Szerző: Tokai Réka | dec 5, 2019 | Egyéb kategória
Régóta rágódtam már az újratervezésen. Most megléptem.
Így, nem mondom, hogy újult külsővel, mert ez nem igaz, de újult helyen vagyunk fellelhetőek.
Kicsit nagyobb mozgástérre volt szükségem, főként szerkesztés szempontjából, így tárhelyet és domaint váltottam.
Elég izgalmas lehetőségek lapulnak itten, remélem a legtöbbet ki tudom aknázni.
Mostantól a kalandizu.hu oldalon találtok meg a korábbi tartalmakkal együtt, bár még a korábbi oldal is él.
Tartsatok velem továbbra is ezen a kalandos úton!
Szerző: Tokai Réka | nov 28, 2019 | Ubuntu
Ma fültanúja voltam egy beszélgetésnek.
Kicsit sértőnek találom, ugyan nem rólam szólt.
Építész diplomával rendelkezők beszélgettek egy tervrajz felett. Egy olyan emberről beszéltek, aki épít. Nem terveket készít, hanem kivitelezi valamilyen formában a papírra vetett épületes gondolatokat. A könnyebbség kedvéért hívjuk Rezsőnek az illetőt.
Egyikük szóba hozta, hogy „Tudtad, hogy Rezsőnek is van építész diplomája?”
Kackackac. Hangzott a kollektív reakció.
Egy másikuk erre ” Á, nem hiszem! Biztos csak kamuzta valakinek és az meg jól elhitte.”
Nem értem, miért zárja ki a kettő egymást. Sőt! És az is rejtély számomra, hogy miért kell egyáltalán ezen nevetni? Miért vannak ezek az előfeltételezések a másikról? Miért ez a viselkedés azzal, aki nem veri nagy dobra a dolgait? És mi van akkor, ha tényleg nincs diplomája? Attól kevesebbet ér?
Régen rossz, ha így teszünk mérlegre valakit.
Szerző: Tokai Réka | szept 22, 2019 | Utazás
Elérkezett számomra az utolsó nap. Azt mondhatnám, hogy ennyi elég is volt Máltából, most már uzsgyi haza. Úgyis csomagolni kell, meg készülődni, jobb azt nyugiban.
Hát, a nyugi közel sem az, ami történt. Menyasszonyunk szülei velünk vannak, nézzünk meg velük is valamit. Jódemit? Menjünk hajókázni, de most rövidebb útra. Rendicsek! Csónakot bérelünk, amiben elfértünk mind a tizenketten, meg egy sofőrt, 4 órára. Izgi volt, hogy visszaérünk-e időre.
Szóval várjuk a csónakot. Amíg várakoztunk jegyeladó bácsink rögtön lecsapott drága kis testvéremre, de belátta, hogy nem lenne jó parti, mert ő mindig éhes, hiszen magyar, a bácsi meg sokat eszik. Így letett róla hamar. Végül megérkezett a külön-bejáratú lélekvesztőnk. Azt hiszem, szeretjük kísérteni a sorsot.
A vizi járműveket nem nekünk találták ki. 2 éve Horvátországban egy szeles napon szálltunk először csónakba. Igen csak hullámzott aznap a víz, de nem baj, nekünk kell ez az út. Az is 1-2 órás lett volna, de 20 után „elég unalmas”-nak tituláltuk és visszafordítottuk a partra. Közben több felelőtlen ígéret is elhangzott, többek között olyanok, hogy „ígérem jó leszek!”.
