Szerző: Tokai Réka | dec 20, 2019 | Hagyományok
Aranyosi Ervin: Karácsonyi mese
Az erdőt, a rétet
vastag hó takarja.
Hótól elnehezült
a fák ága-karja.
Kis fenyőfa áll
az erdő közepében,
üde-zöld ruháját,
hó fedi el szépen.
Vidám beszélgetés
töri meg a csendet,
két fiú jár erre,
fenyőfát keresnek.
Mosolygó szemükben,
reményteli álom:
– Karácsonyi fámat,
itt majd megtalálom.
S ahogy körbenéznek,
szemük is felcsillan:
Ilyen szép kis fenyőt
láttam álmaimban.
Óvatos a fűrész,
hogy ne nagyon fájjon:
Ez a legszebb fácska,
ezen a világon!
Lazán körbe kötik,
egy vékony kötéllel,
s elindulnak haza,
dacolva a széllel.
Nemsoká elérik,
a szülői házat,
a házuk tetején,
a kémény pipázgat.
Ablak üvegén a
nyíló jégvirágok,
takarják a kinti,
hideg, zord világot.
Nyílik már az ajtó,
s a fenyő is végre,
odakerülhet az
ünnepi helyére.
Háromlábú “cipő”
kerül a lábára,
betlehemi csillag,
középső ágára.
De még várnia kell,
a féldíszítésre,
A család most készül,
ünnepi ebédre.
Szépen megterítve
az ünnepi asztal,
fehér terítővel,
megkímélt damaszttal.
Evőeszközök is
fényesen ragyognak,
visszaverve fényét,
napnak, csillagoknak.
A “férfiak” hárman,
az asztalnál ülnek.
régi karácsonyok
képébe merülnek.
Két fiú hallgatja,
amit apjuk mesél,
– az a szép történet,
mit az ember megél.
Amott a kis zugban,
kemence tövében,
összegömbölyödött
cirmos alszik éppen.
Nem zavarja álmát,
a beszélő ember,
éjszaka vadászott,
s most jött haza, reggel.
Konyhaajtó nyílik,
anya, s lánya tálal,
megtelik a szoba
az étel illatával.
Vígan falatoznak,
jól esik az étel,
Ízes minden falat,
egyik sem kivétel.
Ebéd koronája
diós, mákos bejgli,
a karácsonyt ezzel
illik ünnepelni.
Jóllakott mindenki,
az asztalt leszedik.
Fenyőfa díszeit
most előkeresik.
Csillagszórók, gyertyák,
színes papírláncok
fénylő üveggömbök,
– kisbolygóknak látszók,
angyalhaj, jégcsapok
és girland füzérek
pár papírdobozban,
pihennek, megférnek.
Sorban előjönnek,
“felszállnak” a fára.
Boldog hangulat ül,
az egész családra.
Miközben a díszek
helyükre kerülnek
a család tagjai
énekbe merülnek.
Mennyből jön az angyal,
szívből szól a nóta,
így csinálják mindig,
ki tudja mióta.
Új dalba kezdenek,
ha lejárt a régi.
Cica is nyújtózik,
álmos szemmel nézi.
Leugrik a földre,
a fenyőhöz sétál.
szaglászik az orra,
sok kis bajsza szétáll.
Szemmagasságában
egy kristálygömb csillog.
Benne tükörképe
macskaszeme villog.
Odalép a gömbhöz
fejét félre hajtja,
mancsával a mását
pofozni akarja.
Ám az nem ijed meg
és nem ugrik félre,
hintázik a cicánk
nagy-nagy örömére.
Kész a karácsonyfa
– gyönyörű a fájuk!
Mind magukra öltik
ünnepi ruhájuk.
Az apuka ekkor
szól a gyerekeknek,
most egy órácskára,
szánkózni mehetnek.
A fiuk titokban
hócsatára várnak,
hósáncot emelnek,
bástyaként hóvárnak.
