Szerző: Tokai Réka | dec 15, 2019 | Hagyományok
Bácsi Irma: Világosság a világtalannak
Jöjj közelebb!
Karácsony volt. Egy küzdelmes, nyomorúságos év állt mögöttem a vak kisfiammal együtt. Féltem az ünnepektől, nagy családban éltem, mégis egyedül éreztem magam. Mindenki arra figyelt leginkább, hogy én boldog legyek. A legfárasztóbb az volt, hogy ezt elhitessem velük. Össze voltunk zárva a „nagy boldogságban”, de senki sem érezte magához közel. Nem gondoltam, hogy ebben bárki is hibás lenne.
Bennem nagy feszültség lett úrrá. Mikor lesz vége, mikor bújhatunk újra össze a bánatunkban a kisfiammal, elrejtőzve a világ elől, hibáinkkal és korlátainkkal? Az emberek inkább csak sajnálnak és kerülnek, mert segíteni nem tudnak. Én is tehetetlen voltam.
Karácsony volt. A kisfiam már egy éve nem látott semmit. Se fényt, se árnyékot, se engem. Az én életem eddig a látványra volt felépítve, ceruzával a kezemben éltem. Mit adjak át ennek a csöppségnek a világból és hogyan? Még ha nem is tudja majd, hogy mit veszít, hogy jelenjen meg neki az én világom? Rajtam keresztül kellett volna fölfedeznie mindent.
Késő este volt. Magamra maradtam a gondolataimmal, a kétségbeesésemmel. Úgy éreztem hatalmas erőre van szükségem, mert néha még a beszéd is belém szorult, és a dal, amit a kisfiam annyira szeretett.
ltem az éjszakába nyúló ünnepi műsor előtt, mert valaminek történnie kellett körülöttem, hogy vigyázzon rám, lefoglaljon, ha tud, visszarántson, ha kell. Tudatosan törekedtem egy idő után, hogy a figyelmem másra terelődjön: Jézus életére. Úgy sem ismerem igazán- tűnődtem. Hagytam hatni, nyitott szívvel figyeltem, benne éltem a kétezer évvel ezelőtti eseményekben. Tudva, hogy mindenki alszik, átadtam magam az élményeknek… nem kérhetik számon a könnyeimet, és így nem is szomoríthatom meg vele őket.
Belső szemeim előtt Jézus a templom lépcsőjén járt, és ott ült a vak koldus, akiről beszélgettek az emberek, hogy kinek a vétkeiért is bűnhődik… És Ő meggyógyította.
Belőlem kitört a zokogás. „Miért nem gyógyítod meg az enyémet is?! Tessék, itt az alkalom, bebizonyíthatod, mit tudsz! Csak tedd meg! És én is hiszek neked, mindent elhiszek!” – kiabáltam bele hangtalanul az éjszakába. Sírva aludtam el és hatalmas fájdalommal. Még most is alig bírok a szívdobogásommal, ha erre visszagondolok.
Másnap a kisfiam megfogta a kezemet, ahogy a fény előtt elhúztam előtte. Kétszer is. Egy darabig földbe gyökerezett a lábam, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert csodák ugye, nincsenek. De a szívemben legbelül megőriztem az éjszakát és a talányt. És márciusra, ha pár centiként haladt is, de a kisfiam már kezdte felfedezni az asztalon elé rakott tárgyakat. Ki meri nekem azt mondani, hogy ez nem maga a csoda!?
Ma már látom, hogy a hitemhez hasonló ez a gyógyulás. Ahogy én fejlődöm lélekben, vagy ahogy toporgok néha egy helyben, úgy áll meg vagy fejlődik az én kisfiam egészsége is. Sokáig nem mertem ezt elmondani senkinek, mert féltem, hogy kinevetnek. Még most is sokszor csak elnéző mosolygást kapok. Ezért, ha az emberektől félek is, a sok-sok gondtól, bajtól, betegségtől már nem, mert tudom, mindennek célja van az életünkben. És Ő, ha egyedül maradunk is, velünk van. Segít a lelkünkön és a testünkön is, ha szükséges.
A kisfiam már 12 éves. Azt tapasztalom, hogy mindent megnézhet, amit csak akar, csupán közelebb kell mennie hozzá… mint nekem az Úr Jézushoz. és követte Őt az úton.
Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” A vak ezt mondta: „Mester, hogy újra lássak.” Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.” És azonnal újra látott, és követte őt az úton.” (Márk 10, 51-52)
Forrás: havannacsoport.hu
Szerző: Tokai Réka | dec 14, 2019 | Hagyományok
Dino Buzzati: Karácsonyi történet
Komor gótikus épület az ódon püspöki palota, falai salétromtól nyirkosak, gyötrelmes hely téli éjszakákon. A szomszédos székesegyház pedig hatalmas, csak körüljárni is kevés egy élet; kápolnáknak, sekrestyéknek olyan szövevényét rejti, hogy miután évszázadokig elhagyatottan álltak, némelyik úgyszólván máig sincs felderítve közülük. Mit csinál majd itt a Szentestén a szikár érsek egymagában, míg a város ünnepel? – kérdezik az emberek. Hogy tudja leküzdeni a mélabút? Mindenkinek van valami vigasza: a fiúcskának kisvonat és fenyőtoboz, a húgának játékbaba, az anyának a gyermekei, a betegnek egy új reménység, az agglegénynek az ivócimborája, a rabnak egy másik rab hangja a szomszédos cellából. De mit fog csinálni az érsek? A buzgó Valentino tiszteletes, őexcellenciája titkára csak mosolygott az ilyen beszédek hallatán. Az érseknek Szenteste ott van Isten. Magányosan térdelni a jéghideg, üres katedrálisban első látásra keservesnek tűnik, pedig ha tudnák! Nem magányos, nem fázik, és nem érzi elhagyatottnak magát. Karácsonykor Isten az érsek kedvéért szétárad a templomban, a hajókban valósággal túlcsordul, olyannyira, hogy csak üggyel-bajjal lehet becsukni tőle az ajtókat; és bár nincs kályha, akkora a hőség, hogy az antik fehér kígyók életre kelnek tőle a hajdani apátok sírboltjaiban, felkúsznak az altemplom szellőzőnyílásain és kecsesen nyújtogatják fejüket a gyóntatószékek oszlopairól.
Ilyen a Dóm ezen az estén: csordultig tele van Istennel. Don Valentino, bár tudta, hogy nem az ő dolga, túlságosan is szívesen időzött ott, hogy elrendezze a prelátus térdeplőjét. Még hogy karácsonyfa, pulyka és pezsgő! Ma Szenteste van! Így elmélkedvén kopogtatást hallott.
– Ki veri Szenteste a Dóm kapuit? – gondolta don Valentino. – Nem imádkoztak még eleget? Miféle mánia ez rajtuk? – Így morgolódott magában, de azért odament és kinyitotta a kaput, amin hirtelen szélroham kíséretében belépett egy rongyokba öltözött koldus.
– Micsoda bősége Istennek! – kiáltott fel mosolyogva, amint körülnézett. – Csodálatos! Már kint is érezni. Monsignore, nem adhatna belőle egy kicsit? Gondolja meg, Szenteste van.
– Őexcellenciájáé, az érsek úré – felelte a pap. – Neki lesz szüksége rá pár óra múlva. Őexcellenciája máris úgy él, mint egy szent, nem kívánod tán, hogy most Istenről is lemondjon! Én meg soha nem voltam monsignore.
– Egy kicsit sem ad, tisztelendő úr? Itt annyi van belőle! Őexcellenciája észre se venné.
– Mondtam, hogy nem… Távozhatsz… A Dóm zárva van a nagyközönség előtt. – És egy ötlírás bankjeggyel útjára bocsátotta a koldust.
De alighogy kilépett a szerencsétlen a templomból, Isten abban a pillanatban eltűnt. Don Valentino rémülten nézett körbe, a homályos boltíveket is végigfürkészte pillantásával: Isten odafent se volt. Az oszlopok, szobrok, baldachinok, oltárok, katafalkok, kandeláberek, redőzetek bámulatos, máskor oly rejtelmes és hatásos pompája egycsapásra kietlenné, baljóslatúvá vált. És pár óra múlva lejön az érsek!
Don Valentino felindultan nyitotta ki a külső kapu egyik szárnyát, kinézett a térre. Semmi. Bár Szenteste volt, Istennek kint se látta nyomát. Az ezernyi kivilágított ablakból kacagás, pohárcsengés, zene hangjai értek el hozzá, sőt még káromkodás is. De se harangzúgás, se ének.
Don Valentino kiment az éjszakába és elindult a szentségtörő utcákon, féktelen dáridók lármája közepette. Ő azonban tudta a megfelelő címet. Amikor belépett a házba, a baráti család asztalnál ült. Mindegyikük nyájasan nézett a többiekre és körülöttük volt egy kevés Istenből.
– Áldott Karácsonyt, tisztelendő úr – szólt a családfő. – Tartson velünk.
– Sietek, barátaim – felelte. – Egy meggondolatlan cselekedetem miatt Isten elhagyta a Dómot és őexcellenciája hamarosan imádkozni megy. Nem adnátok nekem a tiéteket? Ti úgyis társaságban vagytok, nincs olyan égető szükségetek rá.
– Don Valentino, kedves barátom – felelte a családfő –, úgy látom, maga elfelejti, hogy Szenteste van. Éppen most maradjanak Isten nélkül a gyermekeim? Csodálkozom, don Valentino.
