Szerző: Tokai Réka | dec 10, 2019 | Hagyományok
O. Henry: Háromkirályok ajándéka
The Gift of the Magi, 1905
Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.
Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.
Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.
Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.
A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.
Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.
A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.
Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.
James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.
Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.
Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.
A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.
– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.
– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.
Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.
– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.
– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.
Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.
Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.
Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.
Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.
Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.
– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?
Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.
Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!
Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.
Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.
Della leugrott az asztalról, és elébe állt.
– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!
– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.
– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?
Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.
– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.
– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?
Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.
Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.
– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.
A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.
A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!
Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:
– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!
Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:
– Jaj!
Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.
– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.
De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.
– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.
A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.
Szerző: Tokai Réka | dec 10, 2019 | Hagyományok
Csoóri Sándor: Az elveszett Karácsony
Maholnap újra karácsony. Istenem, hányadik is már, ne bolygassuk – sokadik.
Nem mondhatom, hogy külön-külön mindegyikre emlékszem, de a fényeikre, a hangulataikra igen.
Különösen gyermekkorom karácsonyaira, amelyeket még otthon, Zámolyon éltem át, tizennégy éves koromig. Pedig se betlehemi pásztor, se betlehemi király, se napkeleti bölcs nem voltam soha, sőt tollsöprű szárnyakkal fölszerelt angyalka se. Nálunk, reformátusoknál, már kopárabb volt a hagyomány, legalábbis az, ami az ünnep külsőségeit illeti, de az áhítat, a csoda jelenléte tökéletes volt bennünk is.
Karácsonykor olyasmi történt velünk, ami az év bármelyik másik napján elképzelhetetlen lett volna. A vacsora után apánk levette az öreg gerendáról a Bibliát, s fölolvasta nekünk Jézus születésének a történetét. Akár egy parasztpüspök.
És, mint aki igazán jól értesült istenszolga, istenhívő, aprólékosan beszámolt az istállóban lezajlott szülésről, a jászolról, a szalmáról, az állatokról s a csillag nyomát követő bölcsekről, akiket a fondorlatos Heródes küldött. Heródes, aki megrémült attól a hírtől, hogy a zsidók királya megszületett. A bölcsek viselkedéséből is rossz végzetet sejtett meg, s hogy ez be ne következzék, a király minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környékén.
Hat-hét éves koromban már elég sok első világháborús történetet hallottam apámtól és felnőtt férfi rokonaiktól, de olyasmit, hogy minden ártatlan gyereket megöljenek, soha.
A szörnyűség nem fért el bennem hosszú órákig.
A feszültséget rendszerint az éjfél körüli, sejtelmes ostordurrogtatás és a rekedtes kanásztülök hangja oldozta föl. Jöttek a pásztorok karácsonyt köszönteni. Jött a tehenes, a kanász, akit egyébként feribácsiztunk és janibácsiztunk, de éjféltájt teljesen átlényegültek: olyanok voltak, mint akik saját szemükkel látták Heródes lovait, katonáit, a leölt gyermekeket és a szamárháton Egyiptomba menekített, sugárzó, győztes kicsi Jézust.
*
1944 decemberében minden előző karácsony emlékét és misztériumát maga alá temette a második világháború. Tizedike körül már olyan közel került hozzánk a front, hogy esténként a kert végéből úgy bámultuk az ágyúk torkolattüzét, mintha a szemhatáron száz kazal égett volna egymás mellett. A Galíciát és az olasz frontot megjárt férfiak azzal vigasztaltak minket, hogy Zámoly nem hadászati célpont, Székesfehérvár viszont az. Ha azt elfoglalják az oroszok, Zámolyon csak átszaladnak.
Az előjelek épp az ellenkezőjét sugallták: egyre több német katona érkezett a faluba. Hozzánk is hatot költöztettek be az első, azaz: a tisztaszobánkba. Ketten közülük azzal mutatkoztak be, hogy beköltözésük után fél óra múlva a konyha falát díszítő tányérokat, anyám szeme láttára, csiribű-csiribá, úgy „levarázsolták” a helyükről, mintha sose lettek volna ott.
Kiderült róluk, hogy bevonultatásuk előtt hivatásos szemfényvesztők voltak, cirkuszi „varázslók”. Legjobban a krumplis pogácsát szerették, mézzel. Hol korán hajnalban, hol késő este vitte ki őket egy autó a frontvonalba, Pátkán át Lovasberény irányába. Oda is könnyedén, lazán indultak, mint akik fellépésre mennek.