Hógolyókat gyúrnak,
kezük melegével,
s nem törődnek a hó,
fagyasztó levével.
Az apa a lányát,
szánkón húzza éppen,
ám egy hó golyóbis,
eltalálja, képen.
Körülnéz, hogy lássa
kiküldte a havat?
Válasz hógolyója,
majd győzelmet arat.
A szánkó is megállt,
a kislány leugrik.
– Megdobták az aput!
Többé Ő sem nyugszik.
Gyúrja hólabdáját,
mint reggel a bejglit,
megbánják a fiuk,
hogyha felingerlik.
Kemény hócsatában,
nem veszít és nem nyer,
hideg ellenére
kimelegszik az ember.
Véget ér a játék,
mert letelt az óra,
melegségre vágynak,
s nem a hideg hóra.
Elérik a házat
és ahogy belépnek,
a szemüket vonzzák
táncos gyertyafények,
karácsonyfa ágán
sorra meggyulladtak,
és a fa tövében
ajándékok vannak.
– Itt járt a Jézuska!
a három gyerek ámul.
Hát az anyu hol van?
Most jön a konyhából.
Ő is csodálkozik,
Ő sem vette észre,
hogy a sok ajándék,
hogy került helyére.
Apa anya egymást
átölelve nézik,
ahogy bontogatják
vidám csemetéik.
Gyermeki szemekben
az ünnep varázsa,
boldogságra lobbant
fényes tűz parázsa.
Sorra kibontódik
az ajándék sora,
mesekönyv, egy baba
na és két korcsolya.
Sapka, sál és kesztyű,
ami éppen kellett,
örömet okoz a
társasjáték mellett.
Mégis a kedvencük
most a társasjáték,
közös élményeket
adó szép ajándék.
Asztalhoz is ülnek,
nem lehet már várni,
győz a kíváncsiság,
hát ki kell próbálni.
Elindult a játék,
fut a dobó kocka,
egyik bábu ellép,
a másik kipofozza.
De ki lesz a győztes,
ki nevet a végén?
A míg célba érnek,
nem tudhatom még én.
Arcukon izgalom,
néha felnevetnek,
őszintén örülnek,
őszintén szeretnek.
Ölelik a győztest,
vállát veregetik
és a játékot most
elölről kezdhetik.
Így telik az idő,
így szállnak a percek,
szemük elnehezül,
a játszó gyerekeknek.
A kinti világból
eltűntek a fények,
a rádióból szól egy
karácsonyi ének.
Lefeküdni készül,
a család minden tagja,
minden gyerek ágyban
a mesét hallgatja.
Szemük lecsukódik,
szájuk szegletében
apró mosoly bujkál,
elalusznak szépen.
Éljenek vidáman,
álmodjanak szépet
így lehet majd teljes
nekik is az élet.
S ne csak karácsonykor
legyen náluk vendég,
szeretet, boldogság,
s milliónyi emlék.
Bár így teljesülne
minden nap az álmunk,
s csupa szeretetben
élne a családunk.
Sokkal többet ér ez
mint egy drága játék,
a szerető család
a legnagyobb ajándék!
Szerző: Tokai Réka | dec 19, 2019 | Hagyományok
Hans Christian Andersen: A hóember
– Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! – kiáltott fel elégedetten a hóember. – Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? – A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. – Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!
Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.
Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.
– No, most meg a másik oldalról bámészkodik! – bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. – Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!
– Tudsz! Tudsz! – ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. – Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.
– Mit mondasz, pajtás? – fülelt fel a hóember. – Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!
– Nem tudsz te semmit! – csaholta fölényesen a kutya. – Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.
– Nemigen értem, mit beszél – tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.
– Úgy! Úgy! – ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.
Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.
– Ó de gyönyörű! – kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. – Nyáron se látni szebbet! – mondta, és felragyogott a szeme.
– Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! – mutatott az ifjú a hóemberre. – Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.
– Hát ezek kicsodák? – kérdezte a hóember a házőrző kutyától. – Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
– Dehogynem – felelte a kutya. – A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.