De alighogy kimondta ezt az ember, Isten kisiklott a szobából, a derűs mosolyok kihunytak, és a sült kappan homokként csikorgott a fogak közt.
Ismét útnak indult hát az éjszakában, végig a kihalt utcákon. Ment, egyre csak ment Valentino tiszteletes, és végre újból meglátta. A város kapuihoz érkezett; előtte tágas szántóföld terült el a sötétségben, derengőn fehérlett a hótól. A rétek és eperfasorok fölött ott hullámzott Isten, mintegy várakozóan. Don Valentino térdre hullott.
– De hát mit csinál, tisztelendő úr? – kérdezte egy paraszt. – Meg akar betegedni ebben a hidegben?
– Nézz le oda, gyermekem. Nem látod?
A paraszt csodálkozás nélkül pillantott oda. – A miénk – mondta. – Minden Karácsonykor eljön megáldani a földjeinket.
– Hallod-e – szólt a pap –, nem adnál belőle egy kicsit? A városban híjával maradtunk, még a templomok is kiürültek. Adj egy keveset, hogy legalább az érsek illendően megünnepelhesse a Szentestét.
– Szó se lehet róla, kedves tisztelendő uram! Ki tudja, miféle undok bűnöket követtek el maguk a városukban. Maguk tehetnek róla. Hozzák rendbe nélkülem.
– Persze, vétkeztünk. De hát ki nem vétkezik? Te viszont, gyermekem, igen sok lelket tudnál megmenteni, annyi az egész, hogy igent mondasz.
– Elég nekem a magamét megmenteni! – nevetett fel a paraszt, és amint ezt kimondta, Isten felemelkedett a földjeiről és eltűnt a sötétben.
Tovább haladt, egyre kutatva. Isten egyre ritkulni látszott, és akinek volt belőle valamicske, nem volt hajlandó átadni (de abban a pillanatban, amint nemet mondott, Isten eltűnt, egyre messzebb távolodva).
Irdatlan, kopár síkhoz érkezett, és ím, a távolban, a horizonton lágyan felfénylett Isten, hosszúkás felhő formájában. A kis pap térdre vetette magát a hóban. – Várj meg, ó, Uram – esedezett. – Az érsek az én hibámból magára maradt és ma Szenteste van!
A lába elfagyott, belegyalogolt a ködbe, térdig elmerült, többször elvágódott, teljes hosszában elterült a földön. Mit kell még kiállnia?
Mígnem áradó, ünnepi kórust hallott, angyali hangokat, fénysugár szűrődött át a ködön. Kinyitott egy kis faajtót: hatalmas templomban találta magát. Közepén pár kis olajmécses között egy pap imádkozott. És a templomot betöltötte az Éden.
– Testvérem – nyöszörögte don Valentino, erejének végső határán, hegyes jégcsapoktól borítva –, könyörülj meg rajtam. Az érsekem az én bűnöm miatt magára maradt és szüksége van Istenre. Adj belőle egy keveset, könyörgök.
Az imádkozó lassan megfordult. Don Valentino, amint ráismert, ha lehet, még jobban elsápadt.
– Áldott Karácsonyt, don Valentino! – kiáltott fel az érsek, és elindult felé, Istentől körülfontan. – Hát te hol kujtorogtál, drága gyermekem? Szabad tudnom, mit kerestél odakint ebben a farkasordító hideg éjszakában?
Szerző: Tokai Réka | dec 13, 2019 | Hagyományok
A. A. Milne: János király karácsonya
János király nem volt jó,
Volt görbe dolga sok.
És néha senki sem szólt hozzá,
Így teltek a napok.
És aki látta, nem köszönt,
Szótlan továbbhaladt,
Csak gőgös pillantása hullt
Jánosra és továbbvonult,
Ő némán állt és elpirult
Koronája alatt.
János király nem volt jó,
Nem kedvelték, tehát
Nem látogatták, hasztalan
forralt mindig teát,
s ha eljött a december,
karácsony csillaga,
polcán a sok kis cédulát,
mely boldog ünnepet kívánt,
soha nem írta jóbarát,
csak mindig ő maga.
János király nem volt jó,
S ajándékot, noha
Vágyott reá, nem is kapott
Sok éven át soha.
De karácsonykor mindig,
Míg szépen énekelt
A lantos és jó pénzt kapott,
Ő harisnyával caplatott
A kéményhez, kirakta ott
A félő reménye kelt.
János király nem volt jó,
S így magányosan élt,
Egyedül tervelt levelet,
Míg a tetőre ért.
Leírta és lerakta, így
Kért fájdalmára írt:
„E lap mindenkinek kiált,
szent karácsonyhoz legkívált.”
Sarkában nem „János király”-t
Szerényen „Jancsi”-t írt.