Most egy kicsit felhős napon vágtunk neki a tengernek, az előzőhöz hasonló útvonalon, csak Gozoi látogatásunkat hagytuk ki. Cserébe pancsolni mentünk a Kék Lagúnába. Persze az odaúton is rengeteg szép helyet néztünk meg: víz vájta barlangokat, némelyikbe be is mentünk. Ám az izgalom így sem maradt el, mikor rákapcsolt a vezetőnk; csak úgy pattogtunk a vízen! Szerencsére egyben megérkeztünk, nem hagytunk el senkit. Egészen fürdőző központú a terep: türkiz színű víz, néhány helyen a lábunk is leér, bár többnyire inkább csak lebeg az ember. Mondjuk, aki hasonló „úszóképességekkel” rendelkezik, mint én, annak mindegy. Valami vízen lebegő tárgy mindig hű társam. Szerencsére a társaságban akadt nálam is sokkal „vízbarátabb” ember. Így legalább nem éreztem magam annyira kilógni a sorból. Persze mielőtt még belevetettük volna magunkat a kék szépségbe, a parton beszereztük a szükséges ellátmányokat: elegáns koktélok, túlélő szendvicsek és hűsítő gyümölcsök formájában. Egyetlen dologról feledkeztünk meg: a fagyiról. Elég turista központú hely lévén erre is fel vannak készülve: Family Frost csónakok járnak körbe, hogy beszerezhessék a kimaradt árut.
Egy másfél órás ázás, tengeri herkentyű bámulás és sodródás után elvándoroltunk egy másik helyre is. Ott nem volt annyi turista. Azonban élővilág sokkal gazdagabb. Itt is le lehetett látni egészen a fenékig, ami kedvezett a kukkolásnak. Láttunk karfiol szerű medúzát, gyorsan közlekedő polipot, szépséges apró halakat, meg elhagyott házakat. Nagyon meseszerű hely! Lyukas tetejű barlang, türkiz víz, szélcsendes idő, kevés ember. Tényleg csodás élmény!
Ellenben az ember is a természet része, ezért biológiai igényei is vannak. Van, akinek gyakrabban, van akinek ritkábban, de vannak. Sajnos én is áldozatul estem ennek a folyamatnak. Utoljára mosdót a parton használtam, azóta nem. Nem is értettem, hogy bírják a többiek ilyen sokáig pisilés nélkül. Hát, mint kiderült: sehogy. Ők elintézték a vízben. Szép, mondhatom! Ezek után ne kérdezze senki miért nem szeretem a Balatont! De, térjünk vissza. Tehát a szükség elért. Na, ha mindenki így, akkor megpróbálom én is. Próbálom, nem megy. Akkor ússzunk, hátha közbe sikerül. Nem megy. Akkor álljunk fel a csónak létrájára. Nem megy. Guggoljunk a vízbe. Nem megy. Hátha a ruha zavar. De sokan szemüveggel kukkolnak a víz alatt. Na így végképp nem megy. Feladom! Fájt már úgy nektek is a pisiléstől a hasatok, hogy szinte görcsölt?
A lubickolást lassan mindenki megunta. Induljunk el a part felé, de közbe még lássunk szép partszakaszokat. Lassan hánykolódva a vízen, erősen összeszorított hólyaggal, lábbal és foggal elindultunk vissza. Erre már kevésbé izgalmas partok jártak. Hamar el is untuk magunkat. Bár, nekem, sajnos, a vizuális élvezeteket elhomályosította a szükség. Lehet megszántak útitársaim, vagy a színem nem tetszett nekik, de megkérték vezetőnket, hogy oké, ennyi elég is volt, menjünk gyorsan haza.
A reggeli idő kissé szelesebbe fordult. Ennél fogva a víz is hullámzóbbá vált. Kis csapatunk két évvel korábbi hajóútját idézte a helyzet. Rákapcsolt motorcsónak, pattogunk a vízen, ami nekem és a hólyagomnak nem tesz jót, igen fájdalmas amúgy is a vízre huppanás, becsap a víz, így akkor is vizes leszel, ha nem akarsz az lenni, a hullámok se épp barátságos méretűek, többeknek halálfélelmük van. Az előző útból tanulva, a felelőtlen ígéretek elmaradtak, de a „jussunk ki épségben mielőbb a partra” féle kívánságok nem. Elég laza vezetőnk marhára élvezte a helyzetet, kisebb testvérem annál kevésbé. Megpillantva az öblöt azért megkönnyebbülten felsóhajtott: „innen már kiúszok!”