De a hat között volt egy, aki nagyon kirítt a csapatból. Négy-öt évvel idősebb is volt náluk, s az arcán már jól kirajzolódtak azok a jövőbeli árkok, amelyek csak mélyülni fognak. Róla is kiderült, hogy ugyanannak a cirkusznak volt az alkalmazottja, mint a társai, de ő állatokat idomított. Amikor szabad volt, az idejét inkább velem, a tizennégy éves diákkal töltötte, mint a „bűvészekkel”. Valamennyire tudtam is vele németül beszélni.
A harmadik vagy a negyedik napon élete nagy szakadékába zuhantam alá. A hátsó szobában ültünk az asztalnál, és Alfréd elővett egy fényképet. A fényképen a felesége állt két fiúcskával egy téren, valamilyen díszkút előtt. Az egyik fiú nyolcéves lehetett, a másik hat. Egy bombatámadásban mindhárman meghaltak.
Nem tudtam levenni a szememet a fényképről. Valaki benyitott a konyhába. Az ajtócsikordulásra Alfréd gyorsan visszatette a fényképet az iratai közé. Nem akarta, hogy akár anyám, akár a nővérem megismerhesse titkát. Gyorsan fölállt, és kiment az udvarunkra, ki a szérűbe, ahonnét a temető dombján álló templomromot jól lehetett látni.
Másnap arra kért, szerezzünk valahonnét karácsonyfát, szeretne három szál gyertyát meggyújtani alatta, ha a karácsonyestét még nálunk töltik Zámolyon.
Fenyőfát Zámolyon csak lopni lehetett akkoriban, a Merániak erdejéből. Igaz, hogy csak hosszú tűlevelű fenyők nőttek az erdőben, de a parasztoknak és a pusztai cselédeknek ezek a szakállasabb, borzasabb fák ugyanúgy megfeleltek, mint azok, amelyeket a városban árultak.
Ráadásul ezeket pénz nélkül meg lehetett szerezni, csak gyalogolni kellett értük, mert a grófék erdőőre – a nagytekintélyű jáger – a karácsony előtti napokban valahogy mindig otthon felejtette a szemét.
Dél körül indultunk el a Laja pusztához közel eső erdőbe. Csönd volt és hó mindenfelé. Tetőtlen béke. A tegnap esti makacs ágyúzaj után jó volt lépkedni a szelíd hóropogásban. Arra emlékszem, hogy titokban boldog is vagyok, mert segíthetek fát szerezni ennek a szerencsétlen katonának, aki – ki tudja, hány hete már – egy idegen ország földjén, a halottai körül bolyong.
Útközben egyetlenegy embert se láttunk.
De váratlanul az egyik huppanó mögül vadnyúl ugrott elő, és villámcikázást utánzó tört vonalban menekült előlünk, mintha a legújabb harcászat elvei szerint képezték volna ki.
Alfréd ösztönösen előkapta revolverét, s kétszer-háromszor rálőtt, de nem találta el. Örültem? Szomorkodtam a kudarcának? Azt hiszem, egyikre se jutott időm, mert az erdőből két géppisztolysorozattal körbelőttek bennünket. Előttünk és mögöttünk is nyolc-tíz méternyire, röpködött a hó meg a föld. Utána sípszó hangzott. Megálltunk, megmerevedtünk. Futva és kiabálva két német katona közeledett felénk.
Alfréd hóba dobta a pisztolyát.
Amikor három lépésre tőlünk a két német megállt, keményen faggatni kezdett bennünket: mit keresünk itt? ki adott engedélyt, hogy idejöjjünk? a pisztolyon kívül van-e nálunk kézigránát? Ezt még értettem, de a hosszabb és keményen ropogtatott katonás mondatokat nem.
Karácsonyfa nélkül kellett hazatérnünk. Alfréd egyetlen szót se szólt hazáig. Csak ment előttem, mint akinek nincs többé hova mennie.
*
Karácsony előtt nyolc-tíz nappal lőni kezdték Zámolyt is. Éjszaka pedig bombázni. Este tízkor halálpontosan megjelent a falunk fölött egy repülőgép, és ledobott öt-hat közepes erejű bombát. Éjfélkor, két órakor s hajnali négykor ugyanígy.
Ez volt a valóságos háború előszava. Az első világháborús honvéd-stratégák sorra megbuktak a jóslataikkal és a reményeikkel. De ők is csak 1945 márciusában értették meg, hogy miért is volt olyan kivételes célpont a szülőfalunk. A németek utolsó magyarországi védvonalának, a Margit-vonalnak, egyik legerősebb szakaszát Zámoly határában építették ki. Egy óriási kiterjedésű, jól berendezett bunkerrendszert, nagyobbik részét épp abban az erdőben, ahova mi karácsonyfáért mentünk. Mindezt olyan titokban csinálták, hogy egyetlen zámolyi se tudott róla.
