaemlékezni a szövegére. No, de majd az előadáson menni fog! Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt: mindannyiunkért. Erről szóltak az énekek, erről beszélt nekik János bácsi is: Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarják befogadni Őt. Csak egy istállóban talált helyet.
De ő be akarja fogadni!
János bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi, és mindig benne marad.
Ez a karácsonyi színdarab ÜZENETE.
Az idő gyorsan szaladt, s elérkezett az előadás napja. Már özönlöttek is a terembe a várakozásteljes nézők.
Lukács rettenetesen ideges volt, s a gyerekek is, alig győzte nyugtatni őket. Egyszer csak ott állt előtte a kis Máté, s nagy, várakozásteli szemekkel nézett Lukácsra:
– Meggyógyultam.
– Örülök, de a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ülj le szépen a nézők közé!
Máté szemei megteltek könnyel, s mielőtt még teljesen összeomlott volna, János bácsi ismét visszaszerezte számára a rendezőúr bizalmát:
– No, nem bánom- szólt Lukács, – szerepelhetsz, de nem pásztorként, mert ezt Andrástól most már nem vehetjük el. Viszont átveheted az ő másik szerepét, a fogadóst. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit sem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Érted?
Máté elsápadt, de Lukács már ott sem volt, hiszen perceken belül indítania kell az előadást.
Pontban 8 órakor felgördült a függöny. A díszletek olyan valósághűek voltak, hogy úgy érezte az ember, mintha 2000 évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna. A hangosítással is minden rendben volt, a legvékonyabb gyerekhangot is tökéletesen lehetett hallani a teremben. A gyerekek kitűnően játszottak, az angyalok csodásan énekeltek. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopognak a fogadóba, mire kilép a vendéglős a feleségével. József megszólal:
– Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?
Máté megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
Hiába súgták neki, mit tegyen, Máté csak állt, bámulta Máriát és Józsefet, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél is kicsit hangosabban „nem”-et mondott, megragadta Máté karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
– Nem hagyhatom kint őket! Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta Máté.
Lukács magán kívül volt dühében. Tudta előre, hogy ez a kis ügyefogyott elrontja az egészet. És ez a tökéletes hangosítás! Így mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult János bácsi felé: „Tönkretette az egész munkámat…”- akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
– Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak ÜZENETE. Teljesült a kívánságod. – súgta János bácsi a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, hogy milyen mély csönd van a teremben.
Forrás: http://havannacsoport.hu
Szerző: Tokai Réka | dec 24, 2019 | Hagyományok
Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története
– Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.
– Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. – Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét… Muszáj elmondani.
– Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. – Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is…
– Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!
– Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj… Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!
– Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!
– Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult.
– Pont ez a hecc benne – tódította Feri.
– Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.
– No hát… – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de…
– Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.
– Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek…
– Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon.
– Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.
– Ó, ha tudták volna… – suttogta Bori kellemes borzongással.
– Hülyeség – oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész.
– Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.
– Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
– Na, na… Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad…
– Na látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.
– Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és…
Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.
– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?
– Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör…
Az elektromos gong újra megszólalt.
– Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?
– Te, nem lehet, hogy… – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy…
– Hülyeség – mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség.
A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.
A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.
– Bocsásson meg, uram… – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de fényt láttam… Legalábbis azt hiszem… És gondoltam… Ha megkérhetném… Ha tudnának szállást adni… Az asszonyom már összeesik… Hiszen látja, ebben az állapotban… Csak erre az egyetlen éjszakára…
– De ilyet… Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.
– Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.
– Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.
– De hát… Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen…
– Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a hang.
– Ó hát ez… Ezt igazán sajnálom… De hát… Igazán nem tudom… – Az apa érezhetően elbizonytalanodott.
– Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.
– Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
– Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. – Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.
A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.
– Mégse volt fény az, amit látni véltem.
Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.
– Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!
Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.
A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé…
Forrás: https://www.szepi.hu
Szerző: Tokai Réka | dec 23, 2019 | Hagyományok
Garay András: Karácsonyi történet
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! – rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés.
Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.
A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.
Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál – hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban – mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? – kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton – mondta az öreg. A kályha hideg volt. – Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap – mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk.
Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek – mondta, és behozta a gőzölgő levest.
Szerző: Tokai Réka | dec 22, 2019 | Hagyományok
Zempléni P. Gyula: Karácsony után
Karácsony után! Édes emlékek, üdvös boldogság visszhangja!