– De mifélék? – faggatózott a hóember.
– Jegyesek – morogta a kutya. – Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
– Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? – kíváncsiskodott tovább a hóember.
– Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
– De jólesik ez a hideg! – mondta kis idő múlva a hóember. – No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.
– Úgy bizony, úgy, úgy! – folytatta a kutya. – Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; „gyönyörűségem, aranyos kutyácskám”, mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!
– Hát olyan szép az a kályha? – kérdezte a hóember. – Hasonlít hozzám? – Mindenben az ellentéted! – felelte a kutya, és elábrándozott: – Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.
A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
– És mért hagytad el őnagyságát? – kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
– Mert kényszerítettek rá! – mondta a kutya. – Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt – mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!
De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
– Olyan furcsán ropog bennem valami! – mondta aztán a kutyának. – Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
– Pedig oda nem juthatsz be! – mondta a kutya. – Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!
A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.
– Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! – sóvárgott a hóember. – Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!
Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.
Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.
– Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! – mondta részvéttel a kutya. – Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!
Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.
Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.
Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.
– Most már értem, mért volt olyan nyugtalan – bólogatott a kutya, amikor meglátta. – Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.
– Fuss! Fuss! – kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:
Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön – itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!
És a hóemberre nem gondolt már senki.
Szerző: Tokai Réka | dec 18, 2019 | Hagyományok
Henry van Dyke: A negyedik bölcs
Artabánnak hívták. Ekbatán városában élt, a perzsa hegyek közt, Orontész hegyéhez közel, midőn Augustus cézár uralkodott Rómában és Heródes Jeruzsálemben. Egy szeptemberi éjjelen Artabán házában gyűlt össze a Kilenc Perzsa Mágus, Abdusz, Tigranész, Abgarusz és a többiek. Mindannyian a nemesek drága selyemöltözetét viselték, mellükön Zarathusztra jelével: a szárnyas arany napkoronggal. Szertartással áldoztak Aura-Mazdaónak, Istennek.
– Minden tanulmány legmagasabbika a csillagok tudása – mondta Artabán -, melyen keresztül megnyilatkozott számomra, és még három mágus, Gáspár, Menyhért és Boldizsár számára, hogy elérkezett az újszülött Király ideje! Három testrévem Babilon templomában figyeli az eget, én pedig emitt. Ha a Csillag újra felragyog, tíz napot várnak rám, majd együtt indulunk Jeruzsálembe, hogy láthassuk a Megjövendöltet, ki Izrael királya lészen. Eladtam házamat és minden vagyonomat, az árából pedig három drágakövet vettem: egy zafírt, egy rubint és egy igazgyöngyöt, hogy a királyhoz vigyem. Kérlek benneteket, gyertek velem!
Artabán társai hűvösen néztek maguk elé. Nagy sokára Tigranész így szólt:
– Artabán, ez hiábavaló ábránd. Aki nyomába ered, árnyakat követ csupán. Isten veled!
Egy másik így beszélt:
– Egy új feleség alszik a házamban. Nem mehetek veled én sem. Isten veled!
De Abgarusz, a legidősebb, aki legjobban szerette Artabánt, így szólt:
– Fiam, azoknak, akik csodálatos dolgokat látnak, gyakran kell egyedül utazniok. Én már túl öreg vagyok ehhez az úthoz, de szívem veled tart. Menj békével!
Ebben a pillanatban egy ragyogó fehér csillag fénylett fel mellettük. Artabán tudta: ez a jel.
A zafír.
Nyugat iránt, felföldeken vágtatott Artabán, legsebesebb lova, Vaszda hátán. Gyorsan kellett haladnia, hogy találkozhasson a Mágusokkal. Maga mögött hagyta Bagisztán városát, hol vízesések hullanak alá a sziklákról. Átkelt a Tigris-folyón Szeleúkia hatalmas városánál, melyet Nagy Sándor épített. A tizedik napon, napnyugtakor Babilon falaihoz ért. Háromórányira volt még a templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma-ligetben Vaszda veszélyt szimatolt. Artabán egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Döntés előtt állt Artabán. Ha segít a férfinek, nem ér oda a találkozóhelyre, és a három mágus nélküle indul el. De ha most továbbmegy, a férfi meghal. „Uram, vezess engem a szent úton!”, imádkozott.