A falu később tizenhétszer cserélt gazdát. A határában négyszázötven kilőtt tankot számoltak össze hivatalosan.
Betlehemi csillag helyett nekünk óriás fényű Sztálin-gyertyák jutottak. Földön túli világosságukban közeledett felénk karácsony. A német katonák köszönés nélkül távoztak Zámolyról.
Az oroszok karácsony másnapján foglalták el a falut. Hosszú libasorban vonultak végig az Új utcán. A kapuk előtt állva bámultuk őket. Ők se szóltak semmit és mi se szóltunk.
Két óra múlva tankokon, autókon érkeztek a megszálló osztagok. A tankok tetején sáros paplanok és dunyhák rongyoskodtak. Ettől rémültem meg legelőször. Utána rögtön attól, hogy egy tank a mi udvarunkba is beállt. A kaput persze senki se nyitotta ki előtte. Simán maga alá gyűrte.
Apám, aki 1917-ben Poltava mellett egy kastélyban töltötte hadifogsága hónapjait, oroszul istenkedett velük, hogy mit csináltak a kapuval, de ők csak nevetgéltek: nyicsevo, papa, nyicsevo. S két katona már két jajgató ludunkkal jelent meg a körtefánál, s odaszorították a nyakukat a fa törzséhez, s egy harmadik pedig, egyetlen fejszecsapással levágta a fejüket. Nesze neked, kis Jézus, másnapos korodban! Azonnal föl a szamárra, s irány Egyiptom! Heródes szelleme a tett színhelyén mindig megjelenik.
Szerző: Tokai Réka | dec 10, 2019 | Hagyományok
M.Sárközy Tünde Rita: Karácsonyi történet
Karácsony van. A kandallóban méltóság teljesen lobog a tűz, és ahogy nézem a vörös lángokat, ahogy vígan táncolnak ide-oda, eszembe jut gyermekkorom legvarázslatosabb karácsonya.
Karácsony hetében jártunk már, hét elején. Emlékszem, szüleimmel lázasan készültünk a karácsonyra. Nem voltunk gazdagok, de annál nagyobb örömmel készítettük együtt édesanyámmal a szaloncukrot és más díszeket a fára. Persze a szaloncukor nálunk úgy készült, hogy kockacukrokat csomagoltunk be fényes papírdarabkákba. A díszeket szintén papírból készítettük, csillagokat vágtunk ki és fűztük fel a cérnára. Diókat csomagoltunk be szintén fényes ezüst papírba. Csodálatosan szépek lettek! Igaz némelyik csillag nem igazán sikerült nekem szép formásra, de édesanyám mindig boldogan megcsókolt és azt mondta: – Tudod kislányom, ez a legszebb csillag amit valaha is láttam! Persze tudtam, hogy ezt szeretetből mondja, hiszen annyira szeret mint senki más-e földön.
Aztán szerda délután mikor éppen a kalács sütésében segédkeztem, egyszer csak édesanyám egy nagyot sóhajtott az asztal fölé hajolva és úgy omlott össze ájultan mint egy virágszál ami hirtelen lekókad. Nagyon megijedtem, oda szaladtam, fölé hajoltam és szólítgattam sírva, könnyekkel hadakozva.
– Édesanyám! Édesanyám! Kérlek kelj fel! Mi bajod?! – Majd hangosan édesapámért kiáltottam.
Utána már gyorsan pörögtek az események. Édesapám felkapta majd bevitte a kórházba. Addig én otthon egyedül elraktam a süteményt és rendet raktam, hogyha édesanyám vissza jön had örüljön neki. De édesapám egyedül jött haza. Fejét lógatva, szomorúan a szemembe nézett és azt mondta:
– Kislányom, annyira sajnálom de édesanyád nincs jól, és kórházban kell maradnia , de ne félj hamar haza jön meglásd! De szeretnélek megkérni valamire. Édesanyád mellett szeretnék lenni, szeretném ha a karácsonyt nagyszüleidnél töltenéd Erdélyben. Ugye megérted? – kérdezte majd könnyek csordultak le arcán.
Hát amit akkor éreztem a mai napig nem fogom elfelejteni! Szívembe mintha ezernyi kést vájtak volna! A lelkem meg kiabált, és nagyon fájt! De hát itt a karácsony mindjárt, és a diók meg a csillagok, meg a közös karácsony…édesanyám! Kérlek gyere haza! – ilyen gondolatok száguldoztak gyermeki fejemben .