A szobákban még megérzik a fenyőgally tűleveleinek és az édes, cukros süteményeknek illata. A szekrények és állványok újabb kincsekkel teltek meg, a ragyogó aranyozott kötésű könyvek egészen új történeteket regélnek, a fényes katonák meg ép testtel és szép sorban állanak és az új, habszerű, finom csipkeágyacskákból kék szemű, szőke hajú babák kandikálnak, almavirághoz hasonló üde, rózsás arccal.
Minden oly új és szép és a gyermekek valósággal elábrándoznak, még alig tudnak magukhoz térni az édes bámulattól, mely osztályrészükül jutott: mert „oly szép, mint most”, tudvalevőleg „ezelőtt sohasem volt”.
Ezt mondották ezúttal is Vedrey gyógyszerésznek gyermekekkel bőven megáldott házában és a fiúk és a leányok nyolc szempárja közül hét pár még ma is ragyogott, az ünnep harmadnapján, éppoly fényesen, mint ama boldog este, amikor még száz és száz tarka gyertyácska fénye tükröződött bennük.
A nyolcadik szempár, a szende, okos, sötétkék szempár, mely egy simára fésült, szőke hajú, karcsú lánykáé volt, nem osztozott a többiek örömében. A kis Bözsike a játszó testvérkéktől lekülönítve, egyedül ült az alacsony, hímzett zsámolyon anyuska szobájában, ölében fehér atlaszba öltözött, remek szép babát – egy fekete selyem harisnyás, apró, sárga cipős, előkelő csöppséget tartva: de minden szépségnek dacára, épp e babalányka volt az, ki a kismamát megszomorította! Mert szelíd szép szemei folyton és eléggé fájdalmas, bánatos kifejezéssel csüggtek a hófehér gyermeken, és e tekintet, a Bözsike kötőjére potyogó könnycseppek, a virágoktól illatos szobában uralkodó sajátságos, zavartalan csend tisztára bizonyította, hogy kettőjük közt nem volt minden rendben.
Hogy a baba mit követhetett el a kismama ellen, azt igazán képzelni sem lehetett: mert barátságos, jámbor nagy szemeivel kedves módon bámult a világba: legfölebb talán a szépségére fektetett valamivel nagyobb súlyt, mind amennyi rendén lett volna: piciny szája, melyből csak félig kilátszó ragyogó fogacskák kandikáltak ki, azt látszott kérdezni: van-e még nálamnál bájosabb valami e földön?
Hosszú, nyomasztó hallgatás után a kismama mégiscsak felemelte a mosolygó babát: óvatosan, gyengéden, mintegy kísérletképp karjaiba fektette, megfordította, úgy, hogy szemeit behunyta, aztán ismét felállította, mire megint felnyitotta azokat: de a szép gyermek csakhamar újra visszatette régi helyére és mélyen megszomorodva rebegte: „Nem, nem! Ez egészen más valami. Nem a szépség teszi. Oh, ha csak egy napra, ha csak még egyszer itt lenne az én régi Mádikám!”
Ez okozta a kislány fájdalmát. Roppantul vágyott a régi, kedves viaszbaba után, több hosszú év során át az ő egyetlen szeretett gyermeke volt. Olyan szép, mint az új baba, a régi Mádika persze a rég elmúlt napokban sem volt sohasem: de nagyon kedélyes, kedves baba volt. Miután nagyon halvány és gyenge szervezetű volt, gondos ápolásban kellett részesíteni és épp ez fűzte a mamát és a babát még szorosabban egymáshoz. Bözsike tucatszámra varrta neki a ruhácskákat és hálóköntöskéket és büszkeségét képezte, hogy a kicsikét minden este, egyszerű bár, de tiszta vászonból készült ingecskében fektethette le az ágyba. A legszebb meséket mondogatta el Mádikának, kicsiny főzőgépén pedig naponta újabb, erősítő italt főzött neki: Mádika csendesen ült, amikor ő iskolai feladatát készítette és nem zavarta egy cseppet sem. Bözsike összes barátnői ismerték és szerették Mádikát, Mádika valósággal a család tagja volt: ha a szobalány hozzá is nyúlt némelykor, ezt mindig gyengéd tisztelettel tette és még a fiúk is tisztelték a mama és Mádika közt fönnálló viszonyt és nagyra becsülték Mádikát, akivel a kismama olyan okosan tudott bánni.