A haldoklóhoz lépett. Az övéből orvosságot vett elő, párat cseppentett az öreg két ajka közé. Hosszú órák elteltével a férfi ereje visszatért.
– Ki vagy? Miért adtad vissza az életem? – kérdezte az öreg.
– Artabán vagyok Ekbatán városából, Jeruzsálembe tartok, hogy megkeressem a zsidók királyát. De most már késő, testvéreim már elindultak.
Az öreg szelíden Artabánra mosolyodott:
– Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda!
Artabán a templomhoz lovagolt, hátha üzenetet talál a három mágustól. Egy kőhalom alatt megpillantott egy darab pergament:
Éjfélig vártunk, már nem várhatunk tovább. Elindulunk, hogy megtaláljuk a királyt. Kövess bennünket a sivatagon át!
Artabán a babiloni piacra ment, eladta a zafírt, hogy vehessen egy karavánt. Egyenesen Betlehembe indult.
A rubin.
Artabán magasan ült a tevén, elhagyta Damaszkusz kertjeit, a Jordán völgyét, a Galileai tavat, de ekkor homokvihar tört ki a sivatagban, és a karavánnak egy hétig vesztegelnie kellett. Később ért Betlehembe Artabán, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábaihoz fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát. József és Mária ugyanazon este Egyiptomba indultak a csecsemővel, titokban.
Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a királynak adhassa. Egy alacsony kőházból egy asszonyt hallott énekelni csendesen. Belépett. A házban egy anya ringatta gyermekét álomba. Megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket napkeletről, mire az asszony azt felelte, hogy bizony már jó pár napja, hogy a faluban jártak, és amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek. Hirtelen vad lárma szűrődött be az utcáról:
– Heródes katonái meggyilkolják a gyermekeket!
Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohangáltak az utcán. Megpillantották a szálfa termetű férfit az ajtóban, s megtorpantak a meglepetéstől.
– Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, s hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak. A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott:
– Tovább! Itt nincs gyerek!
Az igazgyöngy.
Artabán Egyiptomban folytatta útját, a kis családot kereste Betlehemből, majd továbbment, s Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat:
– Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak.
Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat s a véneket. Nem talált senkit, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket.
Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. Zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett.
– Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől.
– A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, s egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya.
Mélyen érintették ezek a szavak Artabán öreg szívét! Lehet, hogy ő volna, aki harminchárom évvel ezelőtt Betlehemben született? Lassú léptekkel követte a tömeget, s épp kiért a városból, amikor katonákat látott, akik egy szakadt ruhájú fiatal lányt vonszoltak. A lány megpillantotta Artabánt, és a lábaihoz vetette magát.
– Látom a szárnyas arany napkorongot a melleden. Apám is Zarathusztra követője volt, meghalt, engem pedig rabszolgának visznek az adósságai ellenében. Segíts rajtam!
Artabán elővette az igazgyöngyöt, amely még sosem volt ily fénylő, mint most, s megváltotta vele a lány szabadságát. Az ég ekkor elsötétült, megrázkódott a föld, a házak falai megremegtek. Artabán a lánnyal együtt a városfal tövébe kucorgott. Nem félt, mitől is félt volna? A keresőútnak vége, utolsó kincsét is elajándékozta.
A föld még egyszer megremegett, s a megrepedezett falból egy súlyos kő hullott alá, az öreg Artabán homlokára. Levegő után kapkodva borult a fiatal lány ölébe. Ekkor egy csendes, bársonyos hang csendült fel az alkonyatban. Artabán beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak:
– Ha láttam volna nélkülözésed, ó Uram, éhséged s szomjad csillapítottam volna. Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom.