„Szeretnék egy kis puskát
és egy kis édességet
és egy kis csokoládét
a szopogatás végett;
a narancsot se bánom,
a diót szeretem,
úgy szeretnék egy zsebkést,
mely vígan szeletel.
És, ó, Karácsony apó, kérlek, hogy kegyesen
Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!”
János király nem volt jó –
A csatornacsövön
Szobájába csúszott megint,
És várta, hogy mi jön.
És egész éjjel ott feküdt,
Félt és remélt bután.
„No, azt hiszem, ő járhat ott”
(a homloka is izzadott)
„biztos ajándékot hozott
sok hosszú év után.”
„Jaj, felejtsd el a puskát,
felejtsd az édességet,
és csokoládé sem kell
a szopogatás végett,
a diót, a narancsot
már nem is szeretem,
és van már egy zsebkésem,
mely majdnem szeletel.
De, ó, Karácsony Apó, kérlek, hogy kegyesen
Hozz egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!”
János király nem volt jó –
Karácsony reggel
Eljött vidáman s számtalan
Szép ajándék vele.
A harisnyákban játékok,
Sok-sok kiváncsi szem
Mindenre boldogan tekint,
János mogorván mondja: ”Mint
Sejtettem, úgy történt, úgy történt megint:
Számomra semmi sem.”
„Szerettem volna puskát
és egy kis édességet
és egy kis csokoládét
a szopogatás végett;
kértem diót, narancsot,
mert nagyon szeretem,
és minthogy nincs zsebkésem,
hát nem is szeletetl.
És, ó, Karácsony Apó nem hozott kegyesen
Egy igazi nagy piros gumilabdát nekem!”
János király kinézett
Durcásan ablakán:
Lent nagyvidáman játszott
Sok fiú s kisleány.
Mind irigyelte őket,
Állt rendületlenül…
S hát, íme, pirosan beszáll
Egy jó nagy labda, a király
Fején pördül, de meg nem áll,
S az ágyára repül.
És, ó, Karácsony Apó,
Háláját rebegi,
Mert hoztál egy nagy
Igazi
Gumilabdát
Neki!
Szerző: Tokai Réka | dec 12, 2019 | Hagyományok
Rupprecht Tibor: Karácsonyi történet
Karinthy Frigyesnek
A kastély merev és zord ő-emeletessége a falu végén pöffeszkedett. Innen ki lehetett látni a téli mezőre s Nelly és a fiú, ki költőnek tartotta magát, az ablaknál álltak. Bamba némaság és mozdulatlanság tapadt alakjukhoz. Szinte üvegesen értelmetlen tekintetet fúrtak a közeli tengerszínű erdőbe, melynek éles, még a hervadásban is éles színeit eltompította a hamvas köd. A mező egész teste hótakaró alá lapult s általában úgy látszott, mozdulatlan. Elvétve duzzadt ki alóla egy-egy enyhe dombalak vagy (ritkán) egy-egy göröngy bütyke. De azért mégsem volt e vidék oly mozdulatlan, mint például egy pingált téli kép. Az a pár bütyök – bár egy részük barnán, mélán, halálosan csöndes volt, helyenként egészen megelevenedett. Néha mintha didergett vagy kiterjedt volna, máskor meg tömörült, egyszer pedig hirtelen a falu felé közeledett.
A zimankós időben alig lehetett látni. Az ablaknál állók csak tapasztalatból tudták, hogy amott foglyok kuporognak.
Alkonyi sanda fény lidérckedett már ekkor a zsuppos háztetők fölött. Hirtelen szellő kerekedett s fölkapta a ködöt, amely – mint valami rongyos zászló újra lerogyott, de közben megmutatta a kedves madarakat, amint egységesen fürödtek a hóban. Éppen mint nyáron a porban. Melegedtek a fagyban, bízók voltak a bajban, pedig már sejtették pusztulásukat. Az ilyen állatot ostobaság fogolynak nevezni. Inkább az embert. Az ember, ha elfogják: fogoly. Pedig a legtöbb embert elfogják.
Az asszony most puha arcát macskásan nekisimította a férfinak. Valami távoli rokona volt s egyben szerelmese a tépelődő és szerinte érdekes fiatalembernek. Régen, mikor még volt benne frissesség, s ha több nem, hát megújuló s érdekes sírni-tudás, beleakasztotta magát a hiúsága aranyláncába s azóta nem lehetett lerázni. Oly erősen bennakadt, mint egy zsúzsú. A hamar hervadók közé tartozott s a férfi csak kényelemből tűrte. Az csak harminc éve dacára már elvirult, de a költőcske csak mostanában kezdte látni, hogy eddig mindent helytelenül látott.
– A temetőbe megyek. Nem akar talán velem jönni – mondta a férfi hosszú hallgatás után.