És most az anya és a gyermek el voltak választva egymástól! Ha Mádika a járdára estében összetörte volna magát, vagy beleesett volna a vízbe, talán jobb lett volna? De Bözsike elajándékozta az ő saját, drága gyermekét! Hosszú, nehéz küzdelem után és ingadozva a sajnálkozás és az anyai szeretet között, végre elajándékozta, hogy az áldozatkész társnők között ne legyen ő az egyetlen keményszívű és önző.
Négy hét előtt elhatározták az iskolában, hogy megajándékozzák majd a szegény gyermekeket.
A nyomor igen nagy volt a városban, nagyon kemény és hideg volt a tél, amely korán vette kezdetét és a szegény emberek sokat fáztak és éheztek. Az igazgatóné megható szavakban tudta felkelteni a gyermekek részvétét: nem szólította fel őket arra, hogy adjanak, de nagyon komolyan és szomorúan beszélt a szegények szenvedéseiről és oly sok könyörületet hintett a fiatal szívekbe, hogy a nagyobb leányok maguktól elhatározták, hogy engedélyt kérnek egy karácsonyi ajándékozásra, melyet majd az egész iskola elősegít.
A jó kisasszony szívesen beleegyezett és most a szünetek alatt, a nagy leányok lementek a kicsik osztályaiba és meleg, szeretetteljes szavakkal felszólították őket, hogy dolgozzanak a szegény gyermekek részére és adjanak annyit, amennyi tőlük telik.
– Minden bizonnyal van otthon egy ócska babátok, szólt a legnagyobb, a bájos Molnár Jolánka, kiért az egész iskola rajongott. Hozzátok már útban van a Jézuska és bizonyosan hoz mindnyájatoknak egy új, remek babát. Kísértsétek meg, meg tudnátok-e válni a régitől? Új ruhákat majd varrunk mi az ócska viaszbabáknak: még azt se restelljétek, ha egy kicsit piszkos, vagy kuszált hajú lenne is, renbeszedünk mindent és csodálkozni fogtok, milyen szépek lesznek majd, mire a karácsonyfa alá kerülnek.
Másnap reggel már majdnem minden leányka hozott egy titokzatos batyut: mindnyájan titokban akartak adakozni és titkon vitték be ajándékaikat a nagy kézimunka terembe, ahol a nagyok átvették azokat: lassanként persze mégiscsak kiszivárgott, hogy Varga Mariska odaadta gyönyörű viaszbabáját és a kis Együd Lórika szőke, nagy pólyás babáját hozta el: majd mindenik adott egy babát, míg a szülők meleg ruhákat és hasznos holmikat ajándékoztak: valóságos áldozatkészség vett erőt a gyermekeken, egyik sem akart mögötte maradni a másiknak és mindenik örömmel és vidáman vált meg „gyermekétől”.
De Bözsike három délután ült otthon és titkon keserves könnyeket sírt, mielőtt meg tudott volna válni szíve kedvencétől: éppen mert egy kicsit „különös” volt, sohasem akart más bábut, mint ezt, mintha attól tartott volna, hogy a sápadt Mádika talán csak fél szeretetben részesülne. Ez a sápadt „gyermek” most már nagyon odanőtt a szívéhez: lehetetlenségnek tartotta, hogy ezt a kedvencét elajándékozza, kitaszítsa a világba és átengedje egy idegen, talán vigyázatlan, vad gyermeknek, ki nem ismerte a baba betegeskedését és durván, gondtalanul bánik majd vele, oh hiszen tudjuk, hogy sok gyermek mily rosszul bánik a babájával. És mégis megszólalt Bözsike szíve, határozottan követelte tőle az áldozatot és éjjel-nappal nem hagyta nyugton! Nem volt menekvés: még anyuska is azt mondta, hogy az elhatározást teljesen lánykájára bízza és szemeiből is mintha ilyenformát olvasott volna:
– Remélem jó szíved győzedelmeskedik majd!