Elhallgatott. A hang, csendes és szelíd, újra szólt: ezúttal a szavak tisztán kivehetőek voltak:
„Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!”
A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.
A negyedik bölcs megtalálta királyát.
Szerző: Tokai Réka | dec 17, 2019 | Hagyományok
Hugh Oliver: A karácsonyi ajándék
Egész álló nap havazott, sűrű hópelyhek lepték be az ajtókat, ablakokat, fehér kárpittal vonták be a mezőket, és valahol a kanadai préri egyik magányos farmján egy gyermek készült erre a világra jönni.
John, az apa nyugtalanul járkált fel-alá a nappali szobában. Jessie a felesége, harmadik órája vajúdott első gyermekükkel. Nem volt már éppen fiatal, de nagyon akarta ezt a gyermeket.
– Remélem a Doktor időben ideér – gondolta John – csak ez a sok hó ne esett volna!
Később így morfondírozott:
– Aggodalomra semmi ok, évezredek óta így történik és Jessie anyja is fenn van, hogy segítsen neki, ha kell!
Odakinn a sötét csendben, csak a hópelyhek halk suttogása hallatszott és csak néha jajdult fel egy-egy fa jeges terhe alatt. John a fahasábokat nyaldosó lángokat nézte elmélyülten, amikor kopogtattak. Gondolta a Doktor érkezett meg, de meglepetésére, egy idegen állt az ajtóban.
– Bejöhetek? – kérdezte. John habozott kis ideig, de látva átfagyott, szomorú ábrázatát, és a haját, melyben jégcsapokká állt össze a ráolvadt hó – beengedte. Havas ruháit lesegítette és helyet készített a tűz előtt, ahol az éjszakát tölthette a jövevény. Vacsorát is adott, amiért nagyon hálás volt az idegen.
– Mit kerestél odakinn ilyen havas éjszakában? – kérdezte John.
– Nagyon sok dolgom van – felelte az idegen – Nagyon sok helyre kell mennem.
De hát hová kell menned ilyen időben?
– Bárhová, – mondta a különös idegen – mindenhová elmegyek ezen a világon, ahol szívesen látnak. John nem igazán értette mit beszél, de nem faggatta tovább, az idegen pedig csendben melegedett tovább a tűz előtt. Később John elmondta, hogy felesége éppen most ad életet első gyermeküknek.
– Tudom – felelte az idegen.
– De hát honnan tudod?
– Már odakinn hallottam a sírást.
John nem értette, hiszen ő semmit sem hallott.
Hajnal kettő volt, mire megszületett, élettelenül. Jessie kimerülten mély álomba zuhant. Az anyja, – aki végig mellette volt – tette a halott csecsemőt a bölcsőbe, csak ez után ment le elmondani, hogy mi történt. Johnon dermedt kétségbeesés lett úrrá. Látva az asztalt borító ajándékokat, a történtek után már nem volt képes hinni a karácsonyi csodában.
– Lány volt, vagy fiú?
– Fiú. – felelte Jessie anyja- Akarod látni?
– Igen. Aztán elviszem, nem akarom, hogy Jessie így lássa.
John szeretettel nézett a sápadt, mély álomban lévő feleségére. Hálás volt Istennek, hogy legalább őt meghagyta neki. Majd pár pillanatig meredten nézte a szánalmas kis testet a bölcsőben, aztán óvatosan karjaiba vette és lement vele a lépcsőn. Ahogy állt, csendben tartva a gyermeket, végtelen bánat fogta marokra a lelkét. Az idegen törte meg a csendet, kérte, hogy foghassa meg a fiút. John szó nélkül átadta. Karjába véve, ringatni kezdte és megcsókolta a fiúcska homlokát.
– Miért csinálja ezt, hiszen halott? – kérdezte Jessie anyja.
– Meleg kell neki!
– De hát meghalt! – mondta, szinte kiabálva a nagymama.