– Jól van édesapám, megértem.- mondtam tele fájdalommal és piros kisírt szemekkel.
Még aznap este útnak indultunk nagyszüleimhez. Egész úton szinte nem is szóltunk semmit. Elég volt érezni azt amit éreztünk.
Másnap reggel mikor édesapám vissza indult megígérte, hogy ha édesanyám jól lesz együtt jönnek ide a nagyiékhoz. Majd átölelt és gyorsan útnak indult. Én körbe néztem, néztem a házat, hiszen szép házikó volt, nagyiék nem voltak olyan szegények mint mi. De valahogy egyáltalán nem örültem még a látványnak sem, csak a mi kis otthonunkat láttam a mi kis karácsonyfánkat és a hatalmas szeretetet ami nálunk lakozott.. A következő egy-két napban nem is volt mit csinálnom, hiszen nagyiéknál már kész díszek voltak és csokival töltött szaloncukrok. Azt a pár napot szinte csak a szobámban töltöttem, az ablaknál ahol lestem az utat hátha meglátom édesanyámékat jönni. De semmi, nem jöttek.
Aztán eljött Ádám-Éva napja. Nagyon szomorú voltam. Ültem az ablaknál és csak néztem-néztem az utat. Egyszer csak hatalmas pelyhekben elkezdett hullni a hó. De olyan nagyon hullott hogy még az utat sem lehetett látni! Fehér karácsony lesz! De szép! Csak éppen azok nem lesznek velem akiket a legjobban szeretek?
Eljött az este. Hívtak menjek le vacsorázni, de én nem akartam. Édesanyám és édesapám nélkül menjek? Nem akarok!- dühöngött gyermeki lelkem. Majd fogtam magam és zseblámpával a kezemben, kabátomat magamra kaptam és kiszaladtam az útra. De nem láttam senkit. Csak a hó csillogott a holdfényben. Az erdő felé néztem és olyan vágyat éreztem , hogy bemenjek mintha hívogatott volna. A fák és a bokrok gyönyörű fehéren világítottak a sötétben. Csábítóan hívogatott az erdő és én nem tudtam ellenállni, s bánatosan elindultam az erdőbe. Lehajtott fejjel mentem csak mentem míg egyszer csak valamit megláttam megcsillanni a szemem sarkából. Felemeltem a fejem és arra néztem. Vajon mi lehet ez ami így csillog itt az erdőben?- gondoltam magamban. Elindultam felé. Az ágakról apró hópelyhek hullottak a kabátomra és a sapkámra. Aztán oda értem és mintha csak egy mesében találtam volna magamat! Egy apró kis tisztás volt amit hatalmas fák vettek körbe és pont a közepére világított be a Hold! Annyira szép volt, hogy teljesen elbűvölt! A fák ágain néhol jégcsapok lógtak és olyan volt ahogy a holdfény táncolt rajta, mintha angyalok táncolnának benne vidáman és örömmel a kis Jézus születését ünnepelve. Volt egy ami talán még jobban csillogott mint a többi! Oda mentem és a fény csodás képet tárt elém benne! Nem tudom, talán a képzelet játszott velem, talán nem, de úgy láttam , hogy egy nagyon szép angyalka lejti benne táncát. Letérdeltem a hóba, éppen elé és imádkozni kezdtem.
– -Drága angyalka! Tudod nem szoktam én sokat kérni soha, hiszen a szüleim szegények, de ezt Te is tudhatod. Viszont most nagy kérésem lenne hozzád! Most az egyszer, kérlek, hiszen mást nem is kérek! Kérlek téged hozd haza édesanyám és édesapám, hogy együtt lehessünk ezen a szép estén! Kérlek angyalka, segíts! Szeretném őket átölelni és szeretném érezni a szeretetüket, nagyon hiányoznak!
Mondtam miközben már a könnyeimmel is küszködtem. De egy könnycsepp mégis csak lecsordult, és pont rá arra a fényes jégcsapra amiben az angyalka táncolt. És ekkor a könnycsepp ráfagyott és a holdsugár fénye most még jobban táncot járt rajta! Aztán felálltam, megtöröltem szemem és elindultam hazafelé. Furcsa és meseszerű volt, hiszen nem tévedtem el, mert úgy tünt mintha a holdsugár mutatná az utat merre menjek.
Mikor kiértem az erdőből az első dolgom az volt, hogy az út felé nézzek. De semmi, senkit nem láttam. Felnéztem az égre és ahogy néztem a csillagokat, egyszer csak ezt hallom:
– Kislányom! Merre vagy? Kérlek gyere haza! – Édesanyám hangja volt!