Gyönyörű a víz és egyben iszonyatos is! Kedves kis anyagnak tűnik, mégis akkora erővel bír. Nélküle nem lennénk a Földön, de egy pillanat alatt el is tüntethet minket. Aki ismeri és bátor hozzá szerencsés. Én félek tőle. Nem hiába ” …fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!”
A partot elértünk. Mindenki egyben. Én sprinteltem a legközelebbi WC-re, hogy kiadjam magamból a feszkót. Utána boldogan rohantam haza zuhanyozni, összepakolni a kimaradt motyókat, hogy összeszedhessenek és kivigyenek a reptérre.
Még maradtam volna. Nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna a hely. Inkább a társaság miatt. Meg, hogy ne maradjak ki semmiből. De nem kívánság műsor.
A reptérig még kaptam hasznos infókat, mit vigyek haza megkóstolni. Temérdek időnk lévén felvásároltam a fél repteret. Csupa kaktuszból készült finomságokkal tértem haza.
Repülőre ülés után elaludtam. Szerintem még a felszállást sem vártam meg ébren. A klíma rendesen működött, szerencsésen meg is fáztam. És ami azt illeti, a 28 fokból megérkezni a 8 fokba sem a legüdítőbb élmény. Ugyan a seggem nem fagyott be, de határeset. Arra jó volt, hogy felébresszen az éjszakai vezetéshez. Szerencsére a transzferban fűtenek, én is rákapcsoltam a hazafelé vezető úton.
Málta nem sok látnivalót ad. A táj nem sokban különbözik, a városok is hasonlóan épültek: templom köré, szűk kis utcákkal, mészkőből. Jól néznek ki, de a harmadik nap után megszokottá lesz. Az ételek és víz közeli helyek, tevékenységek adnak igazán élményt. Egyszer érdemes oda elmenni. Hiába nem vágytam sose Máltára, örülök, hogy eljutottam oda is.
Még az utolsó napra sikerült szerencsére belepasszírozni valami kis apró izgalmat. Élményt. Kalandot. Most nehezen esik visszarázódni a hazai életbe, mintha egy hónapot töltöttem volna máshol.
Tudom, elég képtelenség lett ez a beszámoló sorozat, de hamarosan pótolom ezt a hiányosságot, hogy legyen képetek arról, miről is beszélek.
Szerző: Tokai Réka | szept 20, 2019 | Utazás
„Mert ahová te mégy, oda megyek én is…”
Elérkezett a nap, amiért Máltára utaztunk:
Esküvőre.
Két fontos, szép ember az életünkben úgy döntöttek, hogy azon kevesek közé tartozunk, akikkel meg szeretnék osztani életük egyik legfontosabb és legszebb napját, amikor összekötik az életüket.
Ezen a napon nem mentünk kirándulni, még csak a házból se dugtuk ki az orrunkat. Kicsit sajnáltam, mert nem maradok velük és ha már itt vagyok, minél többet szerettem volna látni a szigetből, de egy nap 24 óra, mi pedig nem vagyunk valami gyors banda. Így csak kényelmesre vettük a figurát:
Délelőtt, még amit színt magunkra lehetett ragasztani megtettük a ház medencéjében. Ugyanis itt minden házban van egy medence. Aztán szép lassan lecsutakoltuk a sót magunkról, és illatfelhőkbe burkolóztunk, bebodorítottuk tincseinket, rajzoltunk magunknak arcot, bár ez teljesen feleslegesnek bizonyult, mert az ember ilyen melegben akármit csinálhat magával, akár tetszik, akár nem, izzadni fog, mint egy ló és leolvad az arca.
Miután berendezték a medence szintjét az esti fogadásra-itt rendezték háznál a partit-, az ünnepi gúnyánkat is felöltöttük. Eközben az ifjú pár is készülődött, bár ebből mit sem érzékeltünk, hiszen ők máshol laktak és nem láthattunk a történésből semmit. Így utólag láthatjuk meg a dolgokat, miután kész a videó és fotó. Kettőre a hintónk is előállt, ami tovanyargalt egyenesen a kikötőbe. Hogy minek?! Kompra szálltunk, amolyan gigantikusak közt apróbbnak számítóra és ismét Gozon találtuk magunkat.