Három nappal karácsony előtt a nagy küzdelemnek vége volt és Bözsike teljesen tisztába öltöztette babáját, ráadta világoskék köpenykéjét és sapkáját, s azután elvitte az iskolába. Óriási csomag tartalmazta a kedvenc babáját, a sok ruhát, melyt Bözsike lassanként készített és a fehérneműt, melyek tucatszámra voltak összerakva és keskeny, piros szalagokkal összekötve.
A nagy leány, aki átvette a kicsinyek ajándékát, elragadtatásában összecsapta a kezét, mikor meglátta a sok ingecskét, zsebkendőt, szoknyácskát és kabátkát.
– Derék anyóka lesz majd belőled! Jaj, de szép új babát hoz majd neked a Jézuska! És örömében a nagy lány nem látta, mily szomorúan nyújtotta ki Bözsike a kezét még egyszer az ő kedves babája után, hogy utoljára elbúcsúzzék tőle.
A nagy lány sietve vette el a babát és odatette a többihez, a nagy kosárba.
Azon pedig ne csodálkozzék senki, hogy a máskor oly szorgalmas Bözsike ma kissé szórakozott volt az iskolában és szemeit majdnem mindig lesütötte. Oly sok gondja volt. El fogom-e felejteni az én édes, kedves Mádikámat? Vajon milyen lesz a sorsa? Viszontlátom-e majd holnap, mikor a szegényeket megajándékozzák?
Az utolsó gondolat némileg megvigasztalta. Tény az, hogy sokkal izgatottabban várta a szegények megajándékozását, mely ott folyt le az iskola nagy termében, mint másnap a saját ajándékait.
Húsz karácsonyfa gyertyája ünnepélyesen világította meg a jószívű ajándékozókat és a sápadt, boldogan mosolygó, szegény gyermekek arcát. Gyönyörű ünnepély volt és az öröm rendkívüli! Roppant sok ajándék gyűlt egybe, melyek szépen elrendezve és szétrakva ott feküdtek egy nagy asztalon. Boldog örömmel vette át mindenik gyermek a maga ajándékát.
Már az ünnepély kezdetén meglátta Bözsike az ő Mádikáját a karácsonyfa alatt. Két meleg cipő között ott ült egy szép kockás ruhán, körülvéve mindenféle szép és hasznos ajándékkal. Előtte egy sovány, fekete hajú nagy leányka állott, hátat fordítva Bözsikének.
– Hogy örül majd, gondolta magában a kismama és amint vége volt az ünnepi éneknek és a gyermekek megkapták arra nézve az engedélyt, Bözsike szomorú, lemondás teljes mosollyal odasietett az idegen lánykához, hogy annak örömén átmelengesse a saját kicsi szívét és sietve elmondjon neki egyet-mást a Mádika szokásairól, életmódjáról.
De mikor odaért a fekete hajú leányhoz, egyszerre eltűnt minden bátorsága. A sápadt, sötét arcon az örömnek vagy boldogságnak legkisebb nyoma sem látszott. Gondteljes tekintettel vizsgálták a nagy, barna szemek a szétrakott ajándékokat és leghosszabban pihentek szemei a meleg cipőkön és egy meleg, kötött szoknyán: – a babára alig figyelt és a szekrényke, mely magában foglalta a bábu fehérnemű készletét, még a csalódásnak egy különös tekintetét csalta ki a szemeiből.
Túlságos nagy sietséggel összenyalábolta sovány kezeivel az összes karácsonyi ajándékokat és ezzel együtt a gyenge Mádikát is. Míg a többi gyermek még bámult és ujjongott, a leányka már ott állott az igazgatónő előtt és komoly tekintettel sietve mondott köszönetet. Mintha aggodalom és gond űznék, úgy sietett a fényes, meleg díszteremből ki, a jéghideg téli estébe.
Mielőtt Bözsike még feleszmélhetett volna, a leány már eltűnt. Kinevetitek-e majd a kedves, hű kis teremtést, ha elmondom, hogy míg a többi gyermek ujjongott a holnapi ajándékok reményében, ő egyedül, összekulcsolt kezekkel ült a gyerekszoba egy sötét zugában, egy üres, barna babaágy előtt?