Szinte szárnyra kaptam úgy repültem a ház felé és édesanyám karjaiba! Átöleltem és szorítottam magamhoz nehogy megint elveszítsem és ez csak egy álom legyen! De nem az volt. Édesapám is oda jött és átölelt mindkettőnket. Mennyire boldog vagyok! Szavakba önteni sem lehet! Ettől szebb ajándék nem is kell nekem, hogy itt vannak Ők!
Csodálatos volt ez a karácsony! A legcsodálatosabb ami gyermekkoromban megtörténhetett karácsonykor!
Ma sem felejtem el a jégcsapot a táncoló angyalkával benne. Köszönöm neked angyalka ezt a csodás karácsonyi ajándékot!
Hát ez bizony így esett meg velem gyermekkoromban Erdélyben , az egyik mesés erdőben, hiszen Erdélyben varázzsal teli erdők vannak, ha nem hiszed, menj el az egyik erdőbe és tapasztald meg önmagad. Már felnőtt vagyok, de mai napig hiszem, hogy akkor ott, nem a gyermeki képzeletem játszott velem.
Forrás: havannacsoport.hu
Szerző: Tokai Réka | dec 10, 2019 | Hagyományok
Mentovics Éva: Mikulás anyó karácsonya
Senki sem kívánhatott volna szebb telet, mint amilyenben részük lehetett abban az esztendőben. A kis település olyan volt, mintha csak egy mesebeli, téli képeslap elevenedett volna meg. Hósipkás háztetői, az egyébként is hangulatos, kanyargós, zegzugos utcácskái, hófehér dunna alatt pihenő parkja, a kisváros mellett magasló domb megnyugtató látványa, az oldalában őrködő hatalmas, hópehelysubát öltő fenyőfákkal, igazi, békebeli decemberi látványt nyújtott. Akármerre is pillantottunk, látható és érezhető volt az a jóleső, izgalommal teli várakozás, amit az adventi időszak varázsa hordozott magában.
A gyerekek, szobáikba zárkózva készítették titkos ajándékaikat, a szülők még egy utolsó lendülettel nyakukba vették a várost, elidőztek a játékboltban, a kisáruházban, a sarki zöldségesnél, hogy lehetőségeikhez mérten beszerezzék a még hiányzó dolgokat. Nappal is szép volt, ám estére még inkább szemet gyönyörködtetővé vált az utcai kandeláberek látványa, melyek fényénél megcsillanva járták táncukat a könnyed libbenéssel aláhulló hópelyhek. Ilyenkor a házak is új életre keltek. Nem volt ez alól kivétel az a többszintes, régi bérház sem, amely egy kis zsákutca végében magaslott.
Volt, aki a lakása ajtaja köré kanyarított fényfüzérrel, az udvarban ünnepivé varázsolt fenyőfával, megint mások az ablakukba helyezett mécsesekkel tették még meghittebbé ezt a szép időszakot, jelezve ezzel is, hogy nem csak a lelkükben készülnek a várva várt ünnepre.
Talán csak egyetlen lakó volt kivétel. Az ő ablaka ilyenkor, de az év többi napján is sötétségbe burkolózott. A láthatóan súlyos, vaskos sötétítőfüggöny oldalán megjelenő fénycsíkból lehetett csak sejteni, hogy azért mégis tartózkodik valaki a lakásban. Bár régóta itt lakott, senki sem tudott róla semmit. Illetve valamit mégis… A nevét. Azt is csak amiatt, mert az ajtaján, a levélbedobó nyílás fölött volt olvasható, hogy özv. Fenyvesi Miklósné.
Ha valahol szóba került, voltak, akik habókos öregasszonyként, megint mások egyenesen boszorkaként emlegették. Akadt, aki meg is erősítette, mondván ez utóbbinak egészen biztos, hogy van alapja, hiszen fekete ruhán kívül még semmi más színű öltözék nem volt rajta. Olyan is volt, aki látni vélte egyszer, amikor a postásnak ajtót nyitott, hogy egy koromfekete macska ült a foteljában. A közvetlen szomszédja pedig azt mesélte, hogy esténként, ahogy elmegy a lakása előtt, szinte mindig valami imádkozás féle suttogás szűrődik ki az ajtaján. Valaki meg is jegyezte, hogy olyankor biztos varázsigéket mormol.
Ritkán lehet találkozni vele. Előfordult, hogy kora reggel látták, amint egy egész ölnyi virággal a karján távozott otthonról, és csak késő este ért haza. Mindenkinek köszönt ugyan, de sietősen ment is tovább, senkivel nem állt meg beszélgetni.