Az asszony puha piros ajkát feléje fordítva s lassan nyitva mondta mint egy madár:
– Persze hogy elmegyek vele, hiszen december 24-e van.
Ropogós, jóllétet árasztó bundába segítették egymást, aztán kiperdültek az ajtón a folyosó felé. Itt két koldusasszony-féle nőbe ütközött a szerelmesen puha pillantásuk s ezen egy kissé önkéntelenül is bosszankodtak. Verandára sétáltak, onnan figyelték, hogyan vánszorognak be a lucskos udvarra. Foltozott tarka ruhát, lyukas tátongó cipőt s rojtos kendőt viseltek. Hajuk ápolatlan, kócos és gyér volt. Fakó arcukat a fájdalom barázdálta. Nem lehettek idősebbek Nellynél.
A fiú valami furcsa részvétféle következtében meg akarta őket szólítani, de mire odaért volna, a nagybátyja, vén, formátlan és hetyke figura, olyan forma, mint Kosztolányi «bolond rokon»-ja a szegény kis gyermek panaszaiban, már köztük termett.
Gurult ám nagy hű-hóval és «hát Isten hozott bennetek.»
Nelly azt hitte: álmodik. A költő kissé megcsípte a karját, hogy csönd legyen, meg akarja figyelni, mi fog kifejlődni ebből. De Nelly ezúttal nem engedelmeskedett. Félt, hogy undokságokat kell látni és hallani; hát köhögött.
Péter a nagybácsi erre tüstént feléje fordította vizeszsömle arcát és ujjongva mondta:
– Régi cirkuszi ismerősökkel találkoztam! Művésznőkkel.
Ez hatott. Leszakította a csönd pántjait a szeretőkről. Szenzációt sejtettek. Mire leértek, Péter bátya már javában vallatta a szegény, egykori, minden emlék kerekében megtört némbereket.
A költőcske megszólalt:
– Talán jobb volna meginvitálni őket. –
Szegények mohóvá duzzadt szeme-fehérje olyat villant erre, hogy a szívéig fájt ez a bús mohóság.
Péter rendreutasította. A nőknek «humorosan» odaszólt:
– Elég sokszor bolonddá tettetek… most igyátok meg a levét… Igaz is… Tudjátok-e még, hogy becsípettetek, az asztal alá itattatok?
– Csak szállásért könyörgünk – bátorkodott a kevésbé megrútult, rőt hajú s míg e szavakat csuklotta, félénk reszkető kézzel simogatta a feléje haragoskodó vizslát.
– Lord – ide gyere – rögtön! – így pattant ki Nelly asszonyból az aggodalom, hogy bepiszkítja magát a kutyája s mikor az hallgatott rá, vidáman engedte, hogy fényes topánjához súrolja ragyogó szőrű fejét és szemével esdve csalogatta a férfiját, nem akarván örvényes gyötrelmeket látni.
– Ugye, most szeretnétek meghódítani? – legénykedett a vén bolond. A rőt hajú nő zokogott. Szelídebb, madonnásabb társa csak egyik fájó lábát a másikra tette, hogy ne kelljen mind a kettőn fázni. Istenem! Oly fagyos volt a föld.
– Hol alszunk ma éjjel, jaj, hol alszunk, hol eszünk? Elepedünk. A havat rágjuk. Jaj. Irgalmas Úr!
Péter úr lelakatolt ajakkal s malmozásra kulcsolt kézzel várta ezt a kitörést és erre rájuk dörrent.
– Csak egyszer legyen az ember engedékeny!… Pusztuljatok előlem.
A ház úrnője, a költő anyja szintén belekarvalykodott a visszautasításba.
– Ide mernek jönni?… Micsoda szemtelenség. Ilyen idegen népség. Kik maguk? Hallatlan… Ma akarnak kvártélyt, holott tudják, hogy karácsony napja van.
– Talán nem tudják. – Vágott közbe a fiú.
De az anyja tovább pörölt. «Szemtelen idegen népség.» Egy kissé kifulladt a sok robbanó szótól, lélegzett s megigazította egyik briliáns gyűrűjét.
Kövér, vattás marcipán ujjai, kocsmáros körmei és beefsteaknyaka dacára második Zrínyi Ilonának tartotta magát, mivel gyermekeinek lelkébe hulla-eszméket gyömöszölt és mert rokonai «délceg»-nek hazudták.
Végül a koldusnők kaptak egy-egy karéj kenyeret s ekkor az ebeket elengedték és azok rögtön megugatták és megrohanták őket, mire azok futásnak eredtek. Nyomorult, löttyedt testüket alig bírták a házsorból kicipelni, úgy serénykedtek mögöttük a foxik, a komondor, a vizsla.