Másnap az aranyfényű karácsonyfa előtt a szép, fehér selyembe öltöztetett baba ott feküdt Bözsike helyén. Valódi párizsi gyermek volt, a legdrágább és legértékesebb, mely a városban kapható volt. De hogy szép volt-e vagy csúnya – az egy ilyen mintaszerű anyánál mellékes. Bözsikére nézve a kis szépség idegen gyermek volt és mennél egészségesebben és vidámabban mosolygott a világba, annál szívszaggatóbb volt vágya az elvesztett után. Az új gyermek félelmetes volt az anyának tökéletességében, azt nem kellett ápolni vagy kímélni: a fehér selyem ruha jó erősen oda volt varrva és hogy is merte volna a változatosság kedvéért egy tarka, házi vagy egy kényelmes éjjeli köntössel felcserélni?
Így élte át a derék babamama szomorúan a szép és kedves karácsonyi ünnepet. Kicsiny szíve szinte beteg volt a vágytól és amellett szégyellte magát és meg volt törve, hogy nem tudta jó szívvel elviselni a saját jótéteményét. A testvérek előtt rejtélyes volt a leányka hallgatagsága és magába zárkózottsága, és apuska meg éppenséggel haragudott reá, amiért egy cseppet sem örült a szép ajándékoknak. Csak az édes anya értette meg leánykájának anyai fájdalmát, de még neki is úgy tetszett, hogy a balga gyermekes szív nagyon is eltúlozza a bánatot, és ahányszor arra ment, dédelgetve és vigasztalólag megsimogatta a szőke fejecskét, és bátorítólag tette hozzá:”Bözsi, Bözsi, nem kell oly túlzottnak lenned!”
***
Idővel a kismama erőt vett magán. Ismét fürgén és vidáman tett eleget kötelességeinek, szépen és tisztán megcsinálta a feladatait, tanulta meg a leckéit és segített anyuskájának a főzésnél és takarításnál. Az új babát és többi szép ajándékait betette játékszekrénykéjébe, mely olyan szépen volt berendezve, mint egy múzeum. Hogy játsszék is vele, arra nem tudta rászánni magát. Úgy látszott, hogy egyáltalán megszűnt a babajátékhoz való kedve. Látogatóba jött a nénikéje, ki megtudta Bözsike áldozatának és fájdalmának egész történetét. A néni érteni látszott azt, hogy a fehér selyemruhás, divatos bábu, nem pótolhatta Mádikát: öt fényes ezüst forintot adott hát neki, hogy vegyen magának ezért kedvére való babát, ha megtetszik neki valamelyik kirakatban. Ezzel a kincsével járta be Bözsike néhányszor a várost és sokáig gondolkozva is állott a játéküzlet kirakatai előtt. De mindenkor megrázta fejecskéjét és tovább ment és megint csak üres kézzel jött haza. Nem, inkább sohasem játszik többé babával!
Így volt aztán vége a karácsonyi szünidőnek és Bözsike ismét szorgalmasan járt az iskolába és szorgalmasan tanult, mint az első napon. Pontosabb és szorgalmasabb növendék nem is volt az iskolában.
Annál nagyobb csodálkozásra adott hát okot, hogy egyszer, szerda délután, amikor a gyerekeknek kézimunkájuk volt, az iskolai óra már a hármat is elverte és Bözsike mégsem jött el. Néhány iskolatársnője látta elmenni táskájával, így tehát nem volt beteg s más ok sem tartotta otthon.
Hogy Bözsike eljátszott volna az úton, az még sohasem történt meg.
Pedig ma mégis ez történt: – míg a leánykák folyton azon tanakodtak, hogy hol lehet Bözsike, megtörtént az, ami szinte hihetetlen és amit én elárulok nektek: Bözsike letért az iskolába vezető útról és égő arccal bolyongott egész idegen utcákon keresztül, anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is gondolt volna arra, hogy az iskolába menetel ideje elérkezett.
Valami nagy meglepetés érte: – meglátta a főtéren a fekete hajú leánykát, akinél az ő Mádikája volt. Boldogító remény vett rajta erőt, most már nevetségesnek tartotta, hogy megfélemlítesse magát a sötét tekintetű, komoly lányka által és minden gondolkodás nélkül utána futott, hogy megkérje, hadd nézhesse meg még egyszer, az ő Mádikáját.
Mielőtt azonban elérte volna az idegen leányt, az eltűnt egy gyógyszertárban.
– Várok, gondolta magában Bözsike és az izgatottságtól remegve megállott a kirakat előtt. A következő percben a leány már kirohant a gyógyszertárból: arca szinte kétségbeesést árult el, sötét szemeiből nehéz könnycseppek gördültek sovány arcára. Néhány gyors lépéssel Bözsike ott termett mellette.