Az idegen azonban, csak mosolygott és tovább ringatta a gyermeket. John arra lett figyelmes, hogy a kicsi fiú szeme kinyílik, és halkan sírdogálni kezd.
– Csoda! Hiszen csodát tettél! – kiabált John – Visszahoztad a halálból a fiamat!
– Nem volt halott. – válaszolt a férfi – Nem halhat meg, aki még nem is élt!
A nagyanyja karjaiba tette a gyereket: – Gyorsan, tegye az anyja mellé, mielőtt felébredne! Azután Johnhoz fordult: – Mennem kell tovább.
John azt sem tudta hirtelen mit is tegyen, sírjon, nevessen, vagy csókolja össze az idegent?
– Maradnod kell, maradj velünk, kérlek – örökre!
De az idegen vette a kabátját és már az ajtóban állt.
– Akkor legalább a Karácsonyt töltsd velünk! – kérlelte John – Nézd teli az asztal mindenféle jóval, szívesen megosztjuk veled! Hiszen a legnagyobb ajándékot tőled kaptuk.
Az idegen azonban nem maradhatott. Megköszönte a szíves marasztalást, de mennie kellett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és lassan elindult a friss havon.
Elállt a hóesés. John állt az ajtóban és nézte-nézte, a vendéget, amíg eltűnt a messzeségben. Befelé indulva döbbent rá, hogy a távolodó idegen léptei nem hagytak nyomot a frissen esett hóban.
Forrás: havannacsoport.hu
Szerző: Tokai Réka | dec 16, 2019 | Hagyományok
Orgoványi Anikó: Ünnep
A zúzmarás réten innen, az üveghegyen túl, ott, ahol a hegyoldalak puha hótakaró alatt dédelgetik az apró erdőlakókat, szokatlan sürgés-forgás verte fel a délutáni csendet. Cserregve röpködtek a madarak, futkároztak az őzek, a szavasok, még a róka is előbújt jó meleg odujából.
– Mi történt? Mi ez a nagy felfordulás? – kérdezte borz anyó, álmosan dörzsölgetve a szemét.
– Karácsony lesz hamarosan, s ettől bolydult fel az erdő népe. – válaszolta Fürge, a mókus, kidugva fejét a fa odvából.
– Karácsony, karácsony! Az az emberek ünnepe, mi közünk van nekünk ahhoz? – Morogta mérgesen Muff, a vadmacska kandúr, miközben megélesítette karmait a fa törzsén.
– Nagyon is sok közünk van hozzá! – kiáltották többen is. Nem hallottál még arról, hogy a kis Jézus egy istállónak a jászóljában született, ahol állatok vették körül és melengették őt a leheletükkel, hogy meg ne fázzon?
– Bizony, voltak ott szamarak, lovak, tehenek, birkák és kisbárányok is.
– Meg kecskék is! – vágta közbe Mekk, a hegyi zerge.
– Na, de kik vitték az örömhírt messzi vidékekre? Persze, hogy a madarak! – csipogta büszkén egy kis veréb.
– Úgy bizony! Ezért az emberek ilyenkor ránk is gondolnak, és rendeznek nekünk madárkarácsonyt. Megtöltik eleséggel a madáretetőket és olajos magvakkal gyúrt pogácsákat aggatnak a fákra.
– A mi etetőinket is feltöltik illatos szénával! – vágta rá egy őzbak.
– Persze, mert ti nem gondoskodtok a téli betevőtökről. – szólt le a fáról Fürge, a mókus. – Bezzeg a mi éléskamránk tele van finomságokkal. Nem éheznek a gyerekeink!
– Most nincs helye a perlekedésnek. Ilyenkor mindenki boldog, és együtt ünnepel szeretteivel. – csitította le a kedélyeket bölcsen Uf, a fülesbagoly.
Egyszerre azonban szokatlan nyüszítő sírás hasított a levegőbe. Honnan jöhet a hang? Ki rontja el az ünnepi készülődés hangulatát? – néztek egymásra tanácstalanul az erdőlakók. Ekkor az egyik bozót tövében megpillantottak egy csapzott kölyökkutyát.