– Szerintem meg azért nem látjuk nappal, mert a boszorkányoknak is pihenni kell valamikor. Éjjel, amikor már mindenki alszik, felpattan a seprűjére, és elrepül valami boszorkányszeánszra – mondta Julcsi vihogva, mikor a gangos társasház udvarán, a többi utcabeli gyerekkel épp egy hatalmas hógolyót görgetett, ami majd a hóember pocakja lesz.
– Ne légy rosszindulatú! – szólt rá Anna – Gyakran jár hozzá a postás. Csomagokat hoz és visz el tőle, talán valami otthon végezhető munkából keresi a megélhetésre valót, azért lehet olyan ritkán látni.
– Szerintem meg azokban hozzák neki a boszorkánykellékeket, varázsszereket; varangyport, denevérhájat, varjúköpetet, meg ilyesmi – mondta Karcsi, komolyságot erőltetve magára.
– Isteni szerencse, hogy senkit sem változtatott békává eddig! – kiáltotta egy kisfiú.
– Hát te azt honnan tudod? Halmosi Petit már három napja nem láttuk. Az is lehet, hogy egy befőttes üveg alján brekeg valahol – suttogta vészjósló hangon Márti.
– Megnyugtatok mindenkit, hogy Peti jól van. Nagymamájához utazott el, falura – mondta mosolyogva egy anyuka, aki egy régi, zománcos fazekat hozott a gyerekeknek.
– Tessék, itt egy cilinder. Ilyen hidegben még a hóemberek fejére is kell valami.
A gyerekek megköszönték a piros fazekat, ami azonnal fel is került Hófej úr kobakjára, ugyanis így nevezték el a hóembert. Épp egy régi sálat tekertek a nyaka köré, amikor Peti és a mamája belépett a ház kapuján.
– Nézzétek csak, ki jön ott!? – bökött Anna a kisfiú felé – Nahát, úgy látom, nincs semmi békaformája!
A többiek jót kacagtak, majd vidáman ugrálták körül Petit, akinek sejtelme sem volt arról, miért is olyan nagy hír az, hogy nincs semmi békaformája, mindenesetre örült, hogy ilyen szeretettel fogadják, aztán kézen fogta a mamáját, és izgatottan vonszolta maga után, végig, a gangos folyosó vége felé. A nagyi, aki alig tudott lépést tartani a kisfiúval, egyszer csak megtorpant.
– Várj csak, Petikém! Korábban ezt észre se vettem – mutatott az egyik ajtón lévő névtáblára – Csak nem Mikulás anyó lakik itt?
– Hogy te milyen jókat tudsz mondani, nagyi! Még hogy Mikulás anyó? – kacagott Peti, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, és vacsora után megkérte a mamáját, mondja el, mire is gondolt.
– Tudod, Petikém, ez nem túl szívderítő történet, de elmesélem neked – mondta, majd egy mély sóhajt követően hozzákezdett…
Nagyon rég történt, de soha nem halványul el az emléke. A falu, ahol éltem, kis település volt, sok szegény emberrel. A városból költözött hozzánk egy kedves tanító néni, akit ott, a jóságos Erzsikeként emlegettek. Olyan lelkesen, mosolyogva és odaadóan oktatott bennünket, hogy már az első napon a szívébe zárta minden diák. Ünnepek előtt színdarabokat tanultunk meg vele, amit mindig nagy sikerrel adtunk elő a falu lakossága előtt. Azon túl, hogy ő készítette hozzá a díszlet, segített nekünk jelmezt varrni, minden próbán meglepett bennünket valamivel. Hol süteményt sütött nekünk, hol egy nagy tál gyümölcsöt hozott, máskor saját készítésű könyvjelzőt kaptunk tőle.
Akkoriban furcsa dolog történt a faluban, amire eleinte senki sem tudott magyarázattal szolgálni. Mikulás nap reggelén minden gyerek talált egy gondosan átkötött kis csomagot kint, az ablakában, amely illatozó mézeskalácsokat rejtett. Ezen túl is így volt minden évben, mígnem egy korán ébredő gyermek észrevette, hogy Erzsike néni áll az ablaka előtt, karján egy nagy kosár, amelyből kivesz, majd a párkányra helyez egy csomagocskát. Ekkor nevezték el Mikulás anyónak. Azt ugyan sajnálta, hogy kiderült a titok, ám az csöppet sem zavarta, hogy Mikulás anyóként emlegették. A mézeskaláccsal teli csomagocskák pedig a következő években is ugyanúgy eljutottak minden kisgyermekes család ablakába.