Egy nyárfa alatt mégis kinyúlt a rőt hajú s egyenesre karózva magát a temetőbemenők felé odacsattantotta: emberek vagyunk! – És rázta az öklét és verte a mellét és megint csak rázta az öklét. Micsoda dráma hullámainak tajtéka habzott az ajkán!
Mikor a sétálók közeledtek: mégis bekanyarodtak egy mellékösvényre. A költő és párja művelt, mozaik lelkek lévén, a következő meglehetősen perverz párbeszédet folytatták…
– Ne legyen ember az ember, hanem bestia – így kezdte a nő, aki kifogásolta barátja gyakori lanyhaságát, mely mindenben megnyilvánult.
– Te zsidó vagy, ezért vagy frivol. Én keresztyén vagyok – ezért vagyok indolens. Mindkét vallás megbukott. De még ez semmi. A költő is megbukott bennem, a művész is… Régi igazság, hogy az, ami a művészt, a hősi lelket megkülönbözteti, tulajdonképpen az egyéni gondolkozás és bátorság az egyéni gondolkozás megvalósítására. Én gyáva vagyok. Engedtem e szerencsétleneket elmenni. A bátor bűn több a gyáva erénynél. Lázadhattam volna. Miért tűrök ilyen kegyetlenségeket, szívtelenségeket?
Nelly sokáig hallgatott, aztán miután tekintetével végigsúrolta a puszta láthatárt, melyre most ráborult az alkony hályoga s úgy végtelenbe terjedt, mintha megvakult volna a világ, egyszerre, zökkenő nélkül mondta:
– Olyan ma a levegő, mint a hideg gyöngy, vagy mint az ezüst, vagy a higany vagy olyanforma, mint a jég mikor a számba veszem és gyorsan olvasztom… Nem gondolod. Csak azt lehet mondani: felségesen friss. – És egy ékszerdobozba illő illatos hasonlatot permutált. Büszke volt ihlető erejének, múzsaszerepének tudatában… Selyemruhája melegen susogott s a hó csikorgott cipője alatt, mikor a négyszögletű, Böcklin: Toten-Insel-szerű temetőben a kulcs sírt, sírt.
Nyúlánk nyírfák kupolázták mezítlen gallyaikat. Borókák mosolyogtak sötétzöldül. Nelly lehajtotta divatfrizurás fejét, melyen lendületes kalap kevélykedett s minden ruhája úgy muzsikált, mintha egyszerre egy tucat divatbaba perdült volna táncra mikor belépett a temető kapuján. Egy kicsit orchideának tűnt a temető nefelejcs-keresztjei között. A parfümje is szállt, szállt, a föld alatt pedig éltek a csontok. Különös, nem hallható zsongás, a csönd zsongása töltötte be az üde halálkertet. Sűrű, buja, dús – e három szó kevés arra, ahogy a folyondár a sírokat ellepte. A nyírfákra és minden kőre, keresztre, a legkorhadtabbra is fölkúszott, úgyhogy némely régi kereszt megrogyott a súlya alatt. Oly elevenen szuggerálta a költőre az örök-eszmét, mint a Szó.
Így folytatódnak a dolgok, így lesz minden újból élet. S a nagy körforgás – dadogta az, de csakhamar lendületesebben folytatta. – Mintha hallanám a föld alatt dobbanó mindenség szívét. Bizony ott lenn van a föld alatt s minden ere belekapaszkodik a világ testébe, lobog, lüktet és irul minden csont és féreg dacára, minden jajduló gyász dacára. Diadalmas az élet a halálban. Sehonnan sem kiált annyi élet, mint ebből a temetőből.
– S ha elégetnének és hamvadat a szél vinné szerteszét, mint valami karácsonyi annunciációt? – kérdezte a nő.
A nap tűzkorongja lebukott s láng csapott ki a távoli hegyláncormok és felhők mögül. Lila fény vonaglott a havon és az asszony halován hervadó ajka körül. A férfi lázas látomással telt meg, amint nézte s kiugrott belőle a szó.
– Te égess el engem, te égess, te égess! De profánnak tartotta és makacsul, szégyenkezve hallgatott.
– Hú, hű-ű, hűii, i-i, hú, – hű-ű, húúú – így szólt a szél, majd hidegen, majd melegebben, majd pedig jegesen, amint hazafelé ballagtak.
Ég és föld közt minden szürke lett. Feltűnt mennyivel sötétebb az ég a földnél. A hold árván, se fehéren, se sárgán, mint egy mállott kurtizán kacérkodott a tarka felhő-fátylakkal az erdő fölött. Keresztutaknál a tar mezőkön nyulak torpantak és tanácskoztak.
A falú előtt az árokparton fogolycsapat rítt. Léptek hallatára sem rebbentek s mikor a költő annyira közeledett, hogy beláthatott az árokba észrevette, hogy ott egész szép és nagy család ünnepel.