Most nem kirándulni mentünk, nem is úgy öltöztünk… utólag belegondolva, szerencsésebb lett volna az ünnepi lábbeli helyett egy túracipő, de ezen már nem múlik semmi.
Utaztunk hegyen-völgyön, városokon át, kaktuszligetek közt, amíg elértünk a várva várt szertartás helyszínére. Sokunk fejében egy tengerparti esküvő képe sejlett fel, mintha azt mondták volna. Végül is abban hiba nem volt. Csak a tengerszinttől jóval magasabban voltunk. Egy szikla tetején álltunk, köröttünk kövek és kaktuszok. Kicsit kétségbe esve álltunk, hogy valóban erre vágyott-e a pár? Aztán leleplezték a cselt: a földbe megbújt egy mélyedés, ami egy barlangba vezetett. A szája a tengerre és a környező dombokra nyílt, így egy meseszép kilátás tárult elénk. A lejutás kissé macerásnak bizonyult: nem erre alkalmas cipők, előnytelen ruhahosszok, lekopott, csúszós kövek, kapaszkodó a csupasz fal. Szánkózni kiválóan lehetett volna, ha tél lett volna. Szóval megvolt a titkon belecsempészett kaland is.
A kilátás csodás, a házasulandók mesébe illőek és szerencsére nem kicsit, hanem nagyon-nagyon szerelmesek.
Egyszerű, gyors szertartás, de mégis meghitt. Bár többen aggódva szemléltük az eseményt. Attól nem féltünk, hogy az oltárnál valamelyikük lelép. Ám attól jobban, hogy óvatlanul egyet hátra, és belezúg a meredélybe, ahol csak a kaktusz fogja meg, annál inkább. Azt hiszem, nem sokat néztem oda, mivel megint kisebb pánik fogott el. Aztán valahogy egy picit beljebb kerültek és jobb lett.
A szertartás részét képezte egy apró gesztus. Ez megelőzött mindent és mindenkit mélyen érintett, hiszen aki nem lehetett itt is része lehetett az eseményeknek. Aztán egy fogadalom ríkatta sorra a násznépet. A pár egymásnak írt fogadalmát olvasták fel. Mindenki halhatta, de ez mégis maguknak, egymásnak szólt.
Az a helyzet, hogy ha megnézel egy amerikai színes-szagos nyálas filmet, ami esküvőbe torkollik, utána ezt giccsesnek gondolná az ember. Egyszerűen csak szokatlan volt számunkra, egyszerű vidéki embereknek, de szép volt, egyszerű, de meghitt és nem volt benne túlzás.
A szertartás után kievickéltünk a földbe vájt likból és újra komphoz álltunk. Addig a pár elment fotózkodni. Nagyon helyes sziget ez a Gozo. Szépek a középkori városok, de nem laknék itt. Pár növényt hazacsempésznék, ha megélnének, de nem fognak. Így kár a gőzért is. Megmaradnak a fotóknak.
Miután hazaértünk kényelmesbe vágtuk magunkat és vártuk az ifjú párt. Addig kaptunk nasit, meg minden jót. Előételnek máltai finomságokat kaptunk, asztalt paradicsomot, sajtokat és olíva bogyit. Nálam a sajt hamar bevágódott, a többi kevésbé. Aztán egyszer csak betoppantak. Elroptunk nekik egy Dancing Queen-t, majd a menyasszony zuhanyzásra tett igényét sebtiben lefaragtuk. Így minden értéktől megszabadulván a pár ruhástul belecsobbant a medencébe. Nem szokványos menyasszonyokat ruhást medencébe látni, nem igaz?
És akkor elkezdődött a parti. Sajnos én idő előtt kidőltem, de a legfontosabb momentumokat én is velük éltem át és azt kell mondjam, nem szokványos, de csodálatos és felejthetetlen élmény is volt egyben. Hálás vagyok, hogy részt vehettem!
Éljen az ifjú pár!