– Te ki vagy és hogy kerülsz ide, az erdő közepébe? – kérdezték tőle csodálkozva.
– Vakarcs a nevem, és eltévedtem. – szipogta a kis jövevény.
– Megfagysz itt a hideg téli éjszakában vastag bunda nélkül! Éhes is lehetsz már, te szegény! – sopánkodtak az erdőlakók.
– Haza szeretnék menni! – szipogta a kiskutya.
– Hogyan segíthetnénk rajta? – nézett kérdőn őz anyó a többiekre.
– Kár, a varjú minden nap elrepül a falu felett. Kérdezzük meg, nem látott-e valami szokatlant –javasolta Uf, a bagoly.
– Láttam, biz én! Egy egész fenyőerdő költözött be a faluba karácsonyfának. Este meg színes csillagok ragyognak a házak ereszein. Ilyen gyönyörűt ti még csillaghullás éjszakáján se láttok!- válaszolta a varjú.
– Ne fecsegj itt össze-vissza! Azt mondd meg inkább, nem keresete-e valaki ezt a kiskutyát.
– Azt én nem tudhatom, de kérdezzétek meg a cinkét, ő bejár az emberek kertjébe, ott lakmározik minden nap az etetőn.
Ahová én járok, ott csak Morcos lakik, a kandúr, de kérdezzétek meg verebeket, azok mindenhova bejáratosak. – válaszolta a cinke.
– Láttunk ma egy kisfiút és egy kislányt, amint szaladtak utcáról, utcára, s hangosan kiáltozták: „Vakarcs! Vakarcs!”, majd miután nem találták az elkóboroltat, szomorúan, lógó orral hazabotorkáltak.
– Meg tudjátok mutatni, melyik házban laknak? – kérdezte a varjú.
– Ott, mindjárt a falu szélén. – mutattak egy takaros, kertes házra a verebek.
Kár, a varjú arra felé vette az irányt, s leszállt a ház kerítésére. Az ablakból két pirospozsgás arcocska tekingetett a nyitott kertkapu felé várakozóan.
– Ezek a gyerekek biztosan Vakarcsot várják haza, s nem lesz boldog ünnepük a kiskutyájuk nélkül. Itt sürgős segítségre van szükség! – gondolta Kár, s már fordult is az erdő felé. Besötétedett, mire odaért.
– Megtaláltam! Megtaláltam! – károgta már messziről az erdőlakóknak.
– Mit találtál meg? Károgj már érthetően! – figyelmeztették a többiek.
– A családot, ahol Vakarcs lakik! A gyerekek szomorkodnak miatta, s nagyon várják haza!
– Akkor gyerünk! Segítsünk Vakarcsnak hazatalálni! – kiáltották szinte egyszerre.
Uf, a bagoly repült előre, mert ő jól látott a sötétben és mutatta az utat a többieknek. Rozi, a borz utat vágott a hóban. Az őzek hosszú lábaikkal kitapogatták az ösvényt. Fürge, a mókus, az ágak közül irányította őket. Minden állat segített valahogyan a hazatalálásban. Végre feltűntek a falu fényei, s a ház nyitott kapuja hívogatóan csalogatta az elkóboroltat. Vakarcs ahogy megpillantotta az ismerős házat, boldogan rohant előre hangos csaholás közben! A hangra kinyílott az ajtó, s a gyerekek boldog kacagással emelték magasba kisbarátjukat.
– Merre jártál te csavargó? Már nagyon aggódtunk érted! – rajongták körül felváltva.
Vakarcs az ajtóból még vakkantott egyet erdei barátai felé, s azok megértették, hogy ez annyit jelent: „Köszönöm!”
– Most már kezdődhet az ünnep. A legszebb ajándék, ha mindenki a szerettei körében lehet. – mondta borz anyó, s ebben mindannyian egyetértettek.
Forrás: www.operencia.com