Nelly tapsolt, úgy örült az eleven barnaköpenyes látványnak a sok holt hómező után, de erre persze fölkapták magukat, röpültek egy kissé, de nehezen s csakhamar újra leereszkedtek és csodálatosképpen közel a falúhoz.
– Nagyon éhesek – állapította meg a férfi, mire Nelly megduplázta gyorsaságát és hirtelen csupa cél és terv lüktetett kipirult arcából és ragyogó szeméből, oly türelmetlen volt, hogy elhagyta az est szépségei fölött meditáló társat s mikor a házhoz értek tüstént a konyhába rontott.
– Adjanak egy kis kenyeret. Gyorsan! Siessenek! Sokat, sokat… – Mikor megkapta azt, amit kért, táncos galoppban sietett az udvaron át, ki az utcára. A falú végén útkeresztezés volt. Közvetlenül a kastély mellett tágult a göröngyös hóval takart mező az erdő felé. Nelly először az úton járt, aztán a szántóra is bemerészkedett s széles ívben hintette a morzsákat. Három darab kenyeret fogyasztott el így s hamar fölszaladt megint a kastély emeleti szobájába, ahonnan jól lehetet a vidéket látni. Csókolódzott barátjával. Különös, alig zabolázható boldogság terjedt el tagjaiban. Ilyet csak egyszer érzett, mikor valami sejtelmesen kedves bakfisbálra készült régen. Tele volt cukros jókedvvel, csacsogó ujjongással. Úgy érezte: életmentő.
– Csupán csak kutyával, macskával, papagájjal törődni, ez polgári temperamentumra vall – mondta oly csépelt, fakó hangon, mintha álmos könyvből olvasta volna ezt az igazságot.
A költő kissé hitetlenkedve fogadta a fogolyetetés tervét, de csakhamar láthatta s mikor Nelly türelmetlenül kinyitotta az ablakot, hallotta a hangos csapatot. Nagyon föléledtek. Nyúlt nyakkal bátran tipegtek a havon… Nem féltek, hogy valaki láthatja őket. Némelyikük egészen a ház kerítéséig eljött, de minthogy eledelt erre nem talált, visszafordult. Nelly rohant.
– Zsírt vagy faggyút, ha nincs más! – parancsolta. – De volt más is. Sugárzott a boldogságtól. A ház elé az udvarra szórta. Hamar élvezhette a hatást.
A foglyok szinte elemi erővel törtek előre. Félelmüket legyőzte a lakoma látása. Kacagtató volt látni, mint gurulnak, hömpölyögnek egymáson át, mint a sodró patak hullámai. Ember így, ilyen motorikusan nem szokott előretörni. Legföljebb a teljesre fejlődött zseni.
Bátran bejöttek az udvarra. Nelly terve sikerült. Egy dús sötét taxus mögé rejtőzött s mikor már vagy húszan voltak, hirtelen kiugrott a fedezék mögül, gyorsan bevágta a vasrudas kaput, de a hatalmas dörrenésre a legtöbb fogoly fölrebbent s minthogy a kutya is hirtelen vakkantott, csakhamar csupán egyetlenegy fogoly maradt fogoly, egy kis dundi, rozsdaszínű. Ez nyilván nagyon is jóllakott s valószínűleg bölcs volt a foglyok között és gondolom így gondolkozott:
– Ha ezek nekünk eledelt adnak, biztosan nem akarják vesztünket. – Még sohasem fordult elő az, hogy ott ahol ránk lőttek, egyúttal etettek bennünket.
Nelly sikongott az örömtől, mikor a két tenyere közt tarthatta. Pihés, meleg teste, okosan hunyászkodó feje kitűnően simult a kézbe.
Mikor a hálószobájába vitte, hamar tükör elé perdült, hogy nézze mily gyermeteg a fogollyal, hány évet fiatalodott a jó kedvtől. Lányosan kócolt haját mégis rendbe hozta, mikor vacsorára hívták, mert Ilona asszony karvalyszeme minden akár pittoreszk, akár nem pittoreszk rendetlenség ellensége volt.
Madarát finom csipkeblúzához szorította, csőrét a meleg kebel felé irányította s így toppant az esti ebédlőbe.
A rokonság részben ujjongott, részben bosszankodott a rendkívüli látványért. Ám a karácsonyi «megbocsátás» konvenciója a haragvó arcokról is letörölte a savanyúságot.
A fehér abroszon égő, plumpudding, a csilláron fagyöngy: dús, merev, koronás. A családi képek alatt piros-zöld myrtle mosolygott – csupa «örökké» viruló flóra. A vidám lányok hajában egy-egy drága téli rózsa himbált.