Mikulás anyó időközben két kisgyermek édesanyja lett. Azon a télen Mariska 4, Zolika 5 éves volt. Életvidám, okos, tündéri gyermekek voltak, akiket a férjével együtt nagy szeretetben, boldogságban neveltek. Gyönyörű telünk volt akkor, épp olyan szép, mint most. Az édesapjuk kézen fogta a két gyereket és elmentek a pékségbe, hogy beszerezzék a kenyeret a következő napokra.
December huszonnegyedike lévén Mikulás anyó már végzett az ünnepi teendőkkel. Minden ragyogott a tisztaságtól, elkészültek az ételek, és fahéjas-vaníliás mézeskalácsillat járta be a házat. Amint a gyerekek kiléptek az ajtón, édesanyjuk hozzálátott az előkészületekhez. Igyekeznie kellett, mert a megbeszéltek szerint egy óra múlva érkeznek haza. Mekkora lesz a boldogság, ha megpillantják a Jézuska által felállított karácsonyfát! Úgy sürgött-forgott, szinte szárnyakat kapott, hiszen előre örült, hogy láthatja a gyermekei arcán a boldogságot, hallhatja angyali kacajukat.
Eltelt egy óra, majd eltelt másfél… A várakozás csöndjét az ajtó felől hallatszó kopogtatás hangja törte meg. Az ajtó előtt két rendőr állt, ők hozták a szomorú hírt. Férje és a két gyermek hazafelé tartott, amikor egy fenyőrönköket szállító teherautó irányíthatatlanná válva felhajtott a járdára. Sajnos egyikük életét sem sikerült megmenteni. A hír hallatán Mikulás anyó összeomlott. Sokáig kezelték a kórházban, ahova rendszeresen járt hozzá látogatóba a falu apraja-nagyja, ám a szomorú eset óta teljesen magába roskadt, meg sem szólalt. Egy napon, amikor elengedték a kórházból, hazament összecsomagolt és elutazott. Képtelen volt ott élni, ahova a fájdalmas emlékek kötötték. Azóta senki se tud róla semmit sem, csak azt látják, hogy a szerettei sírján mindig friss virág van.
Peti megkönnyezte a hallottakat. Másnap már korán útnak indult, sorra járta a barátait. Futótűzként terjedt a hír. Rövid időn belül már kis csoportokba verődve mesélték egymásnak gyerekek és felnőttek Mikulás anyó szomorú történetét.
Petiék nagyon szégyellték magukat, amiért boszorkaként emlegették, és mindenféle gonosz dolog fordult meg a fantáziájukban vele kapcsolatban, ezért úgy gondolták, hogy valamit tenniük kell. Különböző ötletek, elképzelések követték egymást, majd rövid tanácskozás után megszületett a terv, amelynek a kivitelezéséhez a beavatott felnőttek is örömmel csatlakoztak, majd kiosztották egymás között a feladatokat. Egy környékbeli gyermek sem várta annyira a karácsonyi ajándékát, mint azt, hogy milyen sikerrel zárul a tervük megvalósítása.
Reggel Peti halk léptekkel osont a bérház körfolyosóján, Mikulás anyó ablakpárkányára helyezett egy kis csomagot, majd finoman megzörgette az ablakot és odasietett a többiekhez, akik a folyosó egyik sarkában megbújva várták a fejleményeket. Látták, amint Mikulás anyó elhúzta a sötétítőfüggönyt, óvatosan kikémlelt, majd tekintete megpihent az ablakpárkányon. Kis idő elteltével kinyílt az ablak, vézna kezével megfogta, beemelte a csomagot, bezárta az ablakot, majd visszaigazította a függönyt.
A gyerekek másnap izgatottan várták a postást, akit már a kapualjban megállítottak. Néhány perc múltán a postás mosolyogva vett át mindegyiküktől egy-egy képeslapot, majd bekopogott Mikulás anyóhoz, akinek az arcára láthatóan kiült a csodálkozás, amikor átvette őket.
Petiék a következő napon újabb meglepetéssel készültek. Úgy gondolták, hogy a dobozban található finom házi sütemény, mézeskalács megkóstolása, a sok saját készítésű képeslap megtekintése, a neki szóló kedves sorok elolvasása után talán lehet némi esélyük… A három főből álló „küldöttség” összeszedte minden bátorságát, és bekopogott Mikulás anyó ajtaján, ami rövid várakozást követően kinyílt, a gyerekek pedig kissé megszeppenten, de annál nagyobb szeretettel hívták meg őt másnapra, az iskolában tartandó ünnepi előadásukra. Mikulás anyó elérzékenyülten pillantott rájuk, gyengéden megsimította mindegyik kisgyerek kobakját, és szelíd tekintettel, finoman bólintott. Hosszú évtizedek óta ekkor húzódott először mosolyra a szája, és alig észrevehetően, de talán a szeme sarkában is megjelent egy parányi csillogás.