– Kérlek, várj egy keveset, szólt lelkendezve, szeretném, nagyon kérlek, kérlek, hallgass meg!
A nagy lány megállott és barátságtalanul nézett a szépen öltözött idegen gyermekre.
– Mit akarsz, kérdé röviden. Siess, nincs időm!
Bözsike nem tudta oly gyorsan és szavakban kifejezni azt, amit akart. Kérte, engedné meg neki, hogy viszontláthassa az ő Mádikáját, de az idegen leány nyilván nem is sejtette, hogy ő kit ért ez alatt. Rövid vállvonogatással elfordult és nagy sietve folytatta útját. De Bözsike nem mondott le reményéről. Gyors elhatározással a leány után futott utcákon és tereken keresztül, mindig tovább-tovább, míg a szép magas házsorok eltűntek és keskeny, sötét, szegényes házsorok következtek. Egy párszor közel ért a kicsike a nagy lányhoz, akkor mindig újra kérni kezdte, és a nagy lány mindig zavarodottan és csodálkozva nézett reá, és röviden és türelmetlenül így szólt:
– Hagyj békében, nem látod, hogy sietek?
– Hallgass meg, kérlek, adok neked valamit kiáltott hirtelen Bözsike s izgatottan, mikor meglátta, hogy a nagy leány befordulva egy nagyon szűk és szegényes udvarba, még jobban kezdett sietni. Bánatában eszébe jutott most Bözsikének, hogy táskájában van a piros bársony tárca, abban az öt ezüst forint. „Adok neked pénzt – egy forintot , – két forintot -, nem, öt forintot, ha akarod: csak hadd lássam még egyszer az én babámat”.
A nagy lány egyszerre megállott, s bevárta Bözsikét, míg az egészen melléje került és azután gyorsan és erősen megragadva a kezét, így szólt: „Pénzt adsz? Hát igazán van neked pénzed? És adhatsz belőle nekem is? Oh, Istenem, hiszen akkor jól van minden! Ha tudnád, mily nagy szükségünk van a pénzre!”
– Ide adod-e aztán kis babámat, ha már a pénzt megkaptad?, kérdezte félénken, míg az ezüst forintosokat kivette a tárcájából.Miután oly sok pénzt adok neked, szólt ismét, talán leszel olyan jó és néhány napra kölcsön adod nekem a Mádikát, ugye?
A nagy lány még csak nem is látszott megérteni a dolgot. „Ej, a bábut gondolod, amelyet karácsonyi ajándékul kaptam”, szólt Bözsikéhez, és arcán különös, szomorú mosoly vonult végig.
– Ugye, te adtad azt a babát, megváltál tőle s most sajnálod? Oh, bátran megtarthattad volna! Mert, oh Istenem! – a gond és szükség közepette nem nagy kedve van az embernek a babajátékhoz. Jer velem, itt lakom és én szívesen odaadom neked.
Az utolsó szavaknál kézen fogta Bözsikét, és bevezette egy homályos, szegényes, nedves szobácskába.
– Anyám, kiáltott remegő hangon a szobába: a gyógyszertárban nem akarták pénz nélkül ideadni a gyógyszert: de az imént találkoztam egy leánykával, ki öt ezüst forintot adott nekem. Most már hívok orvost. Igen-igen, most már gazdagok vagyunk!
Hangja mindinkább elcsendesült és végre zokogásba halt el. Kitárva karjait, rádőlt a fal mellett álló ágyra és Bözsike látta, hogy a párnákból kiemelkedik egy viaszsárga, szenvedő arc és a leány feje fölé hajlik. Egy percig csak halk lélegzés és sírás hangzott a szobában, azután felugrott a leány, Bözsikét odahúzta az ágyhoz és sietve szólt: „Nézd, anyám, ez az a kislány! Képzeld anyám, ő adta azt a babát, melyet a karácsonyi ajándékokkal kaptam. Vissza szeretné kapni és ezért ad annyi pénzt érte.
– Csak kölcsön kérem a babát, szólt Bözsike.