– Milyen nagyszerű ünnep! Milyen isteni pompa! – áradt a költő, borának tiszta aranyát csillogtatva a sokszínű fényben.
Amíg ettek, fönn az emeleten készült a karácsonyfa. A foglyot eleresztették s az boldogan a kandallóhoz szaladt. A vihogó lányok a mandulát, a diót sőt a tortát is megkóstoltatták, csőrébe tömték s dicsérték a tüzes és tiszta fényű tekintetet.
A rumos cukorral csipkézett plumpudding az asztal közepén lobogott, kialudt s ekkor újból föllobbantották a rumot.
Többet öntöttek rá, hogy erősebben, élesen-kék lánggal égjen. Kioltották a lámpát s most már csak a plumppudding meg a kandalló világított. Oly andalítón sistergett a nedves fa; a szeszes láng oly finoman tarka rajzzal és oly boldogító illattal szőtte át a szobát, hogy mindnyájan merengtek s még a karácsonyi titkot tudókat is villanyozó csodaként lepte meg az ezüst csengettyű. Gyönyörűség lúdbőrzött a családon, amint amennyire csak lehetett karonfogva – fölmentek az emeletre. – A meglepetések szobája fényárban úszott. Szökkent a fény a kivilágított karácsonyfáról. Nekiugrott a jégvirágos ablaknak, az ajándékokkal halmozott, patyolatterítős asztaloknak, az emberek boldog szemének, megsokszorosodott és elfolyt a parketten. A társaság meghatottan fogta körbe a sok ajándékkal teletűzdelt fát. Fűszeres, finom fenyőillat terjengett. A tűlevél pattogott s balzsama mindenkit az eltűnt boldog jóság álmába ringatott.
Tiszta főkötős, tiszta fehér kötényes szobalányok libbentek be az ajtón, kezet csókoltak Ilona asszonynak s nem merték ajándékaikat megnézni vagy megfogni. Félszegen hajlongtak s végül egy sarokba húzódtak. Jött a többi cselédség, a kocsisok, az erdős. Fényes, tükörsima, parkettsíma, gyertyalángot sokszorozón sima csizmában és egy év óta nem hordott ünnepi zekében állt Ilona asszony elé. Kezet csókolt. Hálálkodott.
– Csak azt tudom adni, amit minden évben szoktam magának adni – darálta amaz komolykodva, unalmas-hidegen.
Fia fesztelenebb, nyíltabb; könnyedebb akart lenni s megkérdezte:
– Mi újság az erdőn, öregem? – s kezét a vén ember vállára tette. Van-e sok fatolvaj az erdőn?
– Tolvajt mostanában nem találtam, hanem halott az van.
– Mit mond? Halott? Kicsoda? – rikácsolt a karvaly.
– Csak cigányok – kezit csókulom, rongy nép, megfagytak vagy hogy talán már ezelőtt is betegek lehettek – ki tudja azt, kezit csókulom. Olyanok mintha cigányok volnának, kezit csókulom, két asszony. A kunyhót én minden este bezárom, kezít csókulom, oda hát nem mehettek, hanem a ferde födél, amely alá a fácánoknak szoktak magot hinteni rozoga volt, vastagon takarta a hó és leszakadt mikor aludtak alatta. Isten nyugosztalja őket. Mi nem tehetünk róla.
A költő szép halovány arca, égő szemű lázas lett.
– Anyám. Ez rémes – kiáltotta.
– Miért, te fantaszta – s mikor csodálkozott – te fantaszta! Ugyan ne zavard az áhítatosságot. Nellyke azt a kedves karácsonyi nótát kérem. Hogy is hívják. Hja, «Krisztus urunknak áldott születésén.» Ezt szeretném hallani harmóniumon. Ez ugyanis a mi családi énekünk.
Nelly a harmóniumhoz surrant, leült, megigazította a szoknyáját, megnyomta a pedált és áradt, dagadt a karácsonyi dal. A szoba méltóságos csöndje hirtelen elevenebb lett. A szomszédos parasztházak ablakaiban a karácsonyfák sok gyertyafénye találkozott és tükröződött.
A harsány világosság induló és növekvő lángok veszedelmét szuggerálta. Majdnem egészen eltűntek az árnyak s a fény, mint valami telhetetlen szörnyeteg tobzódott, kiabált a zenéből és a gyertyák színeiből és uralkodott és finom bokázó táncot járt az urak elegáns tükörsima kemény ingmellén. Aztán a hang szépen lassan, lépcsőzetesen, stílusosan zsugorodott s egyedül a mozdulatlan és néma fény élt és nagy csönd tellett a terembe.
És ekkor imádkoztak.
Szerző: Tokai Réka | dec 11, 2019 | Hagyományok
Fekete István: Roráte
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok…”
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul… Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle… akár a halotté…
– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!…
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél…
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.
– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban…
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.