Másnap a gyerekek és a szülők társaságában indult el az iskolához, ahol meghatottan nézte végig az előadást, ezt követően pedig Petiék szeretetteljes invitálására bement hozzájuk egy délutáni teázásra.
Mikulás anyót karácsonykor és az ünnepek elmúltával sem hagyták magára a szomszédjai. Bár ő eleinte kissé félszeg volt, de idővel már szinte várta ezeket a találkozásokat. Állandóan szomorú tekintete lassacskán megváltozott, és örömmel tapasztalták, hogy néha már apró mosoly is bujkál a szája szegletén. Később, mikor már jobban feloldódott, egyre nagyobb élvezettel töltötte idejét a gyerekek társaságában. Sokat mesélt nekik, ők pedig elkerekedett szemekkel hallgatták az általa kitalált történeteket. Egy idő után Mikulás anyó lett „mindenki nagymamája”. Amikor a szülőknek sürgős dolga akadt, szívesen vigyázott a gyerekekre, ők pedig hálából elkísérték sétálni a parkba, vagy elintézték helyette a bevásárlást. Egy napon, mikor éppen nála gyűltek össze egy kártyapartira, a játék végén hátradőlt a foteljában és így szólt:
– Tudjátok, pár hónappal korábban, karácsony előtt, reggel tájban karácsonyi angyalokkal álmodtam, a lelkemet pedig valami régen tapasztalt, jóleső melegség járta át. Úgy éreztem, hogy valami csoda van készülőben. Ez a csoda pedig a jó szíveteknek köszönhetően megérkezett és ma is tart. Köszönöm nektek!
Forrás: operencia.com
Szerző: Tokai Réka | dec 10, 2019 | Hagyományok
Heinrich Böll: Állandó Karácsony
(részlet)
…Franz mesélte, hogy az egész családon beteges feszültség lett úrrá, mikor végre, február 12-én újra ott állt előttük a hiánytalanul földíszített karácsonyfa. Meggyújtották a gyertyákat, behúzták a függönyöket, elővezették a nagynénikét a betegszobából s az egybegyűltek köréből csak fölcsukló sírást és vihogást lehetett hallani. Nagynéném arckifejezése már a gyertyafényre megenyhült, s amikor aztán a meleg a kellő fokra emelkedett, és az üvegfickók eszeveszetten kalapálni kezdtek, az angyal pedig azt susogta: „béke, béke” – arcán gyönyörű mosoly áradt el, s akkor az egész család rákezdett az Ó Tannenbaumra. Hogy a kép teljes legyen, meghívták a plébánost is, aki különben is mindig ott töltötte Franz bácsiéknál a karácsonyestét; ő is nevetett, ő is megkönnyebbült, ő is velük énekelt.
Amire semmiféle teszt, semmiféle mélylélektani szakvélemény, rejtett traumák semmiféle tudós nyomozása nem volt képes: nagybátyám érző szíve megtalálta a helyes utat. Az aranyszívű ember karácsonyfa-terápiája megmentette a helyzetet.
Nagynéném megnyugodott, szinte meggyógyult, legalábbis akkor azt reméltük; elénekeltek néhány dalt, elfogyasztottak néhány tál süteményt, aztán elfáradtak, visszavonultak, és csodák csodája: Milla néni elaludt minden nyugtatószer nélkül. A két ápoló nővért elbocsátották, az orvosok vállukat vonogatták, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Nagynénikém újra evet, újra ivott, újra szelíd és szeretetreméltó volt. De másnap, mikor sötétedni kezdett, és bácsikám felesége társaságában újságot olvasva ült a fa alatt, Milla néni egyszer csak megérintette a karját, és így szólt:
Azt hiszem, ideje, hogy behívjuk a gyerekeket a gyertyagyújtáshoz.
Nagybátyám, mint később bevallotta, megijedt, de azért fölállt, hogy sietve összehívja gyerekeit és unokáit, s átküldjön a plébánosért. Ez rövidesen meg is jelent, kissé zaklatottan és csodálkozva; s akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, kalapáltatták a törpéket, suttogtatták az angyalt, énekeltek, süteményt ettek – és mintha mi sem történt volna.