Hogy is ne, felelt a leány és egyszerre csak halkan elnevette magát. Nézz csak ide, még mindig úgy fekszik itt, mint ahogy akkor este elhoztam. A cipőkre, a meleg szoknyára szükségem volt és a tarka ruhát eladtam. Csak a babával nem tudtam mit kezdjek. Íme vedd! A pénzt nagyon köszönöm és most jer! Te ott lakol a főtéren? Együtt mehetünk hát a gyógyszertárig.
Kézen fogták egymást és úgy haladtak a keskeny utcákon keresztül a gazdagok városrésze felé. A nagy leány vitte Bözsike táskáját és a baba holmijait tartalmazó szekrényt, a kicsike meg jobb kezével átkarolva tartotta visszanyert gyermekét. Az övé volt! Mily bájosan mosolyog, mint tündököl orcája! Soha, soha többé nem kell megválnia tőle!
Dacára minden boldogságának, szemeiben mégis könnyek úsztak és mély, fájdalmas érzés vett erőt szívén. Még sohasem látta a betegséget és a keserű szegénységet ily közelről és mindaz, amit az idegen leány elmondott neki a szükségről és a szenvedésről, oly egészen másképp hangzott, oly sokkal igazabb és borzasztóbb volt, mint az, amit az iskolában erről elmondtak neki.
Mikor ismét odaértek a főtérre, már háromnegyed négy volt. Az iskolának most már nemsokára vége és Bözsike tudta magában, hogy hallatlan dolgot művelt. De ami megtörtént, azon változtatni nem lehetett és mint egy bátor kisleányhoz illik, elhatározta, hogy félelem nélkül fog szembenézni az elkerülhetetlennek, és mindent elmond előbb apuskának és anyuskának és azután majd tanítónőjének is.
Szüleit ott találta a meleg ebédlőben, már uzsonnáztak a kisebb gyermekekkel. Mikor Bözsike bejött karján Mádikával, a kicsinyek olyan lármát csaptak, hogy az ember a saját szavát sem értette meg. Nagyon sok időbe tellett, míg a kislány sírás és nevetés között elmondhatta ügyét-baját. Apus nagyon komoly volt és olyannak látszott, mintha egy kicsit pörölni akarna: de, amikor hallotta, hogy segéde, anélkül hogy őt megkérdezte volna, egyszerűen csak elküldte azt a szegény lányt, annyira izgatott lett, hogy leányát még egy szóval sem bántotta, hanem azonnal lement a gyógyszertárba, hogy ez ügyben felvilágosítást nyerjen.
Mikor rövid idő múlva visszajött, felhozta az idegen leánykát is és míg ez felfrissült egy kissé a meleg kávé mellett, apus és anyus ott álltak az ablaknál és sokáig halkan beszélgettek egymással.
– Majd menj oda magad és győződjél meg a dolgok állásáról, szólt apus a a beszélgetés befejeztével.
A jószívű hölgy ezt nem mondatta magának kétszer.
Közel két óra hosszat volt távol: mikor visszajött, szép és jóságos arca abban a fényben tündökölt, melyet a gazdag és titkos jótétemények a jó emberek arcán elő szoktak idézni.
A gyógyszerész úrnak ismét dolga akadt fenn a lakásban, de nem kérdezte nejét részletesen, hogy mit látott és hallott és nem is mesélt erről sokat. Mindketten csak kezet fogtak egymással és a nő szilárd, bizalmat gerjesztő modorában így szólt:” Magamra vállalom. Mindenesetre segítve lesz rajtuk.”
Most már tudta a férfiú, hogy hányadán van. Mikor a szobák során keresztül ismét a csigalépcső felé haladt, mely levezetett az üzlethelyiségbe, elment a gyermekek játékszobája mellett is. A lámpa halvány, rózsaszín fénye mellett megpillantotta szőke hajú leánykáját, egy tisztán áthúzott babaágy mellett. kedvencére éppen most adta egyik éjjeli köntösét és halk, édes hangon bájos altatódalt dalolt neki.
Az apa jó ideig nézete a függöny mögül gyermekét. Azután nesztelenül tovább indult és így suttogott magában:”Hű kis lélek! Te is olyan nő leszel majd, mint anyád, akiben megbizhatik az ember!”
Forrás: https://mikulas.at
Szerző: Tokai Réka | dec 20, 2019 | Hagyományok
Grimm: A suszter manói
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Nem is jöttek vissza soha többet.– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
